Habléné Nagy Viktória, Sárkeszi református lelkipásztora, a búvópatak misszió elkötelezett és kitartó szolgálattevője. Izgalmas és alázatról tanúskodó életútját ajánlom az olvasó figyelmébe. Ismerjék meg a Meg van írva oldal úrnapi, azaz vasárnapi szerzőjét!
Hogyan kanyarodott az utad Mezőföldre, kedves somogyi lány?
Ez egy hosszú és nagy kanyar volt, mert Budapesten születtem. Anyukám pesti, apukám somogyi. Apukám Mezőcsokonyából nagy reményekkel költözött fel Pestre, mint kezdő műszaki értelmiségi. Egy munkahelyre kerültek anyukámmal, ahol a nagyapám volt a főnök. De nem ezért vette feleségül anyukámat az apukám, hanem egyszerűen egy „csinos lány – jóképű pasi” kapcsolat lett házassággá, és lettünk belőle mi, az öcsémmel. A gyerekkorom nagy részét a csoknyai nagymamámnál töltöttem, és a vele való kapcsolat volt számomra meghatározó az egyházhoz és a hithez való viszonyulásban. (Szerkesztői megjegyzés: Somogyban két Csokonya nevű település volt, Mezőcsokonya és Erdőcsokonya, ez utóbbi ma a Csokonyavisonta nevet viseli. A mezőcsokonyaiak csoknyainak, az erdőcsokonyaiak csokonyainak nevezik magukat.) Ő nagyon vidám, nevetős asszony volt, még ha nagyon bénán mondtál el egy viccet, akkor is azt gondolhattad, hogy a világ egyik legjobb vicce az, mert úgy tudott nevetni rajta. Szeretett bálokba, fürdőkbe járni, eszméletlen jól főzött, tehát egy életvidám ember volt. A rengeteg problémáját és nehézségét, amin keresztül ment, mind le tudta tenni. A nagymamám miatt az életem természetes részévé vált az erről való gondolkodás, az esti bibliaolvasás és imádkozás. Ez nagyjából három és fél éves koromtól épült be az életembe. Ebben nőttem fel. Üteme volt az életünknek. Minden este igeolvasás, közös imádság, vasárnap pedig, ha megszólalt az első harang, gyorsan öltözni kezdtünk, hogy jó időben odaérjünk az istentiszteletre.
Említetted, hogy a csoknyai nagymamád rengeteg nehézségen ment keresztül. Ez az egyéni döntéseiből következett, vagy a korszakból, amiben élt, adódott?
Az utóbbi. A kommunista hatalomátvételkor őket, mint kulákokat kisemmizték, elvették a birtokaikat, és ráadásul hivatalt betöltő emberekként nagyon megrángatták őket. Nagyapám jegyző volt, az ő halála után nagyanyám arra kényszerült, hogy egyedül taníttassa ki mind a két fiát úgy, hogy hajnali négykor felpakolja a megtermesztett áruját a lovasszekérre, és bevigye Kaposvárra, és egy héten kétszer-háromszor piacozzon. Nagyon kemény ember lett, és fantasztikusan megküzdött a problémáival, és mindezt úgy, hogy Isten volt a társa. Nagypapa korán meghalt, mert addig szekálták, míg szívrohamot kapott. Éjjelente, miközben a bőrkabátos ávósok autója előtt kellett futnia a csoknyai temetőben, töltött pisztollyal a kezükben ordították neki, hogy “Tagadd meg az Istent, kulák!” Nem sokáig bírta a szíve ezeket a futásokat.
A hit evidens a családotokban?
Bár nem vagyunk lelkész-család, csak én vagyok az első lelkipásztor, mégis a hit fontos része az életünknek. A gyerekeim számára életalap az Istennel való imádságos kapcsolat. A négy évvel fiatalabb öcsém a Budai Református Egyházközség tagja, neki most konfirmált a fia, és már lelkes tagja a helyi ifjúsági közösségnek.
A gyermekkori egyházélmény hatására mentél a teológiára, vagy járult ehhez még más is?
Nagymamám szokta nekem mondani, hogy meglásd, pap leszel. Somogyban református papnak mondták a lelkészeket, tehát tudtam, hogy nem a katolikus plébánosra gondol a nagymamám. Mivel azonban a csoknyai reformátusoknál férfi volt a pap, én el sem tudtam képzelni, hogy egy nő is lehet református pap. Amikor mondtam neki, hogy „de hát én lány vagyok, Mama”, akkor ő azt mondta, az nem lényeges, az nem számít. Egyébként nem tudom, hogy ezt honnét mazsolázta ki magának, mindenesetre később bebizonyosodott, hogy igazat szólt. Amikor kisiskolás koromra hazakerültem Pestre, akkor a tudatomban már nem csak ez a világ volt. Addig otthon nem kaptam hitbeli nevelést édesapámtól és édesanyámtól. Minket a Szabó József utcai gyülekezet presbiterei kerestek meg 1978-ban, kijöttek Újpalotára, mert körzetileg hozzájuk tartoztunk, és hívtak, hogy járjunk el a gyülekezeti alkalmakra. Apukánk ettől kezdve komoly feladataként tekintette, hogy bennünket hitoktatásban részesítsen, és mivel akkor nem volt még fakultatív hittanóra sem, ezért minden vasárnap bevitt autóval az istentisztelet előtti gyerekistentiszteletre. A gyerekistentiszteletről elkerültünk gyerektáborokba. A megtérésem oda datálható, hogy a tahi református üdülőben, a Sion-hegyi gyerekhéten személyesen elfogadtam Isten szeretetét. Ez egy megélés volt, és tényleg csodálatos volt, hogy a szívembe költözött Isten. Nekem ott teljesen egyértelmű lett, hogy lelkész akarok lenni. Méghozzá azért, mert a közeg, ami körülvett, nem beszélt Isten szeretetéről, sőt, az iskolában, ha a karácsony kapcsán elmondtad, hogy templomba menve ünnepeltél a családoddal, akkor volt olyan tanár, aki ezért megalázott. Az osztálytársam szüleit például behívatta az osztályfőnök, hogy miért tanítanak olyan téves dolgot a gyermeküknek, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. A középiskolában az iskolaigazgató üvöltve számonkért, hogy jó tanuló létemre hogyan lehetek olyan ostoba, hogy elhiszem azt, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot. Az egy durva időszak volt. Azt hiszem, hogy ez is erősített abban az elhatározásomban, hogy lelkész legyek. Beszélni arról, amiről kötelező hallgatni.
Beszéltél otthon erről az élményedről?
A tahi táborból hazamenve boldogan elújságoltam, hogy Isten milyen jó, és a halál sem számít, mert csak átkerülünk Isten egyik tenyeréből a másikba. Anyukám akkor kezdett el Bibliát olvasni és a hit kérdései felől érdeklődni. Apukám addig is nyitott volt, hiszen a családja felől jött a hitbeli érintettség, mégis erősen ellenállt, amikor elmondtam, hogy lelkész akarok lenni. Emlékszem, ezt akkor én úgy fogalmaztam meg, hogy útjelző tábla akarok lenni. Apukám bevetett mindent, hogy eltántorítson, mert féltett. Pont attól, amit az apja élt át a csoknyai temetőben. Sikeres embernek szántak a szüleim, jó tanuló is voltam. Orvosként, tanárként, esetleg még operaénekesként is szívesen látott volna apukám, de lelkipásztorként nem. Borzasztóan félt attól, hogy végig kell néznie azt a gyereke életében, ami az apukájával történt. Én ezt akkor nem értettem, mert nem mondta el, csak azt, hogy amíg én az ő kenyerét eszem, addig biztos nem leszek lelkész. Mivel nekem a matek-fizika ment a legjobban, ezért azt mondta, hogy elmegyek szépen matek-fizika tanárnak vagy fizikusnak, az is nagy poén, mert nem sok lánynak van ehhez agya, úgyhogy ott is érvényesülni tudok. El is mentem „mat-fiz” szakra, de untam magam, és ott volt bennem az értetlenség, hogy ha Isten engem elhívott, akkor mit keresek ott.
Végül mégis a teológián kötöttél ki.
Próbáltam otthon beszélni a szüleimmel, de apám hajthatatlan volt. Ezért egy novemberi éjjelen fogtam magam, és nejlonzsákokba rakva a cuccomat, eljöttem otthonról. Először a mat-fizes csoporttársaimnál csöveztem a budaörsi kollégiumban, aztán volt egy hívő barátnőm, aki felkarolt, segített szállással és munkával. A Margit kórházban segédápolóként dolgoztam három műszakban decembertől. Apukám annyira küzdött a lelkészi pálya ellen, hogy megbeszélte a Szabó József utcai lelkésszel, hogy a lelkészi ajánlásomba írja bele, hogy nem ajánl, mert a szüleim nem támogatnak. Ennek ellenére felvételt nyertem a teológiára.
Milyenek voltak a teológusi évek?
Amikor 1987-ben bekerültem a budapesti teológiára, akkor jöttem rá, hogy nagy különbség van köztem és a lelkészcsaládból származó teológusok között. Ők határozott elképzeléssel voltak a szolgálat tekintetében, nekem pedig minden új volt. Én azért mentem a teológiára, hogy hangolódjam. Ez talán széplelkűsködésnek hangzik, de valóban úgy gondoltam, Isten kezében egy hangszer vagyok, és Ő felhangol majd ahhoz, hogy az a dallam szólalhasson meg, ami az Ő üzenetét adja át. Ehhez képest sokan már a gyülekezeti és egyéb missziói szolgálati területekről beszéltek a gólya-bemutatkozásunkkor is. Tulajdonképpen az volt az első kulisszák mögötti találkozásom az egyházzal, ahol éreztem, hogy kilógok a sorból. Eleinte nehezen találtam meg a helyemet, mert volt bennem egy dac, hogyha nem illek bele a sorba, akkor csak azért is így csinálom végig. Fatalista módon arra gondoltam, hogy Isten engem majd rak, ahova rak, én meg majd ott szolgálok. Csakhogy minél többet láttam, annál inkább azt éreztem, hogy huszonnégy évesen nem fogom megállni a helyemet gyülekezeti lelkészként, az én mentalitásommal és habitusommal.
Ezért nem mentél ki közvetlenül a teológia elvégzése után gyülekezetbe szolgálni?
Igen, ez egy felelős döntés volt a részemről. Parkoló pályára tettem magam, és segédlelkészi évemben elmentem a Baár-Madasba nevelőtanárnak, ahol még a második lelkészképesítő vizsga után is dolgoztam. Aztán összeházasodtunk a férjemmel, aki teológiát végzett régész, és megszületett a fiunk, Marci, aki ma már huszonkilenc éves, két kisgyermek édesapja. Bár szívesen maradtam volna a Baár-Madasban, de egy igazgatóváltás kapcsán a biztosítás világában találtam munkát, ahol biztosítási szakreferens lettem egy brókercégnél. De nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy én nem ezért végeztem el a teológiát, és Isten engem valószínűleg nem egy brókercégnél akar látni. Attól a hívő barátnőmtől, aki felkarolt évekkel korábban, megtudtam, hogy Kispest-Rózsatéren keresnek lelkészi segítséget. Így kerültem beosztott lelkészként öt évre Rózsatérre, Ablonczy Kálmán mellé. Tulajdonképpen nekem ott volt az első valódi találkozásom az egyházzal, és a lelkészi hivatás gyakorlati részét ott tanultam meg, egy segítő, szeretettel teli légkörben. Ott érlelődött meg bennem, hogy önálló gyülekezeti szolgálatot szeretnék végezni egy kisebb közösségben. A rózsatéri szolgálat idején született meg a lányunk, Anna, aki most érettségizett. Az ő születése arra motivált, hogy ne maradjak egy nagyüzemű fővárosi gyülekezetben, hanem egy kisebb gyülekezetben folytassam. A fiam nagyon sokszor első volt reggel az óvodában vagy az iskolában, és délután utolsóként hoztam el, mégsem tudtam ideális beosztott lelkész lenni. De hol folytassam? – ez volt a kérdés.
Dunántúlon.
Pontosan. Mivel soha nem szerettem Pesten lakni, ezért kértem az átvételemet a Dunántúli Református Egyházkerülettől. Somogyi gyökerem is van, ezért is jöttem vissza Dunántúlra. Azt tapasztaltam és tapasztalom, hogy ebben az egyházkerületben közvetlenebb kapcsolat van vezető és nem vezető lelkészek között. Jobban lehet érezni, hogy lelkipásztor az is, aki jelenleg vezető szerepet tölt be. A hierarchia keménységét itt nem tapasztaltam. A jelentkezésemet követően átvettek, de hirtelen gyülekezetet adni nem tudtak, csak annyit ajánlottak, hogy hívjam fel Péntek László mezőföldi esperest, mert ő egy kórházlelkészi státuszt tervezget kialakítani. Így kerültem Mezőföldre, Székesfehérvárra, a Szent György kórházba.
Távol állt tőled ez?
Nem. Egyrészt voltam már segédápoló, másrészt, amikor a lányomat szültem, azt a belső indíttatást kaptam, hogy imádkozzak a betegekért. Ezért én attól kezdve minden este imádkoztam a beteg emberekért és hozzátartozóikért, pedig akkor még szóba sem került a kórházlelkészi szolgálat. Utólag láttam csak, hogy Isten ezzel is előkészítette bennem ezt a 2007-től végzett kórházlelkészi szolgálatot. Nem volt könnyű terep, de nagyon szerettem csinálni. 2020-ban váltottam, amikor megkerestek a Kríziskezelő Központból.
Honnét tudtak rólad, hogy-hogy ismertek téged?
Úgy kerültem képbe, hogy amikor Fehérváron a hajléktalan elkérte a bevásárlókocsit a százforintosért, akkor én beszélgettem vele. Soha egyik sem utasította el a százforintos mellé felajánlott beszélgetést, és ennek híre ment. Illetve dolgozott már itt, az utcai szolgálatnál, lelkészkollégánk, Turbucz Béla, akinek olykor telefonáltam is, amikor utcán fekvő hajléktalant láttam. Szóval, amikor megüresedett egy szociális munkás állás, akkor felhívott az intézményvezető, és én igent mondtam. Egy kérésem volt, hogy hadd éljem itt is meg a lelkészi jellegemet. A vezető, aki hitét gyakorló, katolikus ember, erre nyitott volt, így nem kell elhallgatnom, hogy lelkipásztor vagyok.
A sárkeszi gyülekezetnek mióta vagy lelkésze?
Imre Bálint esperes úr kérésére 2009-ben lettem helyettes lelkész Sárkesziben, ahol már egy önálló állást nem tudtak fenntartani, de a kórházlelkészi szolgálat mellé nekem vállalható volt. Kezdésként, a játszótéri gyerekekből, akik tizenévesként lógtak ott, összeszerveztem egy kis ifit, miközben a kislányom hintázott, homokozott. Elhívtam őket a parókiára filmet nézni, palacsintázni, aztán elvittem őket táborozni, és kialakult egy tíz fős ifi. Illetve megörököltem egy Leader-es templomfelújítási pályázatot, amit 2012-ben fejeztünk be.
Gyülekezetben és a szociális szférában is szolgálsz. Melyik mit kíván tőled és mit ad neked?
A szolgálatomnak minden területén azt tartom a legfontosabbnak, hogy önmagamat adjam, csak így tudok létezni. Számomra így nem túl fárasztó egyik terület sem. Így vagyok képes benne lenni egy heti negyvenórás beosztást kívánó szociális műszakban, mellette a gyülekezeti szolgálatban és a táboroztatásban, mellette gyereket nevelni és írni. Valahol azt élem meg, hogy semmi más nem történik, minthogy jelen vagyok itt is, ott is. Nem hatalmas kívánalmakkal állok szemben, egyszerűen csak a látott helyzetben élek, és megteszem, amit kell, amit lehet. Persze mindig kellett tanulnom ahhoz, amit csinálok. A teológia után mentálhigiénét végeztem a kórházlelkészséghez, aztán egy szociális munkára irányuló továbbképzést, de a gyakorlatot mindenhol a kollegáktól tanultam meg. A gyülekezeti és szociális szolgálati területem között nincs olyan fajta különbség, ami feszültséget okozna. Például nekem a vasárnapi istentisztelet felüdülés, nem fáradok el. Nem kiizzadom az igehirdetésemet, hanem Isten kegyelmének köszönhetően, az Őrá figyelő közösség tagja vagyok. Én magam is Istenre figyelek, és úgy beszélek. Hiszem azt, hogy a Szentlélek formálója annak, amit mondok. Szóval feszültséget nem okoz a két terület, de azért olyat éltem már meg, hogy próbára tett. Az egyházi életben zömében olyan emberekkel találkoztam, akiknek az élete, szellemi képességei, érzelmi intelligenciája, adottságai, múltja adott olyan muníciót, amiből boldogulni tud az életben, ezzel szemben a Krízisközpontban nehéz sorsú emberekkel találkozom. Meg kellett tanulnom egy újfajta viszonyulást a segítő szakmán belül, ami a lelkészi szolgálatban más alapokról indult. Ehhez határokat kellett húzni, vagy éppen átvenni. A gyülekezetbe az emberek önként jönnek, a Krízisközpontba kényszerülnek vagy sodródnak, ezért közös hangot találni egészen mást jelent a két helyen.
A Kríziskezelő Központ mennyiben lehet missziói hely?
Nekem a Kríziskezelőben való munka indirekt missziói terület, ahol ugyan nem hirdetem az igét, – hiszen engem itt nem ezért fizetnek -, viszont azzal, ahogyan ott vagyok, ahogyan beszélek velük, ahogy rajtam keresztül érzik a segítő szándékot, az elfogadást, és ha van is konfliktus, érzik, hogy ők a fontosak és nem a konfliktus, mindezek által ez a bizonyságtétel lehetősége. Itt az ember a habitusával, a szeretetével tesz bizonyságot, és kezdi el formálni az ott lakók szemléletét. Óriási visszajelzés volt, amikor egyszer mentem be dolgozni, és a kerti kiülőnél az én, covid alatt feltett videóimat hallgatták a fiatalok. Ha el tud engem fogadni, akkor azt is könnyebben el tudja fogadni, Akit én képviselek. Hozzám ez az indirekt misszió nagyon közel áll, és egyébként Sárkeszi is ezért jó terep nekem. Alig néhány ember volt a gyülekezetben, amikor odamentem, és Isten Lelkével gyülekezet alakult. Amiben én ki tudok bontakozni, az a nulláról felhozni-, a teljes elfordultságból visszahozni-, a nem is hallottam róla állapotból kimozdítani valakit helyzet. Ha egy mondatban kell megfogalmazni, hogy mihez kaptam talentumot, akkor az az, hogy: megtalálni a hangot azokkal, akik hallani sem akarnak arról, amit mondani akarok Róla. A búvópatak munkát élem meg igazi sikernek, és nem azt, amikor az integráltak közösségét gazdagítom. Nem lesz belőle statisztikai adat, mert legtöbbször nem jut el a konfirmációig, de az élete mégis Isten felé fordul. Tudom, hogy ez nem az általános egyházi megközelítés, de az az igazság, hogy ők is itt élnek a világban. Nagyszájú, dinamikus és vehemens vagyok, de nem vagyok vezető alkat, mivel nem erősségem, hogy statisztikailag mérhető teljesítményeket mutassak fel.
Elgondolkodtató, hogy apukád szívesen látott volna orvosként, mérnökként, operaénekesként, és ezek érintőlegesen mind felbukkannak a pályádon: kórházi szolgálat, templomfelújítás és dicsőítő tábor. Kérlek, mesélj ez utóbbiról!
Ez egy tizenhárom évvel ezelőtti indíttatásból fakadó kezdeményezés. A célunk, hogy kialakuljon a gyülekezetekben egy olyan gyülekezeti dicsőítő zenei szolgálat, amibe a fiatalok is könnyebben be tudnak kapcsolódni. A zenekarunk tagjai közül többen azért kezdtek hangszeres zenét tanulni, hogy Istent dicsőíthessék. A Mezőföldi Református Egyházmegye támogatásával minden nyáron csinálunk egy tábort. A lebonyolítását a Sárkeszi gyülekezet végzi. Az őszi hónapokban, két-három emberrel együtt, adventi koszorúkat gyártunk, amiknek az árával segítjük a tábor megvalósulását. Nincs korhatárhoz és területhez kötve a részvétel, de javarészt környékbeli gyerekek és ifjak vesznek részt rajta. Délelőttönként hangszeres képzés és ének kurzus van, illetve színesítő elemként festészet, amit a lányom tart, aki grafika szakon végzett. Társasjáték kört is fenntartunk azok számára, akik művészi készséggel ugyan nem rendelkeznek, de szívesen vesznek részt a táborban. Délutánonként erdei iskolás programok vannak, pl. vizek élővilágának kutatása, vaddisznóles, íjazás, csillagnézés, denevérgyűrűzés és kirándulások. Nem a mi érdemünk, de nagy örömünkre, Mezőföldön egyre több gyülekezeti dicsőítő csoport alakul.
Mindezek mellett írsz is. Az írás a megvanírva-korszak előtt is jelen volt az életedben?
Az írás belső dolog, jó értelemben vett mánia, állandó része az életemnek. Kamaszként önreflexiós versekkel kezdtem, amikor felismertem, hogy a világ körülöttem nem tökéletes, az élet egy dráma és én magam sem vagyok igazán jó. Ezek a nehezen feldolgozható feszültségek ösztönöztek írásra. Illetve ez vezetett el a bűn felismeréséhez, hogy megváltásra szoruló ember vagyok. Aztán mivel nem volt kivel az igei élményeimet megbeszélni, így leírtam azokat, és ima-naplóztam sokáig. Majd egyszer átfordult ez szösszenetek írásába. Az internet megjelenése inspiráló hatású volt számomra, de nem mindent teszek nyilvánossá. Rengeteg jegyzetem van. Érdekes, hogy a prédikációt nem írom le, vagy csak utólag, emlékezetből.
A Meg van írva oldalra mi alapján választasz témát és mennyire cenzúrázod magad?
Öröm számomra, hogy egy hivatalos publikációs felületen is megjelenhetnek az írásaim, amikben a saját megéléseimből meríthetek. A világ dolgaiból az engem megérintő témákat választom ki. Ami bennem van, azt írom le, és csak annyiban cenzúrázom magam, hogy szalonképes legyen a megfogalmazás. De az, hogy mit írok le, mennyire érintem a témát, és mennyire megyek bele, abban nem cenzúrázok. Arra azonban ügyelek, hogy egy probléma felvetésekor, egy kritika megfogalmazásakor soha ne sértsem meg a szeretet határait, azaz, ha kritikát fogalmazok meg, azzal sose az embert vegyem célba, hanem csak azt a rossz dolgot, ami benne van az életünkben. Az írás nekem rendszerezést, átgondolást is ad, ami az indulat szintjéről felemel, ezért sem tudom a földbe döngölés eszközeként használni.
Hogyan szeretnéd látni magadat tizenöt év múlva?
Isten királyságában! (hosszan nevet) Jelenleg az életem egy olyan szakaszában vagyok, hogy a gyerekeim már felnőttek, és arra jövök rá, hogy a sok munkám mellett néha van időm arra is, hogy azon gondolkodjak, hogy mit szeretnék csinálni. Kirándulni és világot látni szeretnék, abban szívesen látnám magam. Szeretném látni, hogy a gyerekeim megtalálták azt az életutat, amit Isten nekik a legoptimálisabbnak tart és nekik szánt a földi létben. A Sárkeszi gyülekezetet pedig nagyszerű lenne úgy látni, hogy a búvópatak munka meghozta a gyümölcsét, és olyanok is csatlakoznak a gyülekezeti élethez, akik eddig még nem. Úgy tervezem, hogy amíg élek, szolgálok. Nem vagyok az a karakter, aki egy idő után már csak a növényeivel vagy a macskáival foglalkozik. Azt hiszem, hogy a szolgálat és én, az egy.
Egy. Egy vagy a szolgálattal, s zárásként feltehetek tíz kis kérdést neked?
Persze!
Napszemüveg vagy ridikül? Napszemüveg.
Dániel három barátja vagy a kapernaumi béna négy barátja? A kapernaumi béna négy barátja.
Beszéd vagy írás? Írás.
Öt kenyér és két hal vagy öt kő és egy parittya? Öt kenyér és két hal.
Szélső vagy középső? Mind a kettő.
Hinta vagy csúszda? Hinta.
Kinnór vagy sófár, azaz húros vagy fúvós? Húros.
Kézirat vagy hanganyag? Kézirat.
Kánai menyegző vagy Bélsaccar lakomája? Kánai menyegző.
Bagoly vagy sirály? Sirály.
Köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy búvópatak-missziód célt érve beérjen!
