A pénztárnál állva nem a világgazdasági folyamatok, a közelgő recesszió réme, a háború okozta energiaválság foglalkoztatja az embert, hanem az, hogy már megint nem annyi az annyi, mint tegnap.
Miközben a benzinkúton a jólét-érzet maradványait tankolom tízliterenként, azon gondolkodom, hogy egy materiális világ materiális válságát lehet-e csupán spirituálisan megélni? Természetesen nem. Az árak nekünk is árak, az összeomlás rémképét sulykoló hírek ránk is hatnak. A pénzem értékének csökkenésével én is kevesebbnek érzem magamat. Összeomlóban az eddig megszokott világ, ki tudja, mi áll még előttünk?
A modern civilizáció gazdasága a fogyasztásra épül. A fejlődés, a növekedés, az egyéni jólét a materiális javak gyarapodásában manifesztálódik. Nem csupán az egyik eleme lett az érzelmi jólétnek az anyagi kiterjedés, hanem kizárólagosan azzal lett egyenlő. A fogyasztásra alapuló világképbe nem fér bele például az Isten ingyen kegyelméből kapott ajándék, az Úrban megélt öröm sem. Örömöt a vásárlás, a tulajdonlás kell, hogy adjon – állítják a modernek. Gazdasági szempontból a megelégedést hirdető keresztyénség kontraproduktív.
Ellenben most, amikor a materiális világszemlélet málladozik, belátható, hogy ez a zsákutca a fenntarthatóság szempontjából. A tulajdonlásban megélt jólét kielégítése túlfogyasztásban jelenik meg. A világ viszont nem végtelennek teremtetett, a növekedés előbb-utóbb eléri a határait, elfogynak a javak, aztán már az egyes elemek csak mások kárára tudnak tovább gyarapodni. Ez óhatatlanul feszültséget okoz, válságot eredményez és összeomlásba torkollik. Volt már rá példa.
Bájos, de kissé illuminált fiatal hölgy sűrű káromkodások közepette szólította fel megértésre (talán toleranciára) az őt igazoltató rendőröket, majd „úri nőhöz” nem illő módon köpött egyet és összefoglalta a jelenbe és a jövőbe vetett ideológiájának lényegét: „Bzmeg, csak jó zene legyen”. A felvétel a csütörtöki kutyapártos tüntetésen készült, s ha már elkészült, az internet világában útnak is indult, ki-ki vonja le a következtetést. Távol álljon tőlem, hogy a videó alapján a mai fiatalok kollektív mentális állapotára következtessek (már azért sem, hisz nemrég a Dunántúli Református Egyházkerület ifjúsági táborában közel kétszáz fiatalt láttam, akik a lelki töltekezést Jézus közelében keresték), de mégis van valami szimbolikus a lány kinyilatkoztatásában. Anélkül, hogy biztos lennék abban, hogy tudta, mi ellen vagy mi mellett lázong, ott van benne az anyagban megfogalmazott valóság válságának kétségbeesése. Annak, hogy a lét csak az anyagban definiálható. Hogy az élet, a szabadság, a test és a boldogság is csak az anyag függvénye. Hogy a jóléti társadalom nem eredményez jólléti társadalmat, mert az anyag elfogy és marad a semmi. Hiába sulykolták, hogy minden, ami szükséges, az jár is, ha elfogy. És akkor tényleg már csak az marad, hogy legalább jó zene legyen. Egyetlen nem materiális értéknek megmarad az élvezet: élmények, buli…Ott volt ebben a jelenetben a megváltás nélküli világ keserűsége.
Nem vagyok gazdasági szakértő, nem tudom, mivé fajul a mostani válsághelyzet. Azt látom és érzem, hogy fáj. A keresztyénség sem független az anyagi léttől, az aggódás helyén való. Nem vigasz, hogy egy érdemtelen, eltúlzott jólétben elpunnyadt életszakasz van veszendőben. A két hete a REND-en is átélt Úrban való öröm nem a „nemtörődömember” öröme, hanem annak a reménysége, hogy adatott több az anyagi kapaszkodóknál, van kimeríthetetlen, szent „nyersanyag”, a megváltás bizonyossága. Nem keseredhetünk el, hisz tudjuk, az anyagi növekedés bár véges, de az Isteni szeretet végtelen. Mindezzel együtt van felelősségünk, nem lehetünk gondtalanok, gondatlanok. Most méginkább szükség van az alázatra, a józanságra, a mértékletességre. Legyünk hálásak azért, amink van, és ha módunkban áll, segítsük azt, aki nélkülöz. És sose szűnjünk meg imádkozni. No nem az anyagi jólétért, hanem a világért, a vezetőkért, a ránkbízottakért és persze magunkért is. És a keresztyénségért, azért, hogy láthatóvá legyen rajtunk az, hogy ha már a minden veszendőben is, de nem csak a jó zene marad az egyedüli reménység.
