Az Ószövetségben van egy ünnep, amit jom kippurnak neveznek. Az engesztelés napja. Isten megbocsátotta Izrael népének, hogy hitükben és bizalmukban eltévelyedtek, és inkább ragaszkodtak például olyan hamis bálványhoz, mint az aranyborjú, mintsem ahhoz, aki megszabadította őket a zsarnokság uralma alól. Az Úr törvényt adott nekik, melyben elmondta, mi hoz az életükbe áldást és mivel vonnak átkot magukra, ők viszont inkább választották a kézzel foghatót.
Mindenki beadta a közösbe, amije volt. Különböző ékszereket, szervezést vagy szaktudást, így készült el az aranyborjú. Mindannyian benne voltak a táncban, ünneplésben és hajlongásban. Senki nem maradt ki. Mindannyian bűnösek lettek. Épp ezért senki nem vonhatta ki magát az ítélet alól sem, mert egyazon nép tagjai voltak. Idősek, nők, gyerekek. Mind.
Senki nem jelentkezett, hogy kérem szépen, én nem akartam, kényszerítettek, a másik hibája, Ároné, hogy nem sikerült megakadályozni a bűnt. Felismerték, hogy ha voltak is dominánsabb személyek ebben a történetben, akkor is az egész népet érintő kérdésről van szó, mert az identitásukig hatolt az átok.
Visszacsinálni már nem lehet, de lehet talán előre tekinteni és fel, egészen a magas mennyig, könyörögve az élet Urához, de miért is? Mit kellene kérni egy olyan helyzetben, amikor nem csak az egy, de mind viseli a terhet, a szégyent és a tehetetlenséget? Isten igazságát kérni félelmetes, mert tudva tudják, a bűn zsoldja a halál. Meghalni viszont félnek. Pedig nincs más út, mint meghalni annak az átoknak, ami előidézte a zűrt, hogy feltámadjon az életet és az áldást hozó új. Ez a kiengesztelődés útja.
Nem az ember engesztelődik ki, Isten irgalmaz népének. Ehhez viszont szükség van a bűnbánatra, belátásra és felelősségvállalásra. Izrael népe sokszor megélte ezt a folyamatot. Nem egy alkalommal olvassuk, hogy zsákruhát húztak, közös böjtöt és bűnbánatot tartottak. Végül nem más, Isten felé fordulva kérték a teher alóli enyhülést, mert végső soron csak neki tartozunk számadással.
Mai napig fontos, ha nem a legfontosabb ünnep a zsidóságban a jom kippur. A Károli fordításban sanyargatásról olvasunk Mózes harmadik könyvében, mely szigorú böjtöt jelent nem csak a szavaikban, szívükben, hanem testükben is. Alázatot tanultak és gyakoroltak.
A rítus, a szavakkal és tettekkel kifejezett bűnvallás fontos eleme a kiengesztelődésnek, ami nem úgy működik, hogy ma megesett a baj, holnap reggel pedig amikor felkeltünk, tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi! Jom kippur idején több, mint egy hónapig tart a böjt, a bűnnel való szembesülés, amíg valóban rásül hordozójára, hogy méltatlan szövetségszegő.
Így készültek arra a napra, amikor a főpap ráolvasta a nép bűnét a bűnbakra, Isten nevét hangosan kimondva földre borult az egész néppel együtt és bocsánatért esedezett. Mert az igazság nem maradhat rejtve, a bűn pedig nem maradhat büntetés nélkül. Ez volt az egyetlen nap, mikor a főpap bement a szentek szentjébe, a szent sátor belsejébe, ahol a 10 parancsolat kőtábláit őrizték és remélte, hogy méltatlanságában ő is és a nép is életben marad. Isten pedig megújította a szövetségét. Nem azért, mert megérdemelték, hanem mert kegyelmes és egyedül Ő képes az életet egy olyan perspektívában látni, ahol a ma, a holnap és a következő száz év aprócska porszem csupán az örökkévalóság asztalán.
A ma adománya az alázat és a bölcsesség, a holnap viszont számonkér a mulasztásért és a fel nem vállalt felelősségért. Ami ma torkot szorító krízis, holnap Isten kegyelméből lehetőség a feltámadásra.
