Kényelmetlen dolog, hogy a sok szóra sem érdemes ember közül pont a „bolond Imike” az, aki önnön hibáján kívül szót érdemel a mai napon. A falu bolondja egy perccel sem tűnik öregebbnek, talán csak járása lassult egy kicsit az évtizedek során. A trágár szavakon kívül nem sokat tanult a falu „előkelőitől”. Neki teljesen mindegy, hogy ki hajt el mellette autóval, vagy ki jön szembe vele az utcán andalogva, mindenkire van valami goromba, illetlen, vagy mocskos megjegyzése. Beteg. S a legtöbb ember csak közönyösen legyint arra, amikor Imike utánadobja a botját, és mellé ízléstelen kommentárt fűz. Van, aki veszekedni kezd vele, és ez talán a legrosszabb magatartásforma az ő esetében. Van, aki pénzt ad neki – Imike különben becsületes. Soha nem láttam még alkoholt venni vagy dohányozni. A zöldségesnél azonban gyakrabban megfordul, azt hiszem itt vannak barátai is, bár lehet hogy csak nevetség tárgya, és az eladók a szórakoztatás miatt fogadják be olykor-olykor. Az egész falut ismeri, egész nap jön-megy, mindenről pontosan tud. Amolyan jól értesült „figura”, habár a versenyt a mai napig nem veheti fel a falu kotnyeles asszonyaival.
Eljár a templomba is. Mind a kettőbe. Neki teljesen mindegy; elviszi a Reformátusok Lapját, de a húsvéti körmenetben is szívesen viszi a gyertyát az első sorban. Mindig elnézem azt, hogy szinte tátott szájjal figyeli az eseményeket. Feláll, amikor fel kell, kinyitja az énekeskönyvet. Az oszlop mellett szeret ülni, lassan egybeolvad már az oszloppal, mintha neki állították volna oda, hogy ne érezze magát annyira egyedül. Azt hiszi, itt elbújhat. A valóság talán inkább az, hogy ő nem szeretne elbújni, ő az első sorokban szeretne ülni, hogy mindent lásson és halljon, de ott már mások ülnek… a „normálisak”… A múltkor még a gondnok bácsi is mellé ült. Nagyon, de nagyon boldog volt. Pedig csak azért ült mellé, mert máshol nem volt hely.
Imike a templomban más. Érzi és tudja, hogy itt nem beszélhet csúnyán, soha nem zavart senkit, soha nem hangoskodott. Csak figyel! Ő nem bontogat édes cukrot a prédikáció közben, ő nem sugdolózik a hirdetések alatt, ő nem kacérkodik a szembe lévő női padsor fiataljaival. Figyel a zenére is. Az orgona hangjára szinte kihúzza magát, mintha meg akarna fürödni a hangokban. Távolról úgy látszik, mintha még el is érzékenyülne egy kicsit. Az előjátéknál még felfelé néz, azután kicsit zavarodottan az énekeskönyv betűit és kottáit próbálja értelmezni. Mint egy első osztályos az olvasásórán, az ujjával követi a betűket. Énekelni már nem sikerül neki, lemaradt az első sornál, nagyon lassan megy az olvasás. Egyszer gyermekkoromban látott karácsonykor, ahogy angyalnak öltözve zongorázok a templomi karácsonyfa alatt. Azóta angyalnak hisz, ha találkozunk kezével mutatja a glória helyét.
A gyülekezet néhány tagja gúnyosan megjegyezte egy alkalommal: „Minek jön ide? Csak pénzt akar, úgy sem érti, miről beszél a tiszteletes úr!” Szerintük csak ők, a „normálisak” értik.
Való igaz. Hiszen tényleg ezerszer jobban értik a dolgukat, mint a bolond Imike, amikor arról van szó, hogy ki varrja az úrasztali terítőt, ki segítsen takarítani, ki milyen süteményt süt a „szeretetlakomákra”, melyik férfi hozza az úrvacsorai bort, és a többi. Azt is értik, hogy mit jelent az a szó, hogy áldozat, hiszen nem kevés időt, energiát, pénzt áldoztak már önként az egyház és a gyülekezet oltárán. Pontosan értik mi az alázat, a segítség, s legfőképpen mi az, hogy „befogadni egyet is…” (v.ö: Mt 25, 35-4).
Én meg… néha elnézve és elhallgatva őket azt hiszem, inkább Imike érti! Látom rajta a zavart körbenézést az istentisztelet előtt, a kényelmetlenség és zaklatottság börtönét, az abszolút együgyűséget. S látom rajta a tiszta befogadást, amikor fekete palástjában belép a lelkész és elhallgat a gyülekezet. Olyankor nincs már trágárbeszédű bolond Imike, csak egy gyermek. Jobban érti, mint bárki közülünk, hogy mit jelent áldozatot hozni. Hiszen hétről hétre kiteszi magát a gúnyos megjegyzéseknek, a zsarnoki tekinteteknek, még akkor is, ha pontosan érzi, hogy soha nem lesz „normális” a „normálisak” között.
Azt mondják: felénk minden faluban van egy bolond. Van valaki, aki a nevetség tárgya, aki az udvari bolond az illusztris főtéren. A márványoszlop ridegsége mellől Jézus ma középre állítja őt, és azt mondja: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” Jézus nem őt akarja megszégyeníteni, hanem minket. Minket, akik a sok-sok negédes szó, az ál-áldozatok és képmutatás fátyola között az igazi bolondok vagyunk.
Lelkipásztori napló, Imike emlékére
(Balogh-Horváth Mariann)