Skobrák Attilával, a Kometa 99 Élelmiszeripari Zrt. főtechnológus-mérnökével beszélgettem hitről, vezetettségről, gondviselés megtapasztalásáról, miközben szó esett eltűnt ellenőrzőről, balul elsült kémiai kísérletről, légkalapácsról, sakkról, katonaságról és disznóvágásról is. Az 1991-ben újrainduló pápai Refi első évfolyamába járt, és a mai napig elevenen élnek benne az alma materben átélt élmények, melyek néha elgondolkodtatnak, máskor pedig mosolyt csalnak az arcra. Az „1991-1998 Ex Refi” nevű fb csoportban az egykor Pápán tanuló gimnazisták számolnak be arról, hogy mi történt velük az érettségi óta. Ez a napi sorozat időközben a Reflix nevet kapta. Ott figyeltem fel Skobrák Attilára, és már akkor elhatároztam, hogy megszólítom, mert miközben sorjázta tanulmányi és szakmai tapasztalatait, valamint magánéleti örömeit, egyszer csak ott állt egy bizonyságtétel: „Nagyon nagy biztonságérzetet adott az elmúlt évek alatt, hogy tudtam, hogy az Úr végig velem volt, előkészítette nekem a helyet, feladatokat.”
Kifejtenéd bővebben, hogy mit jelent Isten gondviselő szeretetét megtapasztalni?
Isten jelenléte nem csak annyit jelent, hogy Ő ott volt, hanem hogy lökött arra, amerre nekem mennem kellett. Ezért teljesen biztos vagyok abban, hogy nincsenek véletlenek. Nem is szeretem a véletlen szót használni, mert a véletlen nem más, mint amikor Isten kicsit inkognitóban akar maradni. Több esemény kapcsán el fog hangozni a véletlen szó, de ez alatt a kifejezés alatt Isten rendező jelenlétét értem. Isten mindig velem volt, de sajnos az nem igaz, hogy én is mindig Vele. Éppen ezért nem vagyok mintakeresztyén. El-eltávolodgattam Tőle, persze nem tudatosan, hanem az a tipikus vetőmagpéldázat-helyzet alakult ki, hogy a konkoly megfogott, mert olyan volt a körülmény, vagy nem volt elég kemény az elhatározás bennem, és abbamaradt a folyamatos templombajárás. De imádkozni folyamatosan imádkozom, és az a fajta kapcsolattartás nem szakadt meg. Reggel szoktam olvasni a Bibliaolvasó Kalauzt és a Mai Igét, amik persze nem elmélyült teológiai irodalmak, de iránymutatásra és Istennel való kapcsolatra nagyon jók.
Vallásos környezetben nőttél fel?
A Móri-árokban, Fehérvárcsurgón születtem. Szoktam mondani viccesen, hogy két híres szülötte van a falunknak, az egyik Amerigo Tot világhírű szobrászművész, a másikkal meg éppen most beszélgetsz. (nevetés) Viccet félretéve, Csurgó nagyon jó helyen fekszik, ráadásul eleve egy kis, csendes falu, van tavunk, patakunk, ott van a Bakony, a Vértes, tehát gyönyörű kirándulóhelyekre lehet menni; ha pedig városra van szükségünk, akkor húsz percre van Székesfehérvár. Egy órán belül elérhető a Balaton és Budapest is, mégis nyugodt környezetben él az ember. Ezért nagyon szerettem. Csodálatos volt az is, hogy a szüleimmel és nagyszüleimmel együtt laktunk. Nagymamám mindig kereste a kedvemet, és ennek köszönhetően én nagyon válogatós voltam tizennégy éves koromig. Nevezetesen addig, amíg el nem kerültem Pápára, ahol szépen elmúlt a válogatós korszak, mert örültem, ha ehettem. Egyébként vallásilag édesapám katolikus, édesanyám református, de ők szakítottak azzal a szokással, hogy az azonos nemű gyermek az azonos nemű szülő vallását kapja. Apukám, hála Istennek, nem ragaszkodott ehhez, valószínűleg, mert ő nem nagyon gyakorolta a hitét, illetve mert a református nagyszülőknél lakott. Szerintem egy teljesen jó döntést hozott. Nagypapám presbiter és gondnok volt még Hargita Pali bácsi idejében, ugyanis a későbbi pápai lelkész Fehérvárcsurgóról ment Pápára. Ő baráti kapcsolatot ápolt keresztpapámmal is, és többször voltunk nála Pápán. Egyébként édesapám ma már rendszeresen jár a fehérvárcsurgói református gyülekezetbe, és különösen akkor szeret menni, ha az unokák is ott vannak.
Milyen értékrendű családba születtél?
A paraszti életformájú család magával hozza azt, hogy minden nap reggeltől estig dolgozni kell. Fel kell építeni, hogy mikor mit fogsz csinálni, mi a B-terved, ha esetleg rossz lesz az idő, akkor is hasznosan töltsd el a napot. Fő szempont, hogy a munkát lehető legkevesebb erőbefektetéssel vagy időpazarlással csináljuk meg, mert a megmaradt időt és erőt másra is fordíthatjuk. Ez az életforma a hatékonyságról és az eredményességről szól. Számtalan esetben rákérdeztem az okra, hogy „De papa miért?”, és erre a válasz nagyon sokszor az volt, hogy „Mert a régi öregek is így szokták.”, s én akkor elégedetlen voltam a válasszal. Ma már tudom, hogy a felelet mögött az őseim tapasztalata az igazi válasz. Ők kitapasztalták, hogy hogyan a leghatékonyabb és a legeredményesebb az adott munkafolyamat. Olyan tapasztalati tőkével rendelkeztek generációról-generációra továbbadva azt, amit később, a tanulmányaim során nagyra értékeltem. Például amikor mentek át a bodajki búcsúi bálra, ahol ment a virtuskodás a legényekkel, marékszám ették a diót amíg átértek, hogy jobban bírják a bort, mint a bodajkiak. „Persze-persze, papa, a diótól bírtátok jobban” – gondoltam én gyerekként. Na, aztán a gimnáziumban megtanultuk, hogy az alkohol öl, butít és zsírokkal aldehidet képez, ami nem bír felszívódni a szervezetben. S mi van a dióban? Növényi zsír, tehát tényleg a diótól bírták jobban a bort. Vagy például amikor otthon disznóvágáskor töpörtyűt sütöttünk, mindig beledobtak egy vagy két nagy fej hagymát félbevágva, de attól nem lett hagyma íze se a töpörtyűnek, se a zsírnak. Engem pedig az kezdett érdekelni, hogy ha nem ad különösebb ízt, akkor miért dobjuk bele. Erre is jött a válasz, hogy mert így szokták a régi öregek. Na, aztán a főiskolán megtanultuk, hogy az ipari zsírolvasztásnál antioxidánst használunk, hogy a zsír ne avasodjon meg. Bizony, a hagyma is tartalmaz rengeteg antioxidánst, ami kisül belőle, ezért nyár végéig is elállt a zsír. Nagyapám a hétköznapi élet praktikusságára és a viselkedésre is tanítgatott engem. Sokszor figyelmeztetett a fiatalkori túlzott önbizalom veszélyeire, mert nekem nem esett nehezemre vitatkozni a felnőttekkel, tanárokkal. Mindig azt mondta, hogy „Attila, emlékezzél, hogy mit mondott az öreg a fiának, amikor az államosítások voltak!”. Bizony nem egyszer mondta el nekem a történetet, hogy amikor elhajtották az állatokat, és üres volt az istálló, akkor a fiú megkérdezte az apját, hogy „édesapám, most mit fogunk be”, s jött a válasz: „a pofánkat, fiam”.
Megfogadtad nagyapád tanácsát?
Nagyon sokára, mert a harciaskodás karakterjegyem volt. De eljött az az idő, mégpedig amikor már volt egy fiam, akiért felelősséggel tartoztam. Attól kezdve le tudtam mondani a túlzott igazságérzetről. Ez nem járt megalkuvásokkal, hanem inkább arról szólt, hogy türelmet gyakoroltam. Édesapámtól több türelmet és elfogadást tanulhattam volna, de ez nem sikerült kellő mértékben, sőt egyesek szerint egyáltalán nem. A munkahelyemen nem egyből és nem felháborodva érveltem, hanem megcsináltam, amit a főnök kért, még ha előre láttam is, hogy nem a kellő eredményt hozza. Végül úgyis elfogadta a véleményemet, csak egy kis plusz időbe telt.
Isten létezése és megtapasztalhatósága mikor vált egyértelművé?
Még általános iskolában történt. Mindig szerettem a kémiát, biológiát és történelmet, teljesen jól értem az evolúció logikáját, de valahogy mégsem állt össze hiánytalanul az a világnézet, szóval volt bennem egy hiányérzet. És emlékszem, hogy ötödik osztályban egyszer nem volt meg az ellenőrző könyvem, pedig biztos voltam benne, hogy a táskámba tettem. Hatszor átnéztem a táskámat, de nem volt benne, pedig mindig ugyanoda tettem, de máshol sem volt benne. Hazafelé menve a templom előtt haladtam el. Hallottam én már akkor olyanokat, hogy Isten mindenható, s felnéztem a templomra, és azt mondtam magamban, hogy „na, ha mindenható vagy, akkor tudnám, hol van az ellenőrzőm”. Hazaértem, és ott volt a táskámban, amit előtte hatszor átnéztem, és nem volt meg. Véletlen volt biztos, ugye? Persze, hogy nem! Ez Isten bizonyító válasza volt nekem. Akkor kezdtem filozofálgatni arról, hogy valami igazság van Isten létezésében. Sőt, utána már hajlandó voltam elmenni az úgynevezett kistemplomba, ahol a gyerekistentiszteletet tartották.
Attól kezdve jártál hittanra?
Még nem, mert akkor az iskolában még nem volt hittan. Az osztályban heten voltunk reformátusok, de csak én nem jártam gyerekistentiszteletre. Nagyszüleim többször mondták, hogy járjak el oda, mert ott rosszat nem tanulok, de én úgy voltam vele, hogy öt napig járok iskolába, szombaton német órára, ezek után meg még vasárnap kilenc órára menjek el a kistemplomba? Na, nehogy már egy napom se legyen, amikor nem kell sehova mennem?! Ráadásul akkor kezdődött a Kengyelfutó gyalogkakukk a tévében, amit nagyon szerettem, úgyhogy esélye sem volt annak, hogy én vasárnap reggel elinduljak a kistemplomba. Aztán ahogy volt az az ellenőrzős élményem, meg nagyobb lettem, és a Kengyelfutó gyalogkakukk sem ment a tévében, valamint láttam, hogy milyen jó matricákat adnak gyerekistentiszteleten, kipróbáltam a gyerekistentiszteletet. Egyébként számomra soha nem volt kérdés, hogy Isten létezik-e, mert szinte úgy születtem, hogy biztos voltam a létezésében. Megkaptam azt az ajándékot, hogy nekem Isten létezése egyértelmű. Ha a világra nézek, abból is kiolvasom, hogy Isten létezik. Mert mi annak az esélye, hogy ezer különböző betűkockát egy zsákba raksz, összekevered, majd kiöntöd, és abból egy értelmes szöveg áll össze? Ehhez képest, ha még nem is az univerzumot nézem, csupán az emberi test működését, hogy lehetne az véletlen műve? Törvényszerűségek vannak, amiket a Valaki megalkotott, és azok alapján megtervezte és működteti a világot. A Valaki pedig a létező Isten. Ez nem volt soha kérdés nekem.
Honnét volt tudomásod az újrainduló Pápai Református Kollégium Gimnáziumáról?
Biztos vagyok benne, hogy a gyülekezetben hallottunk róla. Gondolom, gyerekkorom lelkésze, Köntös Dezső bácsi hirdette a templomban. Jártam konfirmációi felkészítésre, és talán még ott is szó volt róla. Amikor lekonfirmáltam, – és ez nagyon fontos, hogy nem ki -, utána is jártam templomba. Szerettem, mert ott lehetett találkozni az öregekkel, istentisztelet előtt és után is hallgathattam őket. Engem mindig a háború érdekelt meg ’56, igaz ezekről elég keveset mondtak el. A templomban egy dologgal volt nagy bosszúságom, az pedig az ének. Én azóta sem tudok, és nem is szeretek énekelni.
Akkor elég nagy kihívás lehetett az egyházi gimnázium, ahol az énekóra mellett még egyházi énekóra is volt!
Érdekes módon, az kivételt jelentett és az egyházi énekórákat nem utáltam annyira, mint énekelni, mert megdöbbentő volt számomra, hogy azoknak az énekeknek van ritmusa és tempója. A szövegüket tudtam, a dallamukat ismertem, de hogy azt el lehet tempósan és változatos ritmussal énekelni, azt nem tudtam. A fehérvárcsurgói gyülekezetben, de szerintem akkor javarészt a többi gyülekezetben sem énekeltek még tempósan. Főleg a zsoltárokat, azokat még lassabban énekelték. Hihetetlen, de még a kedvenc énekeimet, a 434-est és a 471-est is elnyújtották, pedig azok indulók. (Szerkesztői megjegyzés: Vezess, Jézusunk kezdetű dicséret az új énekeskönyvben 290–es, Fel, barátim, drága Jézus kezdetű dicséret az új énekeskönyvben 831–es.) Na, amikor én a pápai refiben maghallottam az énekeket tempóval, tudtam, nem lesz nekem ez akkora szenvedés, még ha tisztán énekelni nem is tudok.
A templomi hirdetésben meghallott Pápai Református Kollégium Gimnáziumában mi fogott meg?
Őszintén megmondom, nálam a Refi B-tervként szerepelt, és nem igazán érdekelt, hogy felvesznek-e Pápára. Azért mentem el, mert ott előbb volt a felvételi vizsga, és úgy gondoltam, jó lesz egy kis gyakorlásnak, mielőtt élesben megcsinálom a felvételit Székesfehérváron a József Attila Gimnáziumban. Mert aki egy szigorú egyházi iskolába be tud kerülni, azt a József Attilába is biztos felveszik majd – gondoltam. A mi környékünkön, aki jó tanuló volt, az oda ment továbbtanulni, én is azt terveztem. Csakhogy Isten terve nem az volt! Szóval elmentünk Pápára, nekem nem volt nehéz a felvételi, s meg is jött az értesítés, hogy felvettek. Na, ez a levél még mindig nem jelentett semmit, de elkezdett forogni az agyamban a gondolat, hogy mit kínlódjak én a József Attila Gimnázium felvételijével, amikor Pápára már felvettek. Előttem áll még több mint fél év, – hiszen Pápáról már akkor megjött az eredmény, amikor a többi iskolába még be sem kellett adni a jelentkezési lapot, – amiben én jól érezhetem magam. Mivel én a tömeget és a várakozást, azaz a holt időt nem szeretem, – kivéve egy rockkoncerten és sakkozáskor, viszont a Székesfehérvárra történő buszozással naponként egy órám feleslegesen ment volna el, hát egyre jobban tetszett a gondolat, hogy Pápán tanuljak, ahol az internátusból csak átsétálok a tér túloldalára a gimnáziumba. Továbbá egyszer olvastam egy ponyvának nevezhető regényben, hogy a két főhős úgy üdvözölte egymást, mintha régi kollégiumi barátok lettek volna – ez engem nagyon megragadott, és én is ilyen barátságra vágytam. Emiatt szintén jónak találtam, hogy Pápára megyek továbbtanulni, ahol majd kollégiumban lakhatok és szert tehetek egy jóbarátra. Szép lassan megszületett bennem az elhatározás, hogy a Refiben tanulok tovább. Mellesleg azt, hogy felvettek a pápai Refibe, nem vertük nagydobra, mert a szüleim nem szerették volna, hogy a kommunista érzelmű osztályfőnököm megkeserítse az utolsó évemet. Persze engem nyomasztott, hogy nem dicsekedhetek el vele, de kibírtam, és csak akkor mondtam el, amikor az osztályfőnök osztotta a jelentkezési lapokat, és én nem fogadtam el.
Két év különbséggel végeztünk Pápán. Emlékszem, a Refibe bekerülve nagyon meglepett a beceneved: Sámán. Az volt benne a meglepő, hogy a keresztyén iskolában megengedték egy pogány világhoz tartozó megnevezés használatát. Honnét ered a beceneved?
Ott kaptam Pápán, a Refiben. De annyira hozzám nőtt, hogy amikor másodikosok voltunk (szerkesztői megjegyzés: mai számozás szerint tizedikes), anyuék hívtak telefonon, és kérték a telefonhoz Skobrák Attilát, akik pedig a portaszolgálaton voltak, azt mondták nekik, hogy „Itt ilyen nincs!”. Akkor kapcsolt anyukám, és kérdezte, hogy „Úgy, hogy Sámán?”, „Ja, úgy már adjuk is!” – hangzott a válasz. Mivel a határok feszegetése mindig is része volt az énemnek, ennek eredményeként már az első héten alakítottunk egy szektát az internátusban, a 8-as szobában, Dezső Andrissal meg Bodnár Janival. Még szektapénzt is gyűjtöttünk. András lett a szektafőnök, Janinak kitaláltuk, hogy ő lesz a táltos, nekem meg a sámán rang jutott, mert általában nekem volt gyertyám, így a misztikumot én teremtettem, ami az ősmagyaroknál a sámán dolga volt. Este kiszökdöstünk a szárító szobába, gyertyát gyújtottunk és beszélgettünk. Akkor még csak nem is cigiztünk, csak az volt a lényeg, hogy ha fél tíz után nem szabad elhagyni a szobát, akkor mi mégis elhagyjuk. Tényleg az motivált bennünket, hogy egy picit többet megengedjünk magunknak. Én a mai napig ilyen vagyok, például az ételekkel kapcsolatban is azt szeretem, ha egy picit különbözik a megszokottól. Világ életemben azt kerestem, ami egy picit eltér az átlagostól. Visszakanyarodva a becenevemhez: a Sámán ekkor még csak titkos körben volt ismert. Bár valami oknál fogva sikk lett belépni ebbe a szektába, de nem lett nagy jövője. Viszont Gizi néninek (szerkesztői megjegyzés: Dr. Schweighoffer Ernőné Dr Sólymosy Gizella biológia-kémia szakos tanár) köszönhetően iskolaszinten ismertté vált a becenevem.
Az történt, hogy az első kémia órán megkérdezte, hogy tud-e valaki olyan kísérletet csinálni, ami nincs benne a tankönyvben, de látványosan be lehet mutatni. – Itt látszik, hogy nagybetűs Tanár volt, aki nem sémákban gondolkodott, hanem lehetőséget adott. – Én egyből jelentkeztem, hogy természetesen tudok egy kísérletet, glicerin és hipermanganát kell hozzá. Elgondolkodott, majd azt mondta, hogy „Az egy jó heves exoterm reakció.”, megkért, hogy mutassam be. Örömmel vállaltam. Fehérvárcsurgón a bandaháborúzáshoz hozzátartozott egymás megzavarása füstbombákkal. Nem tudom, ki fejlesztette ki, de nagyon jól működött. Újságpapír, káliumhipermangán – ez hozzáférhető volt a gyógyszertárban – és glicerines végbélkúp, amit zsilettpengével vékonyan elszeltünk, ennyi kellett csak hozzá. Ennek az egyvelegnek kellett egy kis idő, de mindig működött. Úgyhogy tudtam, hogy Pápán is működni fog, csak attól féltem, hogy nem lesz elég látványos. A szégyen elkerülése és a heves reakció elérése érdekében, amikor Gizi néni a glicerinért ment, én bizony nem egy kiskanál káliumhipermanganátot tettem a kémcsőbe. Amikor beletettük a glicerint, akkor azt mondta Gizi néni, hogy dugjuk be a kémcsövet, mert ha jön a füst, akkor látványosabb lesz úgy, hogy csak az oldalsó, vékony csövön folyik ki. Vártunk-vártunk, és nem igazán indult be a reakció. Gizi néni szabadkozni kezdett, hogy „Attila, ez most nem annyira látványos.”, de ahogy ezt kimondta és odafordult a műanyagtálcához, amin a kísérletet végeztük, a kémcső elkezdett bugyogni. Egy pillanat alatt úgy beindult a reakció, hogy széttört a hőálló kémcső, az egész anyag leesett a tálcára, ami elkezdett felhajlani, ahogy megolvadt, és közben iszonyatos füst lett a teremben. Gizi néni nagy lélekjelenléttel bevágta a szagelszívóba, ami mint kiderült, nem működött, úgyhogy onnét dűlt ki a füst. Nem lehetett megmaradni a teremben, hiába nyitottunk ablakot, végül Gizi néni vezényletével az egész osztály kiment a folyosóra. Miközben ott zajongtunk kint a folyosón, jött a Bujáky (szerkesztői megjegyzés: Bujáky Miklós gimnáziumi igazgató), hogy megtudja, mi történt. Valaki az osztályból megmondta neki, hogy a Sámán felrobbantotta a kémialabort. Így tudta meg az egész osztály, hogy én vagyok a Sámán. Ettől kezdve a diákok meg a tanárok is így emlegettek. Bujáky egyszer bemondta a hangosbemondóba, hogy „Sámán azonnal jöjjön az igazgatói irodába!”, amikor beléptem, kiderült, azért hívott, hogy mondjam meg, mi a rendes nevem, mert mégsem adhat intőt Sámánnak címezve. Egyébként egyik kedvenc mondatom Tőle az, hogy én vagyok a skinner összekötő a városi és a kollégiumban virágzó jobboldaliak között! Ami annyiból valóban igaz, hogy nagyon nemzeti érzelmű vagyok, és maradok életem végéig! A Sámán becenév annyira rám ragadt, hogy apósomék is így hívnak, egyedül a hadseregben nem hívtak Sámánnak, ott Karpov voltam, a világhírű sakkozó után.
A hadseregben vannak tábori lelkészek. Éltél ezzel a lehetőséggel?
Igen, rendszeresen járt ki tábori lelkész. Ketten voltunk hitünket gyakorló reformátusok Börgöndön, és kijött hozzánk. Mindig szorgalmazta a kezdő és záróéneket, amihez hangszereskíséret nem volt, mi a katonasráccal együtt nem tudtunk énekelni, úgyhogy azt a nyomorúságot, amit ott a mi éneklésünk jelentett, jobb el sem képzelni! (nevetés) Nekem a fehérvárcsurgói lelkipásztor, Jákob Ibolya által küldött igehirdetések valahogy többet jelentettek. A laktanyában úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, mert „pap gyű hozzá, miféle szerzet lehet”. Folyton kérdezték tőlem, hogy „Na, Karpov, mit mond az Úr?”, mert ők nem értették a bibliaolvasás és imádság dolgát. Én pedig sokat beszéltem nekik a hit dolgairól. Lehet, hogy valami késői kikelésű magot hintettem ott el, de nincs róla tudomásom. Azonban azt biztosan tudom, hogy a káromkodás megszűnését elértem. Az első „véletlen” üzenetet az eskü napján kaptuk: olvastam az ágyamon a Bibliát, és kérdezték, hogy „Na, Karpov, mit mond az Úr?”, én meg felolvastam nekik: ne esküdjetek sem égre, sem földre, hanem a ti igenetek legyen igen, a nemetek pedig legyen nem (szerkesztői megjegyzés: Máté 5,34-37). „Mi van? Akkor azt mondja a főnök, hogy ne menjünk esküdni?” – néztek nagy szemmel, és látni kellett volna azt, ahogy megdöbbentek, hogy mennyire betalált Isten szava a mi helyzetünkhöz. Persze elmagyaráztam, hogy nem az eskü van tiltva, hanem a hamisság; és mi most igent mondunk a hazánkra, úgyhogy azt az életünk árán is meg kell védeni. Egyébként a katonasághoz kapcsolódóan egyszer küldött nekem valaki egy videót a Refiről, amiben engem is megemlítettek. Nagyon nem tetszett, amit Vadász Márta (szerkesztői megjegyzés: gimnáziumi vallástanár, lelkipásztor) mondott rólam. Úgy éreztem, hogy pozitívnak szánta ő, de amit mondott, az nem állta meg a helyét. Mert azt mondta, hogy volt egy fiú, aki Sámánnak hívatta magát, most meg miután katona lett, lelkész jár be hozzá a laktanyába. Egyáltalán nem erről volt szó. Én nem hívattam magam Sámánnak, csak ő nem tudta az igazságot. Én nem a Refiben vagy a Refi hatására lettem hívő, hanem már odaérkezésemkor is ismertem a Bibliát és hittem Istenben. A hittanórák javát éppen ezért is untam. Bocsássa meg a világ, de ez tényleg így van! Ugyanis Köntös Dezső lelkipásztor úr felesége, Éva néni annyira jól megtanította a bibliai történeteket, hogy én tudtam a gimnáziumi anyagot is. Mivel tudtam, így unatkoztam, tehát rosszalkodtam. Viszont akármikor felszólított Baráth Julianna lelkész-vallástanár, ötösre elmondtam a választ. Nekem nem volt baj, ha felszólított, sőt, örültem, mert beszélhettem. Mivel annyira bomlasztó voltam, és nem lehetett órát tartani miattam, így kötöttünk egy egyezséget: hittan órára nem kötelező bejárnom, csak amikor dolgozatírás van, viszont csak addig van ez a szabadság, amíg ötös a dolgozatom. Mondjuk, az hozzátartozik, hogy annyit soha nem tanultam dolgozatra, mint akkor, hogy tényleg ötös legyen. Egyedül a vizsgán jártam egyszer rosszul.
Tényleg, a Refiben voltak tanév végi vizsgák!
Voltak, bizony! Azóta is könnyesre nevetem magam rajta. Egyet sajnálok, hogy a másik főszereplő, Pintyő sajnos már nem él, pár éve elvesztettük (szerkesztői megjegyzés: Pintér Gábor Zoltán). Mi akkor egy hatalmas vizsgán estünk keresztül. Ő ült a bizottsággal szemben a vizsga asztalnál, én meg másik kettő diáktársammal hátul a felkészülő asztalnál. Pintyő vizsgázott, és eljutott nagypéntekig, de arról fogalma sem volt, hogy akkor mi történt. Dőlt hátra felénk, hogy hallja, amit súgunk, de hogyan súgjunk, mikor szemben velünk ott ülnek a tanárok, és súgásért elégtelen jár. Kitaláltam, hogy nyújtózok egyet, és a két kezemet kifeszítve jelelve megsúgom, hogy keresztrefeszítés. A bizottság meghívott, idősebb lelkésztagja jóindulattal nyugtázta, hogy én próbálkozok a segítségnyújtással, de Pintyő nem veszi a lapot, és azt mondta neki, hogy „Forduljon már meg, és nézze meg, mit csinál a kollegája, hát mutatja, hogy mit csinált Jézus nagypénteken!”, mire Pintyő megfordult, és azt mondta: „Nem tudom, de az biztos, hogy nem tornázott.”. Két év református iskolába járás után itt tartottunk, hogy a bemelegítést ki tudtuk zárni. (nevetés)
Ezek szerint Pintyő gyenge pontja az ünnepkör volt. Neked is volt gyenge pontod?
Azon a vizsgán bizony az is kiderült, ezért végül egy hármasban egyeztünk ki. Én egy dologra nem voltam kapható, pedig tényleg nagyon érdekelt a Szentírás, megtanulni azt, hogy Pál apostol három missziói útján melyik városból melyik városba került. A történelmi oldala mindig érdekelt azoknak a gyülekezeteknek, illetve hogy ott mit tett és mit tanított Pál, de az, hogy Thesszalonika után éppen Korinthusba vagy Filippibe, vagy esetleg Efézusba ment-e, az egyáltalán nem érdekelt, és a mai napig sem pótoltam be ebbéli hiányomat.
Ma már a Biblia hátuljában lévő térképről leolvasható információk ezek. Egyébként hívő, jóbeszélőkéjű, logikus gondolkodású emberként nem érdeklődtél a teológia iránt?
Megfordult a fejemben, és többször megkaptam az évek során, hogy lelkipásztornak kellene lennem, de az éneklés miatt esélytelen voltam erre. A húgom, Anita – mint húsz évre rá megtudtam -, miattam lett bibliaolvasó ember. Aztán meg is előzött engem, mert ő aktív gyülekezeti tag Őrbottyánban, és a férje ott főgondnok. Elmondása szerint azért kezdte érdekelni a dolog, mert látta, hogy nem hagytam abba a bibliaolvasást, ezért meg akarta tudni, hogy mi olyan van benne, ami ennyire rabul ejt.
A rabul ejtés sokak életében a református iskolákkal kapcsolatban is megvalósul. Volt ebben részed a pápai Refiben?
Mindvégig és mindennek ellenére szerettem oda járni. Nyilván nem volt minden tanárral felhőtlen kapcsolatom, de ha képviselni kellett az iskolát, akkor a mi kis magunkat el lehetett küldeni. Például polgárőr versenyre, – ahol nem az aranyérem volt a lényeg, hanem hogy hallják az emberek, hogy van olyan, hogy Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, – kit lehetett küldeni? Kiki, Patyi, Szöllősi, Skobrák, gyerünk! Mai napig emlékszem a rigmusra: Szőllősy András, Gyukli Krisztián, Páthy Ádám, Skobrák Attila. Érdekes módon, mindig az eleven kvartett neve hangzott el az ilyen jellegű feladatoknál, akiknek az energiáit ilyen plusz dolgokra lehetett fordítani. Én szerettem a tanárokkal szembeni függetlenségi harcot is, amiben erősen motivált, hogy nem volt felettünk járó évfolyam, ezért mi csinálhattuk meg a hagyományokat. Büszke vagyok arra, hogy szó szerint építhettük a kollégiumot. A fiú kollégium pincéjében konditermet csináltunk, konkrétan úgy, hogy először a térdig érő szennyvizet kimertük vödrökkel. Vagy például az első tanév őszén én még fél órával az istentisztelet megkezdése előtt egy légkalapáccsal törtem föl az aszfaltot az internátus bejárata előtt, és a srácok dobálták fel a nagy aszfalttömböket a teherautóra. Ez azért vasárnap volt, mert a gépkölcsönző aznap zárva volt, és mivel senki nem kölcsönözte volna ki a gépet, hát arra a napra ingyen odaadták az iskolának, hogy be tudják vezetni a fűtéshez a gázt. Emlékszem, az egyik este bejött hozzánk Bujáky igazgató a kollégiumi szobába, ahol valóban nem volt fűtés, mindenki két pokróc alatt feküdt, és azt mondta, hogy ő szolidál velünk, és higgyük el, hogy otthon ő sem kapcsolja be a fűtést. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagyszerű, de sokkal jobb lenne, ha lenne fűtés, mert nekünk attól nem jó, hogy neked rossz. (nevet) Komolyra fordítva a szót, azért az nagyon sokat elárul a Refi légköréről, hogy az igazgató ott ült a kollégiumi ágyunkon. Ennyire szoros volt a kapcsolat vele, és egyébként a tanárokkal is.
Kik voltak a példaképeid a Refiben?
Elég sok tanáromat szerettem, de most nem a szeretet a kérdés. Talán nem is példaképeknek nevezném őket, hanem olyan személyeknek, akiket nagyon tiszteltem, mert nemcsak tanítottak, hanem igazi pedagógusok voltak, neveltek is. Ilyen volt Czapáry Éva néni, Gizi néni, Korsós Bálint, és Czapáry Bandi bácsi. Irántuk volt bennem leginkább tisztelet.
Milyen maradandó értékeket kaptál a pápai diákévek alatt?
A munkaszeretet otthonról jött, de ott erősödött meg. Kiegészült a praktikus gondolkodás gyakorlati kamatoztatásával, azaz hogy hogyan lehet a legkevesebb erőbefektetéssel a leggyorsabban elvégezni egy feladatot. Aztán a segítségnyújtás oda-vissza működő valóságát és az abból következő hasznot, azaz áldást ott tapasztaltam meg a legintenzívebben. Ehhez társult még a szervezőkészség kibontakozása, mert ha valami értelmeset akartál, akkor ahhoz teret adtak a Refiben a tanárok.
Ha jó volt a kapcsolat a tanárokkal, akkor mégis miért érezted fenegyereknek magadat?
Mert ott tanultam meg azt, hogy meddig lehet rángatni az oroszlán bajszát. Én mindig éreztem, hogy igazam van, csak a megfelelő stílust nem találtam el sok esetben. Ez aztán odáig fajult, hogy második osztály második félévében Szász Petivel kimentünk albérletbe. Peti szeretett volna elmélyedni a tanulásban, de az internátusban a sokágyas szobában azt nem igazán lehetett, úgyhogy kimentünk albérletbe ketten. A szemközti faluban lakott, és mi ott lettünk igazán jó barátok, úgyhogy az is meglett, amit a könyvben olvastam. Én persze nem az elmélyülés miatt voltam motivált, hanem a szabadabb élet reményével költöztem ki az internátusból, de a tanulmányi eredményem mégis javult. Az mondták a szüleimnek, hogy a kettes-hármas jegyek után tanári felügyelet nélkül meg fogok bukni év végén, engem pedig a „csakazértis” szellemiség ösztönzött. Négyes fölötti lett az évvégim. Sajnos Peti következő évre átment egy másik iskolába, így az albérlet költségek miatt vissza kellett térnem a koleszba. Itt azonban nem ért véget a kollégista élet kálváriája, mert harmadik tanév után, a nyári szünet végén a szüleim kaptak egy érdekes levelet, miszerint a tantestület határozata alapján a kollégiumi tagságomat megszüntetik, mivel veszélyeztetem a kollégium és társaim jövőjét. Gondolhatod, hogy jól telt a nyaram vége, „jó” volt otthon lenni! Első lépésként felhívtam az osztályfőnökömet, Balikó Zoltán matek-fizika szakos tanárt, a bemutatkozás után egyből azt kérdezte, hogy mi van, téged is kirúgtak? Gondoltam én, hogy tudja, mivel a tantestület nevében hozták a határozatot, de arra a kérdésemre, hogy miért rúgtak ki, azt mondta, hogy ő nem tudott arról, hogy ilyen tárgyban tantestületi ülés lett volna. Onnét volt egyáltalán tudomása a dologról, hogy Patyi, akit szintén kirúgtak, a falubelije volt, és előbb odaért hozzá, mint hogy én felhívtam volna.
Mit volt, mit nem volt tenni, Hargita Pali bácsi segítségét kértük, hogy néhány napon belül legyen albérletem, hiszen az még nem az internet kora volt, a tanév pedig egy héten belül kezdődött. Segített is, az egyik osztálytársunknak, Mórocz Balázsnak a nagyszüleinél tudtunk Patyival együtt lakni. Volt egy külön lakrészünk, ami tulajdonképpen egy szoba-konyha volt, ahol a mosdást egy lavórban tudtuk prezentálni, s mivel a wc kint volt egy budi formájában, ott telente nem nagyon olvastunk újságot. Akkor nagyon jó kondiban voltam, mert minden nap jártunk uszodába, ahol nemcsak úsztunk, hanem zuhanyoztunk is. Szerettem a háziakat, mert jó lelkűek voltak, például amikor bennmaradós hétvége volt, akkor meghívtak ebédre minket. Az öreg Dénes bácsi sokat mesélt a huszárokról, Horthyról. Amikor meglátogatott nagyapám, akkor Dénes bácsival összehaverkodtak, és ha mentem haza vagy jöttem vissza, akkor hordtam-vittem a bort, mert egymásnak küldözgették. Így ment le a negyedik osztály, ami nagyon jó eredménnyel sikerült is.
Az albérletes szabad élet alatt templombajáró maradtál?
Én akkor is jártam templomba, amikor nem a koleszban laktam. Ez természetes együttjárója volt az életemnek. A hit személyessé válásában a konfirmáció és érettségi ideje között egy Élet szava tábor is segített. 1993-ban Tóalmáson voltam bibliai táborban, és ott vált egészen személyessé Istenhez tartozásom. Előtte is már olvastam a Bibliát, és rendszeresen imádkoztam, de hogy Jézus értem halt meg, az attól kezdve lett személyes nekem. Emlékszem, egyszer megkérdezték a koleszban, hogy mit tudok én folyton imádkozni, s én azt mondtam, hogy mindent, mert ha én egy jó viccet hallok aznap, még azt is elmondom Neki! Azért azzal a táborral kapcsolatban is sikerült hozni a formámat, mert két dolog volt tiltva: zenehallgatás és másik nemmel szoros kontaktus fenntartása; és mit tettem én be legelőször a csomagom aljára, hát persze hogy a walkmant, és természetesen megalapoztam ott egy kislánnyal egy négyéves kapcsolatot, ami kitartott az érettségi után még két évig.
Gimnazistaként te érzékelted, hogy egyházi fenntartású intézménybe jársz?
Azt nem érzékeltem direkt módon, hogy az egyház hogyan és mint tartja fenn az iskolát. Nem tudtam, hogy azért ki felel, vagy mit tesz érte. Effektív módon a mi napi életünkben nem jelent ez meg. Tudtam, hogy egyházi az iskola, hogy Áldás, békesség-gel köszönünk, hogy gyakoroljuk a hitünket, de az egyházat, mint fenntartót tizenévesen nem tudtam érzékelni. Annyi idősen minden más fontosabb volt. Viszont az egyházi keretet láttam és szerettem. Például az őszi kiszállásokat, amikor mentünk a gyülekezetekbe fejeskáposztáért, amit a konviktuson hetekig ettünk. (nevetés)
Érettségi után hol folytattad a tanulmányaidat?
Noha a biológia-kémia volt az erősségem, egy pont híján mégsem vettek fel az ELTE-re, mikrobiológus szakra. Így hát elmentem Gödöllőre az agrártudományi egyetem nulladik évfolyamának levelező szakára, ami arra volt jó, hogy legyen diákigazolványom az utazási kedvezményhez, és mellette tudjak egyetemi felkészítőre járni, hogy az ELTE-t újra megpróbáljam. Abban az évben is jártam úszni, és egyszer, amikor mentem le a fehérvári uszodába, megláttam egy Honvédségi Sakk Klub plakátot. Fel is kaptam rá a fejemet, mert nagyon szeretek sakkozni. Édesapám tanított meg, tőle kaptam az első sakktáblámat. A gimiben is szerettem játszani, és ott elméletet is tanultam hozzá. A nulladik év levelező szakán jutott időm a sakkra, és ottragadtam a klubban. Máig játszom, de sajnos javarészt már csak online van rá lehetőségem. A nulladik év után megint valami minimális ponttal lecsúsztam az ELTE mikrobiológus szakáról, így bevonultam a hadseregbe.
Milyen volt a szüleid hangulata odahaza?
Anyukám teljesen a plafonon volt, gyakran hallottam tőle, hogy „Semmi nem lesz belőled!”, meg „Ezért járattunk Pápára?”. Az ő unszolására elkezdtem munkát keresni. A felvételi elbeszélgetés általában nem tartott sokáig, mert két kérdést tettek fel, mégpedig azt, hogy mihez értek, és voltam-e már katona. Mivel egy általános érettségivel semmihez nem értettem, és katona sem voltam még, így nem engem vettek fel. Nyilván a munkaadók nem kockáztattak, mert ha behívnak sorkatonai szolgálatra, akkor egy év múlva vissza kell venni, és valamit kell kezdeni azzal is, akit arra az időre a helyemre felvettek. Mivel nem hullottak a munkahelyek az ölembe, eldöntöttem, hogy katona leszek. Utána olvastam a törvényben, hogy ha a háromnegyedét letöltöm, és felvesznek a felsőoktatásba akkor leszerelhetek. Éppen akkor „véletlen” megkaptam a behívómat. Kiválóan sikerült a sorozás is, de az jött az értesítő levélben, hogy februárban vonulok. Az viszont stratégiailag nem volt jó nekem, mert akkor nem lesz meg a háromnegyed évnyi szolgálat szeptemberig, és nem tudom elkezdeni az egyetemet.
Hogyan tudtad elintézni az idő előtti bevonulást?
Ismét egy „véletlen” következett. Simonyi Norbi barátom akkori barátnőjének – a szintén Pápán végzett Varga Eszter Andreának, aki később az én feleségem lett, – az édesapja, Varga János személyzetis alezredes volt a honvédségnél. Tőle kértem segítséget. Igaz, először azt hitte, hogy nem akarok bevonulni, aztán mikor elmagyaráztam, hogy épp ellenkezőleg, minél előbb be akarok vonulni, akkor meg azt mondta, hogy azt nehezebb lesz elintézni, mert nincs meg a gyakorlat. A pszichológiai vizsgálaton nehezen estem át, mert nem igazán találkoztak olyannal, aki ennyire akar menni katonának, ráadásul előbb akar menni és minél messzebb akar menni. Ennek semmi más okot nem tudott tulajdonítani a pszichológus, mint hogy homoszexuális lennék, ezért kérdezgetett annyit. Pedig engem tényleg a továbbtanulás motivált, mivel tudtam, hogy a seregben lesz időm tanulni. Igaz, többet sakkoztam ott, mint amennyit tanultam (nevet), főleg mert az előző évek pontjaival felvettek Szegedre.
Miért akartál távoli laktanyába kerülni? Nem volt mindegy, hogy melyikben leszel katona?
Nem ám! Mert addigra már a székesfehérvári laktanyába a fehérvárcsurgóiak busszal jártak be, mint a gimnazisták. Én ezt ugyancsak nem akartam, tehát kieszeltem, hogy jó messzire el kell menni, és akkor nem kell naponta kétszer buszozni. Balatonszemesi lokátorállomást jelölték ki. Míg élek el nem felejtem, ahogy egy őszi reggelen nagyapám, aki azelőtt soha be nem jött a szobánkba, amíg fel nem keltünk, lobogtatta a levelet: „Na, vitéz úr, ébresztő, megjött a behívó parancs!” Piros-fehér-zöld sarka volt a borítéknak, ebből tudtuk, ebben bizony az lesz. Kibontottam, és csodálkozva olvastam, hogy nem Balatonszemes, hanem Börgönd van kijelölve. Életemben nem hallottam róla, pedig Székesfehérvárhoz nagyon közel van. Mint kiderült, Varga János alezredes úr a lokátorosok helyett a rakéta hajtóanyag töltőkhöz tetetett át, hogy a sugárzás miatt később a kis Sámánokkal ne lehessen baj. Pedig akkor még szó sem volt arról, hogy a kis Sámánok az ő unokái lesznek, de „véletlenül” már gondolt rájuk.
Végül buszozó katona lettél?
Nem, mert olyan beosztásba kerültem, amivel együtt járt a bentlakás. Ketten feleltünk meg a feltételeknek, azaz van érettségink, és 185 centinél magasabbak vagyunk, tehát felérjük a rakéta töltőnyílását. Két anyaggal dolgoztunk, az egyik a szarin, ami egy sebbenzinnel felitatott ideggáz, a másik pedig egy oxidáló anyag, aminek nagy része salétromsav volt. Ebbe az anyagba, hogy szemléltessék a kiképzésünkkor a veszélyességét, beleejtettek egy húszforintost, és az nem ért le az edény aljára, mert feloldódott. Szigorúan be kellett tartani a szabályokat, nem szabadott hibázni, mert az életünkbe kerülhetett. Ottlétem alatt egyszer volt baleset, aminek következtében két nap jutalomszabadságot és két hétig dupla adag kaját kaptam, mert megmentettem az anyagot, igaz csontig marta a kesztyűn beszivárgó anyag a kezemet. Egyébként ezt a technikát már leszerelte a honvédség, így nem köt már titoktartási, és nem kell lejelentenem, hogy mikor hol vagyok. A főiskolán még így működött, mert az első reagálású egységhez tartoztam és a délszláv válság miatt ez fontos volt. Ahogy számomra az is fontos és büszkeséggel tölt el, hogy egy hétig megbízott laktanya parancsnok voltam.
Két évig vártál, hogy mikrobiológiát tanulhass, mégsem lettél mikrobiológus. Mi volt ennek az oka?
Az előző évi felvételin szerzett pontjaimmal a Szegedi Élelmiszeripari Egyetemre automatikusan bejuthattam, és én úgy voltam vele, hogy nekem mindegy a helyszín, nem ragaszkodom Budapesthez. Láttam a tájékoztatóban, hogy Szegeden négy szakirányból lehet választani: állati eredetű termék feldolgozás, növényi eredetű termékfeldolgozás, minőségügyi szakirány és mikrobiológia. Viszont amikor beiratkoztam és választani kellett, közölték, itt még soha nem indult mikrobiológia, mert nem volt rá érdeklődő. Így aztán csak a másik háromból lehetett választani. A minőségügynél túl sok a szabály, az elmélet, a szabvány és nem effektív termelő tevékenység – nem jó. A növényeshez cukrász-, sütő- és édesipar tartozott, egyik sem keltette fel az érdeklődésemet – nem jó. Az állati eredetűnél hús-, tej- és baromfifeldolgozás jöhetett szóba, s mivel falusi gyerekként disznóvágási élményem bőven volt már, ezt választottam.
Gondolom, egy falusi disznóvágás és az ipari feldolgozás között van némi különbség.
Jelentős különbségek vannak. Például nem leszúrjuk a disznót, hanem előtte kábítjuk. Emlékszem, nagyapám kukoricacsutával megtömött zsákon gyakoroltatta velem, hogy milyen irányból, milyen szögben kell szúrni. Soha nem felejtem el, ahogy felkészített a disznó szétbontására, és azt mondta: „megmutatja az maga magát”. Valóban, aki tudja, hogy milyen izmokat, inakat kell a csontokon látnia, annak egyből megmutatkozik, hogy hogyan kell részeire bontani a disznót. Ő egyébként hihetetlennek tartotta, hogy a cégnél kétezerötszáz disznót vágunk le naponta. Annyi pálinkát nem lehet meginni! (nevetés)
Könnyű volt a szakterületeden elhelyezkedni?
Diplomavédés után elkezdtem munkahelyet keresni. Nehéz volt, mert mindenhol a szakmai gyakorlatot hiányolták. Hát, hogyan lett volna nekem olyan, mikor még csak akkor fejeztem be a tanulmányaimat? Lassan kezdett a kétségbeesés szele lengedezni, mikor „véletlenül” éppen hazamentem Fehérvárcsurgóra, és a család minden tagja ragyogva fogadott és mondta, hogy „Attila, hívtak a Pickből, menjél felvételizni, itt a telefonszám, amit vissza kell hívni”. Egyáltalán nem értettem, hogyan lehetséges ez, hiszen én nem adtam be a Pickhez jelentkezést, mert bakonyi gyerekként el sem tudtam magam képzelni az Alföldön, illetve a Pickbe csak akkor vesznek fel, ha valami rokonod ott dolgozik. Mivel azon a nyáron alig jártam haza, és mobiltelefonom nem volt még, biztos vagyok benne, hogy Isten időzítette így a dolgokat.
Kiderült, hogy miért hívtak pont téged a Pickhez?
Rögtön az első munkanapomon kiderült, amikor bemutatkoztam Kovács Tündének, aki a főnöktől azt a feladatot kapta, hogy kerítse elő Skobrák Attilát a föld alól is. Mégpedig azért kellett engem előkeríteni, mert még a főiskolán volt egy beszélgetés, amit a Pick kezdeményezett, hogy kötetlen beszélgetés formájában meghallgassa a végzősök véleményét a húsipar jövőjéről. Feszengett ott minden hallgató a névtáblája mögött, szemben a főtechnológussal, termelési igazgatóval és minőségügyi vezetővel. Én meg egyáltalán nem voltam motivált, mert nem akartam az Alföldön maradni, ezért nem igazán érdekelt a Pick. Egyetlen egyszer szólaltam meg, amikor az egyik srác azt mondta, hogy a húsos kocsik tologatása helyett folyamatos vonalat kellene építeni, s erre azt mondtam, hogy „az nem éri meg”. Ú, lett ám ott döbbent csönd! Megkértek, hogy fejtsem ki, miből gondolom, hogy egy Picknek miért nem éri meg a folyamatos gyártósor kiépítése. Én pedig levezettem: mivel sokféle terméket gyárt, ezért kevés a termelés ahhoz, hogy folyamatos legyen a gyártás, mert nagyon sok időbe telne a csőrendszer tisztítása a különböző termékek között; de ha csak egyféle terméket gyártana, akkor is kevés lenne ahhoz a gyártás. Kérdezték, hogy „mit gondol, mennyit gyárt naponta a Pick?” „Véletlen” a szakdolgozat témámba vágott a kérdés, így máris mondtam a számot. Meghallva a számot, teljes ámulattal kérdezték, hogy ott voltam nyári gyakorlaton és meghallottam a mennyiségi adatot? – Nem voltam én ott gyakorlaton, csak egyszer egy 15 perces gyárlátogatáson, amikor körbe kergettek minket, nehogy valami titkot felismerjünk. Viszont láttam én ott két kuttert, és kiszámoltam. – A két ötszáz literes kutterbe összesen 800 liter párizsit tudnak tíz perces szervízidőben csinálni, tehát egy óra alatt 4800 litert, legyen 5 tonna, hogy könnyebben számoljunk… de nem tud három műszakban gyártani, mert legalább egy műszakban bőrkepépet kell csináljon, és az én tanulmányaim szerint ez egy folyamatos gyártósorhoz még kevés. Szóval ezt így levezettem nekik, és látszott, hogy telibe kaptam őket, jók a számok. Mint kiderült, ott írták fel maguknak a nevemet. Így kerültem a Pickhez.
Egy hungarikumnál indítani a pályát, nem semmi!
Valóban. Abban az időben alakult meg a Hungaricum Klub, amit négy vállalat, a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., a Pick Szeged Rt., a Tokaj Kereskedőház Rt. és a Zwack Unicum Rt. hozott létre. Az ünnepi alakuló ülés Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban volt, ahol a kedvenc festményem, a Verekedő bikák Vastagh Gézától, ki van állítva. Ez egy nagyméretű kép, amin két szürkemarha teljesen realisztikusan van ábrázolva, ahogy összeverekedik. Tele van erővel és lendülettel a kép, ahogy az emberek karikással és a kutyák ugatással próbálják szétválasztani a hatalmas jószágokat. Ezelőtt a kép előtt álltam egy unicummal a kezemben, és ahogy megfordultam, pont Zwack Péter állt szemben velem, szintén egy unicummal a kezében, és elmosolyodva megkérdezte, hogy esetleg koccinthatunk-e. Megtisztelő – mondtam -, de csak akkor, ha egy Pick szalámit is megkóstolunk hozzá. Egy kis beszélgetés kerekedett ki belőle, és azóta is egy szép emlék ez nekem abból az időből.
Mennyi ideig dolgoztál a Picknél?
Hat évet dolgoztam ott, és sok „véletlen” összejátszásának köszönhetően három év alatt lettem főtechnológus. Időközben Andi leköltözött Szegedre, és ott fejezte be az orvosi egyetemet. – gyermekneurológus lett. Örültem annak, hogy egyetemet váltott, mert megszűnt a Budapest-Szeged közötti vonatozás, így többet tudtunk együtt lenni. Aztán annak ellenére, hogy szerettem a Picket, mégis elmentem Pestre egy panírüzembe dolgozni, mert kétszer annyi fizetést adtak. Andi egyből azt mondta rá, hogy elvállalod, de nekem nem volt ez annyira egyértelmű, mert akkor már a második fiunkkal, Istivel volt várandós. Rossz volt, hogy heteltem Pesten, ők pedig hol anyuéknál, hol anyóséknál voltak, s én csak hétvégén voltam velük. Isten „véletlenjének” köszönhetően vasárnap született meg a fiam, így én vihettem be a kórházba a feleségemet. Volt egy „véletlen” sugallat, hogy egyből ne vegyünk házat Pesten, inkább heteljek. Ezért éltünk akkoriban így.
Megérte az a munkahelyváltás?
Nem, összességében nem volt jó döntés, mert fél év múlva becsődölt az üzem, úgyhogy kereshettem új munkahelyet. Egy régi pickes kolléga ajánlott be Pécsre egy kis üzembe, ahol nagyon sok mindent tudtam kamatoztatni abból, amit a Pickben sajátítottam el. De hát az is csődbe ment, így az utódcéghez mentem el dolgozni Bonyhádra. Az ottani állatorvos nagyon szeretett hozzánk járni szemlézni, mert ő még olyan rendszert nem látott, – a pickes rendszer alapján állítottam fel a nyomonkövetési rendszert, – és ha vendége volt, mindig elhozta hozzánk dicsekedni. De hát az is csődbe ment. Pécsi kapcsolataimon keresztül kerültem a kaposvári Kometához, ahonnan pont készült elmenni egy volt szegedi évfolyamtársam. Ő ajánlott be Pedranzini úrhoz, aki behívott interjúra és felvett. Tizennegyedik éve vagyok a Kometánál, amit sokan még a régi nevén Húskombinátnak hívnak.
Mi a feladatod a Kometánál?
Ha röviden össze akarom foglalni, akkor: megmondani, hogy mit tegyünk a termékekbe. Alapanyag minőségtől a receptúráig hozzám tartozik az üzemi gyártás. Sokrétű feladat, ami során figyelni kell, hogy ne ingadozzon a minőség, és ne legyen selejtgyártás, fel kell kutatni új fűszereket és segédanyagokat. Arra nagyon büszke vagyok, hogy a termékeink receptúráját én határozom meg. Gyakran fülembe cseng nagyanyám két mértékegysége, a gondolomformán és az érzés szerint, amit magammal vittem az iparba. Volt egy nagyon finom májpástétomunk, aminek több ízvariációja kellett volna. Kigondoltam, hogy legyen medvehagymás, mert az passzol a májhoz és jó a medvehagyma marketingje is. Mennyit tegyünk bele az őrölt, szárított medvehagymából? Fogtam a kétkilós zacskót, és érzés szerint, gondolomformán szórni kezdtem a kutterba. A kollégák tágra nyílt szemmel álltak ott, és kérdezték, hogy honnét tudom, mennyit kell beleszórni. Nem tudtam én, hanem gondolomformán csináltam, meg fölfelé is volt egy kérésem: Istenem, jókor állítsd meg a kezem! Ugyanígy, érzés szerint készült a csípős jalapeno paprikás májas is.
Különböző médiumokban egyre többször hallaKülönböző médiumokban egyre többször hallani a rovarok élelmiszeripari felhasználásáról. Mi a véleményed erről?
Bármilyen rosszul hangzik a fülnek, terjedni fog a rovarfeldolgozás, mert fehérje helyettesítésre van szükség. Keresztelő János a pusztában sáskán élt, és a zsidó törvényekben is benne van, hogy mi ehető, a keleti kultúrában abszolút elfogadott, csak mi Európában éltünk eddig úgy, hogy nem voltunk rászorulva erre. Ázsia, Afrika, Dél-Amerika számára ez nem idegen. Éntőlem sem. Sokaknak már a pacal, a velő és a kakastöke is bizarr. A lisztkukac lárva nagyon magas fehérjetartalmú, és ha egy virslit abból készítenek, akkor szemre semmi különbség nem lesz a marhahúsos virslihez képest. Mivel a húsos virsliben sem látod a marhahúst, és nem a főtt hústól piros a virsli, hanem a színezéktől, amit egy rovar ad. Ízében sem a marhahúst érzed kizárólag. Viszont tápanyagértékre ugyanazt tudja adni a lisztkukac lárvából készült étel. Tudom, hogy vannak, akik nem ennék meg a rántott húst, ha annak elkészítési módját így hallanák: egy állat hosszú hátizmát felszeletelik, mechanikusan meglazítják a rostjait; utána egy másik élőlény kiszárított és porrá őrölt endospermiumába beleforgatják; majd mindezek után egy harmadik élőlénynek a felvert petesejtjével beborítják, majd egy olyan grízzel borítják, amit előtte beoltottak gombával és megszárítottak, valamint leőrölték. Ezek után megsütik és megeszik. Sőt, ez Magyarország egyik kedvenc étele! Ugyanez lesz a rovarokkal. Be fog épülni az élelmiszeriparba, mert ekkora embertömegnek már képtelen a föld annyi húst előállítani, amennyire szükség lenne. Európa nem lenne ráutalva erre, viszont a globális piaci hatás kikerülhetetlensége miatt egyre magasabb lesz a hús ára. De mi a Kometánál maradunk szigorúan a hús felhasználásnál, mert a felmérések szerint hazánkban csak öt százalék nyitott a rovarfogyasztásra, és arra nem lehet piacot építeni.
Nyilvánvaló, hogy a Kometa piacorientált, viszont tavaly több esetben hallottam, hogy segített menekült családoknak. Mennyire jellemző a jótékonykodás a Kometánál?
Abszolút nyitott a segítségnyújtásra Pedranzini úr. Rendszeresen adunk termékeket az élelmiszerbanknak. Iskoláknak, nyugdíjasoknak, kutyatárnak szintén juttatunk. Amikor kitört az orosz-ukrán háború, akkor nagy szállítmányokkal támogatta a menekültek ellátását. Ha valakinek munka kellett, akkor akár az egész családnak szállást biztosítva alkalmazta a szülőt. Tavaly pedig elindult egy olyan projekt, hogy ha a munkavállaló igazoltan önkéntes munkát végez a kijelölt szervezetek valamelyikénél, akkor bizonyos munkabért kap, mintha túlórázott volna.
Tizennégy éve dolgozol Kaposváron. Ez idő alatt somogyi lettél?
Tizennégy éve kezdtem itt dolgozni, de csak hat éve lakunk Kaposváron, mert feleségem Andi a pécsi kórházban dolgozott, és mi ott is vettünk házat. Való igaz, hogy Pedranzini úr már az elején mondta, hogyha beválunk egymásnak, akkor neki elvárása, hogy ideköltözzek, de ő a cég mélyrepülésének idején nem erőltette az ideköltözést. Nem is szólt hosszú ideig, mígnem egy januári nap végén szálltam be az autómba, és megszólított, „na, Attila, mikor költözni?”. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogyan vezessem elő Andinak a költözést. És képzeld el, ismét jött egy „véletlen”. Alighogy beléptem a házba, a feleségem, – akinek a kórházi túlterheltség sok nehézséget okozott -, pityergő tekintettel azt kérdezte tőlem, hogy mikor költözünk Kaposvárra. Ezen felbátorodva máris indítottam a projektet, hogy legkésőbb augusztusban már Kaposváron legyünk annak érdekében, hogy Levi és Isti itt kezdhessenek tanévet. Nekik volt a legnehezebb, mert a barátaik mind Pécsen voltak, itt pedig senkit nem ismertek. Aztán gyorsan meggyőzte őket a kölyökkutya, a Deseda és a közös biciklizés arról, hogy jobb itt élni. S hogy a kérdésére megadjam a választ, elmondom, hogy én mindig bakonyi gyerek maradok. Ha Új-Zélandon gyártanék szalámit, akkor is bakonyi gyerek lennék. Csak azért érzem otthon magam Somogyban, mert itt van a családom.
Mit csinálsz szabadidődben?
Sakkozom. A legtöbbször online partikat játszom. De szigorúan emberek ellen, nem gép ellen. A kirándulás és favágás is feltölt, valamint egy-egy rock-koncert abszolút bejön. Az új zenekarok közül egyetlen egy érintett meg, a Sabaton, ami északi heavymetal-rock stílusban játszó szimfonikusokkal kevert banda, és történelmi eseményeket mesélnek el. Érdekes, hogy róluk Isti fiamtól hallottam először.
Fiatalabbik fiaddal hasonló a zenei stílusod. Idősebbik fiaddal is van hasonló vénád?
Levi tehetsége a sakk terén már kicsi korában megmutatkozott. Négy-öt éves lehetett, amikor abbahagytunk egy partit, és a következő szombaton hibátlanul felrakta az állást. Nekem papírról kellett megnézni, hogy tényleg ugyanaz volt-e, mint amit emlékezetből felrakott. Azt be kell vallanom, hogy sajnos én rontottam el a sakkal való kapcsolatát, mert egyre nagyobb maximalizmusra akartam ösztönözni, ezért keveset hagytam nyerni, és végül beleunt. A tanulság az, hogy az unokámmal máshogy csinálom majd. A másik, amiből szintén kiskorában kitűnt, hogy apja fia, az a hús szeretete. Öt-hat éves lehetett, amikor nagyhéten odahaza voltunk a szüleimnél, és édesanyám készítgette fel a nagypénteki böjti napra, hogy tojásos nokedli lesz friss salátával. Mire Levi azt mondta neki, hogy „jó lesz, csak csinálj hozzá egy kis marhapörköltet”.
A fiaid is Refisek lettek. Miért?
Mert szerettem Pápára járni. Nem voltam én mintadiák, de mindig magamat kihúzva tudtam elmondani, hogy a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában érettségiztem, ami 1531 óta létezik, és mi voltunk az újrainduláskori első évfolyam. Mivel összetartozás terén többet ad egy egyházi iskola, ezért már Pécsen refisek voltak a fiaink, és Kaposváron is azok lettek. Igaz, Levinek nem jött be annyira, úgyhogy ő váltott, és a Munkácsyba jár. Isti maradt a Refiben, és ő nagyon komolyan gyakorolja is a hitét.
A sakkozáshoz elengedhetetlenül hozzátartozik a döntés. Zárhatjuk úgy a beszélgetést, hogy néhány eldöntendő kérdést teszek fel?
Nézzük!
Csikó vagy csibe? Csikó.
Virág vagy bon-bon? Virág.
János vagy Pál? Pál apostol. János nekem túl elvont a szinoptikusokhoz képest, igaz Pálnál egyszer-kétszer oda lehetne tenni egy pontot a mondatba, hogy felfoghatóbb legyen a mondanivalója.
Futurizmus vagy nosztalgia? Futurizmus sose! Nem szeretem, mert ebben a mai világban nem érzem annyira jól magam. Nosztalgia!
Tarja vagy karaj? Egyértelmű: tarja.
Fehér vagy fekete? Fekete, mert Mátyás seregét is úgy hívták.
Dávid és a szentkenyerek asztala vagy ötezer ember megvendégelése? Ötezer!
Tavasz vagy nyár? Legyen a tavasz!
Bethlen Gábor vagy Tisza István? Bethlen.
Kemencés- vagy ínyenc termékcsalád? Készültél az interjúra. (nevetés) Kemencés.
Bélsaccár lakomája vagy Heródes lakomája? Legyen inkább – az én kiejtésem szerint – Belsazár lakomája, mert Heródesnél nem szeretem, hogy Keresztelő János elvesztette a fejét.
Ritmus vagy dallam? Ritmus! (nevet) Ez a kérdés nem kérdés.
Köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy továbbra is tereljenek „véletlenek”!