A jelen kor civilizációjának embere oly mérhetetlenül magabiztos tud lenni. (Talán igazából a mindenkori ember is az.) Biztos a tudásában és tudományában, a társadalmában és az erkölcsében, az erejében, a képességeiben és lehetőségeiben, a megteremtett biztonságában. Még a hitében is.
És nagyon tudja mondani, véleményezni, állást foglalni, hangoztatni, kétségbe vonni, vitatkozni, bizonygatni, a másikat meginteni, a „szent ügy” tábláját magasra emelve fejbe ütni vele bárkit…
Aztán megrendül a világa: mindent átír egy váratlan világjárvány, kitör az elképzelhetetlennek gondolt háború, meghal a még sokáig elveszíthetetlennek hitt szerette, vagy egészen komolyan megrendül a saját egészsége, nem jön be a biztosnak várt dolga, mélységesen és fájdalmasan csalódik a másikban, vagy épp önmagában.
Nem alakul jól a harmadik évezred harmadik évtizede. Eddig nagyon nem jól. És sokakban megfogyatkozott már ama magabiztosság, még ha még mindig harsogunk is. Ahogy elgurult az elmúlt néhány évem, átgörgetve rajtam váratlan csapásait, s most ahogy az egyre szörnyűbb hírek, képek, beszámolók jönnek a szomszédos háborúból, úgy fogyatkoznak meg bennem is a szavak, meghalkul az okoskodás, a vélemény és megítélés, és lassan már csak imádkozni tudok. És sírni.
Kyrie eleison! Uram, irgalmazz.
És akkor szembe jön velem egy videó, egy rövid riport egy vasárnap esti áhítatról, amelyen magyar és ukrán menekültek vettek részt a fasori református templomban, és döbbenten és megszégyenülten hallgatom egy ukrán férfi szavait. És ő, a menekült, a mindenét elveszített lesz erősítőmmé és vigasztalómmá:
„Nem tudom, miért kellett ennek a háborúnak megtörténnie, de bízom Istenben, és tudom, hogy ha ezzel célja van, akkor az meg is fog valósulni. Teljesen más oldaláról ismertem meg Istent ebben a helyzetben. Sokkal erősebb lett a hitem, mert most valóban csak Rá támaszkodhatunk, senki másra.
Azt, amiért eddig hajtottam, azokat a világi dolgokat, amiket összegyűjtöttem, azt most mind elveszítettem. Hálás vagyok azért, hogy a családomat megtartotta. A feleségemmel és három gyermekemmel vagyok itt. Most el kell gondolkodnom, hogy hogyan tovább. Viszont azt látom, hogy Isten mindenben velem van, és semmiben nem szenvedek hiányt.”
Mindent elveszítettem – mondja, és hogy – hálás vagyok és semmiben nem szenvedek hiányt. Hogy lehet egy lélegzettel ezt a kettőt kimondani?!? Lehet, hogy a harmadik évezred harmadik évtizede erre tanít meg minket? Hogy a magabiztosság és biztosság elveszítése megajándékoz és meggazdagít? Hogy kézbe vett minket az Úristen, és amíg kiütött a kezünkből annyi sok mindent, még önmagunkat is, a kiürült kezünkbe végre önmagát tudja beletenni?
Uram, irgalmazz! – imádkozunk, és éppen a „kifosztottságunkban” láthatjuk meg, hogy már réges rég irgalmazott és irgalmas hozzánk most is. Szeret minket, bármi történjék is. Csak “váltani” tanít.
