Camillo, miután végzett a karácsonyi mise előkészületeivel, csöndben leült az első padba, és merengve nézte a felállított betlehem jászlába fektetett babát, amit a nyári gyermekfoglalkozásokon készített a kis Teresa a barátnőivel. Szalmával kitömtek egy kis fehér zsákot, kinőtt harisnyákból lettek a lábai és a karjai, formáztak hozzá fejet, és arra gombszemeket varrtak neki. Szaladva vitték oda Camillohoz, hogy itt van a Jézuska a jászolba! Még egy kicsit most is érezni lehetett rajta a nyár illatát.
Camillo nem szerette a hideg, nyirkos, téli estéket. Ilyentájt mindenki korán behúzódott a fűtött szobába, és ő még többet volt magában. Hiányoztak neki az esti séták, amikor összefutott ezzel is, azzal is, benézett egy-egy házhoz csak úgy, vagy vitt valami apróságot a gyerekeknek. De ebben a hideg sötétben, már a kutyák is csak a küszöbről vakkantgattak egymásnak. Nehezen múltak az esték, és a szíve se igen hangolódott karácsonyi örömre. A templom feldíszítését is az utolsó pillanatra hagyta, amitől aztán lett is nagy lótása, futása.
Ahogy végül minden a helyére került, leült megpihenni a jászol mellé.
– Boldog születésnapot, Uram! Látod, ebben a nagy rohanásban meg se kérdeztelek, hogy minek örülnél. De hát mindent neked csináltunk. Csodaszép lett a fa, igaz? Remélem, tetszik. Giorgoval, meg Monicával díszítettük, és az öreg Pedro kertjéből van. Pedro fia vágta ki, ő is hozta el. A nagyobbik fia. A gyertyákat is meggyújtottam már körben, az egész templomban. Kész vagyunk mindennel. Már csak te hiányzol.
Aztán elhallgatott. Fátyolos lett a tekintete és egy kicsit rekedtes a hangja, amikor újból megszólalt.
– Már tényleg csak te hiányzol. Jó lenne, ha eljönnél! Végülis a te születésnapod!
Üldögélt még ott egy darabig, s talán elüldögélt volna reggelig is, de közeledett az éjfél, indulnia kellett misére. Ahogy csoszogva lépkedett a sekrestye felé, végre meghallotta. Most sem tudta, hogy pontosan honnan jön a hang, de felismerte, hogy Ő az, és kristálytisztán értette minden szavát.
– Itt vagyok, Camillo! Valóban gyönyörű lett a fa, köszönöm. De én leginkább neked örülök, meg mindazoknak, akik ma eljönnek megint. Ti vagytok nekem az ajándék! Nagyon szeretlek, Camillo! Olyankor is, amikor te ezt nem érzed. Tudnod kell, hogy olyankor is! És őket, mindnyájunkat!
Ebben a pillanatban Agnese néni ki is nyitotta a templomajtót. Megkondult a harang, betódult a friss, decemberi levegő a templomba, és hallani lehetett, ahogy Giorgo, még kicsit messzebbről, rázendít a barátaival, ahogy közelednek az úton. – Ó, jöjjetek, imádjuk! Ó, jöjjetek, imádjuk! Ó, jöjjetek, imádjuk, az Úr Krisztust!
Ti vagytok nekem az ajándék! – visszhangzottak Camillo gondolataiban a szavak, és érezte, ahogy szép csendben ünneplőbe öltözik a szíve.
