Emlékszem egy falumbéli szomorú esetre, amikor egy középkorú házaspárt látogatott meg családja apraja-nagyja, és az egyik pár éves gyereket az udvaron baleset érte. Hiába jött a mentőhelikopter. Emlékszem mennyire együttéreztem a nagypapával, akire jogilag rá lett verve a felelősség. Azon gondolkodtam, az vesse rá az első követ, akinek nincs elaggot csatornafedő, elpottyant szög, vagy biztosítatlan ráborulható bútor, vagy szerkezet az udvarán. Olyan vidéken, ahol löszfalak vannak, amik önmagukban veszélyesek, és ahol sok hűtőverem maradványa nehezítette a térkövezni vágyók életét. Van veszély mindenütt, lehetetlen mindent gyerekbaráttá tenni. Azon gondolkodtam, pont elég baj a családnak, hogy ez a nagy baj megtörtént. Más büntetés minek? Meg miért pont annak a személynek a felelőssége? A felesége, gyerekei nem ugyanúgy elnézték a csatornafedő rozsdálását? Csak mert az ő nevén van az ingatlan?
De eszembe jut: vajon akkor mentegetném-e őket, ha egyébként nem egy szimpatikus, kedves család. Valószínűleg nem. Ha csak egy újságcímben olvasok az esetről, biztosan eldöntöm magamban, hogy trehány banda lehet, ahol ilyen megtörténik. Mire fekete-fehérré csupaszodik a történet – amiben arcok, táj, kontextus van egyébként rögtön – bőkezűbben mérem a felelősséget.
A jog területe úgy hiszem nem ismer olyat, hogy a bekövetkezett eset már magában a „felelős” büntetése is egyben. Hogy bármilyen további felelősségre vonás igazából a lelkiismeretes embernek fölösleges. Úgy tűnik, kell egy vétkes. Ahogyan a válásnál is sokkal egyszerűbb valakire ráverni a balhét, mint békésen megállapodni, akármennyire ketten felelősek minden egyes kapcsolatért.
Az emberben a paradicsom óta kérdés a felelősség. Mert olyan súly, amit nehéz viselni. Másnak könnyelműen osztogatjuk, de ha hozzánk ér – forró krumpliként hajítjuk tovább. Amikor az Isten keresi az embert a paradicsomban és kérdőre vonja, Ádám nem csak továbbmutat az asszonyra, de azt mondja, az asszony, akit Te adtál mellém, ő adott nekem enni a gyümölcsből. A végső ok Uram te magad vagy, viseld a felelősséget te! Bárki más legyen felelős, de ne én. De sok érvelésnek ez a ki nem mondott vége: „Hát Isten ilyennek teremtett. Ilyen a természetem, mit tehettem róla.” Ilyen, és ezekhez hasonló mondatok hozzák ki Istent felelősnek. Inkább őt sározzuk, mint magunkat. Szemtelen egy érvelés, de hosszútűrő az Úr. A történelemben nincs mi lett volna ha, mégis ezt itt a világtörténelem legnagyobb kihagyott esélyének tartom. Ki tudja hogyan folyik tovább az emberiség sorsa, ha nem tetézi a bajt mentegetőzéssel, fügefalevelekkel, takarózással. De azóta ez olyan bennünk, mint egy feltétlen reflex.
De néha már az is megnyugtat, ha sokadrendű vádlottak között oszolik meg legalább a felelősség. Már az is megnyugtat, ha nem egyedül vagyok hibás, mert ha ő is indexelhetett volna, amaz meg nem a neki kijelölt sávban haladt, akkor már az én beléjük csattanásom nem is akkora dolog.
Márciusban megtörtént az első olyan háborús cselekmény, amiben felderítő drónok önmaguk életet vettek el. Nem emberi irányítással, hanem önállóan döntve el, ki a célpont, és azzal mit kezdenek. A mesterséges intelligencia és a gépi tanulás egy újabb fontos mérföldköve – mondják szakértők. És de jó is valóban, ha a jövő háborúi legalább nem annyi emberéletet követelnek. Harcászati szakértő nyilatkozza, hogy a gond az, hogy ők személyes jelenléttel is nagyon nehezen döntik el, hogy ki gerilla, ki civil, ki az ellenség, mert külső jegyekből a legtöbb esetben ez aligha ítélhető meg. Ki lesz innentől a felelős, ha a gép hibázik? A programozó? A programozást elrendelő kormány? A részvénytársaságban oszlik szét részvényarányban a felelősség, amelyiké az illető haditechnikai fejlesztés? Ki lesz végül felelősségre vonva, az osztály legkukábbja, aki nem mer szólni? Vagy minden eshetőségre tartanak majd részlegenként egy-egy feláldozhatót?
Ha már az állatkísérleteket egyre szigorúbb szabályozások érik, akkor a távolkelet elkezdte a klónozott állatokon végezni a kísérleteket, mert őket még nem érte utol a szabályozás. De ember-állat hibridek is vannak már a petricsészék alján és a mikroszkópok kereszttüzében. Egér és patkány embriókba emberi sejteket szaporítanak, majd még egy harmadik fajba ültetve ezeket próbálnak emberbe ültethető szerveket növeszteni. A bioetika sápítozik és vakarja a fejét, de egyelőre csak feltevései vannak, mit él át egy egér-ember-malac, miközben emberi hasnyálmirigyet növeszt. A japán kormány engedélyével folynak a kutatások. Sem a patkány, sem a malac nem fog panaszkodni és bírósághoz fordulni, annak ellenére sem, ha a bioetikusok félnek attól, hogy esetleg emberi érzékelés is elindulhat ezekben a kísérleti állatokban az emberi sejtek befecskendezése nyomán. Lehet-e emberi jogi harca egy patkánynak? Talán a jövőben kiderül. A kísérleti szakaszokon túljutva, a beültetések előtt pedig bizonyára minden beültetésre váró vastag dokumentumkötegeket ír alá arról, hogy csakis a saját felelősségére vállalja a szerv beültetését. Választása esetleg ezen kívül csak a szervkereskedelem, vagy a halál. Van az a pont az életért való küzdelemben, ahol nem elég riasztó a lehetséges mellékhatások sora. Inkább vállalja a kormány, a kísérleti laboratórium, az ottani takarító és orvos és mindenki más felelősségét. Csak legyen remény élni.
Kiégő önvezető autó feletti perek szintén precedens értékűek lesznek. Az autógyártó – mint akár csak egy cipőcserénél – abban érdekelt, hogy a nem rendeltetésszerű használatot, vagy nem megfelelő karbantartást bizonyítsa. A sofőr pedig harcolhat szakértők hadát felkérve. Majdnem bennégett, de lehet hosszabb és fájóbb a folyamat, amin át bizonyíthatja az igazát.
Onnantól, hogy a felelősség darabolódik, vagy cégre, vagy egy márkára száll – a következmények súlytalanok. Nincs visszatartó jellege. Eltávolítjuk a bűnt a személytől, pedig a bűn mindig személyes.
Évekig tartó egymást nyűvő pereskedéseinkbe pedig egyszer csak besétál valaki, aki rövidre zárja a történetet: azt mondja, ő vállalja a felelősséget. Ádámnak nincs igaza, amikor Istenre hárítja a felelősséget, mégis az Isten önként elvállalja, mert megszán. Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen. Mert nem kedve szerinti ahogyan kornyadozunk a bűn súlya alatt. Mert nem a pereskedéseinkben gyönyörködik, hanem a Krisztus által visszanyert szabadságunkban.
