Az alábbi három belső monológ mindegyike fikció. Ha valaki megérintve, vagy megszólítva érzi magát, úgy hiszem, cseppet sem baj. Nagyon is jó úton halad! Van az a kincs, amiért és akiért érdemes változni és változtatni.
1. Hú de rád borítanám most az asztalt! Lassított felvételként nézném, ahogy röpködnek a papírok, recseg a fa és csörömpölnek a poharak. Lesném a döbbent arcodat, ahogy elgondolkodsz, „ez tényleg megtörténik?” Fürdenék a magabiztosságban. Látod? Nem akárki vagyok! Jaj! Mekkorát szólna! Nagyon tudnálak bántani, amikor mérges vagyok. Aztán arra gondolok, hogy ez az asztal maradhatna a bizalom és a közösség színtere. Bárkivel nem ülök le vacsorázni vagy kávézni, de veled úgy szeretnék! Veled megosztani a legegyszerűbb ételt is, királyi lakoma. Nézném, ahogy megrágod a szádban lévő falatot, és csendben mosolyognék, hogy mennyire át tudod adni magad az ízek élvezetének. Jaj! Nagyon tudnálak szeretni akkor is, amikor mérges vagyok.
2. Hú de nagyot csattanna a tenyerem az orcádon, amikor dühös vagyok! Ne sírj! Te kényszerítettél. Te provokáltad ki ezt az egészet! Én előre figyelmeztettelek! Velem te ne szórakozz! Kárörömmel figyelném megaláztatottságod pírját. Élvezném, hogy nem csak a tested, a lelked felett is van hatalmam. Nekem pedig ne mondja meg senki, mit tehetek! Testedet-lelkedet össze tudnám verni, mikor nagyon dühös vagyok. De megállok és szégyenemben az én orcám pirul. Hogy jutottam odáig, hogy akár csak gondolatban bántó szóval vagy kézzel illessem azt, kinek tekintete számomra oly kedves? Még, ha igazam is van, és biztosan tudom, hogy te tévedsz? Mi van velem? Kezem ütés helyett simogatásra lendítem, hangom szelídebb fokozatra kapcsolom. Jaj, remélem, látod! Nagyon kapaszkodom beléd, akkor is, amikor dühös vagyok.
3. Melletted megtanultam hallgatni. Leginkább azt elhallgatni, ahogy vagyok. Amit igazán érzek és gondolok. Amikor a szemem sarkában kibuggyan egy könnycsepp, amit nem tudok már visszatartani és meglátod, ahogy végig csorog az arcomon, ráfogom a napsütésre, vagy egy köhögési ingerre. Mert mindig fontosabb, hogy te jól legyél, mint az, ami velem van. Nem vagyok áldozat, egyszerűen csak azt nyújtom, amit szeretnék, hogy velem is megtörténjen. Egy darabig remélem, hogy meglátod, aztán mélyen hallgatok. Jaj! Pedig mennyi mindent mesélnék akár egy szerényen terített asztal mellett, vagy egy kapaszkodó ölelésben!
Egyszerre mindenhogy és sehogy. Van, hogy idáig jut a párkapcsolat. Nem a se veled, se nélküled állapota ez, inkább az abból fakadó üzemzavar, hogy sem egyéni, sem párkapcsolati szinten nincsenek tisztázva az alapvető szükségletek. Fontos, hogy ez alatt ne irreális elvárásokat, vagy igényeket értsünk. A tisztázáshoz vezető legjobb út pedig a reális önérzékelés. Egyéni, de párkapcsolati szinten is megvizsgálni, valóban felnőtt emberek szólaltak meg? Egymáshoz beszélünk, vagy korábbi sérelmekre reagálunk? Milyen érzelmek bújnak meg valójában a másikra zúdított düh, harag vagy sértődöttség mögött? Van-e szavunk kifejezni a személyes szükségleteinket?
Nagyon idilli képet festenénk, ha azt mondhatnánk, keresztény pároknál ez a fajta hektikusság, kirohanás vagy krízis nem jelentkezik. Ennyire álszentek azért ne legyünk! Ebben a világban élünk tökéletlen emberekként, és ez a párkapcsolatokra is rányomja súlyos bélyegét. Viszont fontos észben tartani, hogy míg az intelligencia velünk született és egyedileg meghatározott adottságunk, az érzelmi intelligencia igenis fejleszthető. Hogy magunkat, a másikat, a teremtett világot hogyan érzékeljük és erre milyen válaszaink vannak, függ attól is, hogy meddig jutottunk az érzelmi intelligenciánk megmunkálásában. Borítjuk az asztalt, vagy leülünk és megbeszéljük, ami nehéz? Pofon vágunk, vagy kibírjuk a stresszhelyzetet és együtt megkeressük a konfliktus megoldását? Csendben hervadozunk, vagy bátran kinyílunk?
A pillanat hevében talán nem is olyan egyértelmű a válasz.
