Ablakommal szemben a fa ágára minden évben egy galambpár költözik. Nem tartoznak a galambok a kedvenc madaraim közé, de az mindenképpen a javukra írandó, hogy a galambok valamennyi faja monogám, és néhányuknál a párkapcsolat több éven át, vagy akár a madarak egész életén keresztül tarthat.
Ez az én galambpárom minden év tavaszán nekifog fészket rakni. Vagyis a férj fog neki, hisz ez az ő dolga. Ugyanarra az ágra minden évben, ezért egy ideje már csak felújítást végez, de azt nagyon lelkesen. Napokon keresztül keresi a gallyakat. A rutin ugyanaz: elrugaszkodik, kirepül a lombok közül, a földről felcsíp egy vesszőt, megkerüli a fát és a lomb egy másik résén át besasszézik a fészekhez és átadja az árut az asszonynak, aki gondosan elhelyezi azt. Elsősorban nem a saját komfortjuk miatt építkeznek, hanem tojásrakás okán. Ami szintén elérkezik minden évben. Innentől kezdve már nincs nagy mozgás, a férj néha elmegy élelemért, de amúgy nyugalom van, várják a kikelést.
Van egy másik madárfaj, ami szintén elszaporodott városunkban. Ez pedig a szajkó. Őket se nagyon kedvelem. Hangutánzó madarak, és valamiért itt nálunk egyfajta horrorfilmbe illő nyikorgásszerű, életidegen visítást hallatnak. Van egy másik jellemzője is a szajkóknak: fészekrablók. És emellett még jó megfigyelők is, így velem együtt az egyik szajkó is várja ennek a galambpárnak az érkezését. Egy másik fán ül, és türelmesen nézi, miként szépül a fészek, tán még segít is néha, le-le lök egy gallyat a fáról: „tessék, ezt vidd galambom, ez jól fog mutatni a fészekben”.
És aztán eljön az idő. Nagy harc nincs, mert a galamb tényleg galamblelkű, a szajkó meg eléggé motivált és erőszakos. A fészekrablás gyorsan megtörténik, a pár hamar feladja a tojás védelmét.
Nem kell mindig csatázni, nem kell mindig nyerni, felülkerekedni. Nem feltétlenül gyávaság, ha nem megyünk bele minden ütközetbe. De van olyan, amiért viszont ki kell állni.
Rongyot töm ez a szél a számba,
szemem befogja.
Leteperne, de nem hagyom. Még
nem vagyok foglya.
Hurrázik, mint a győztesek – de
szuronyt szegezve
kemény akácok, öreg tölgyek
szegülnek szembe.
Megvédenek. Mögéjük állok;
nem gyávaságból.
Legyen okos az ember – harcra
csak igazira bátor!
/Ratkó József: Csak igazira/
A gonosz szajkó minden évben elorozza a tojásokat, a galambok reménye mégse fogy. Bár tojás még nem kelt ki abban a fészekben, ők mégis hisznek benne. De lám, ez itt kevés, mert mindig menekülőre fogják, ha meg kellene védeni a fészek melegét.
Mikor Jézus kiküldte a tanítványokat, több jótanáccsal is ellátta őket: „legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok!” (Mt 10,16) Mint akkor, úgy ma is ácsingózik ránk a gonosz, aki dörzsölten és erőszakosan – miként a szajkó – támad ellenünk. Csak szelídséggel elvesznénk, ahogy a galambok. A dörzsölt erőszakossággal szemben Jézus a szelíd okosságot kínálja fegyverül. Hogy ez kevés lenne? Az okosság és a szelídség a leghatalmasabb erők. De ad még valamit Jézus, felvértez a Szentlélekkel: „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Mt 10,20) Ez felelősség is, hisz innentől kezdve már nem a magunk igazáért állunk ki, hanem Isten ügyéért. Nem mondja azt, hogy legyetek olyanná, mint az ellenségeitek, csak azt, hogy szeressétek őket. Nem ösztökél arra, hogy minden helyzetben mindig felülkerekedjünk, menekülni, elbújni, visszavonulni is tanít, hogy a sok csatározás között csak az igazira, ama nemes harcra – ahogy Pál apostol mondja – legyünk valóban bátrak.
Amúgy pár nappal a fészekrablás után egy veréb került konfliktusba a szajkóval. A kis madár fifikás volt, okosan szállt szembe a nagytestű ellenféllel. Legyőzte, elkergette.
„Nem úgy van, hogy két verebet adnak egy fillérért, de egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.” (Mt 10,29-31)
