A múlt héten egy tizennyolc éves fiú öngyilkos akart lenni, a Dunába akart ugrani a Margit hídnál. Nem sikerült, életben maradt, a kiérkezett rendőrök visszahúzták, de azért tudták megtenni, mert valaki szóval tartotta, próbálta lebeszélni.
Mit lehet ilyenkor tenni? Ha megvan a lélekjelenlétünk a segítő szándék mellett, akkor azt, amit Fináncz Dominik csókakői polgárőr tett. Ő ment oda a fiúhoz, beszéltette, kérte, könyörgött neki – és ezzel időt és lehetőséget szerzett az életben maradásra. Minden perc számít és minden perc késlekedés növeli a lehetőséget, hogy az öngyilkossági szándék kibillenjen. Még öt perc, még egy kis idő, aztán még egy kicsi – nagyon sokat jelent ilyenkor. Ha nem érezzük magunkban a képességet az ilyen odaálláshoz, akkor is tudunk tenni valamit: gyorsan értesítsük a hatóságokat, esetleg álljunk meg távolabb, segítsünk biztosítani a helyet. Ha ez sem megy – ez is lehet, sok okból – akkor csendben menjünk tovább, nincs szükség bámészkodókra, akadályozó tényezőkre.
Az elbeszélések szerint sajnos többen egy negyedik utat választottak. Kikiabáltak az autóból: „Dögölj meg! Gyerünk, ugorj!”. A cikket olvasva ez volt az, ami megrémített, több szempontból is.
Az eset nem egy börtönudvaron történt, nem is egy lepukkant kocsma előtti téren. Budapest egyik hídjánál. Akik ezt kiabálták, azokra nyugodtan mondhatjuk, átlagemberek voltak, a hídon a magyar átlag autózott akkor is, mint minden nap, a nagy számok törvénye alapján. Itt vagyunk most. Egy ismeretlen fiúnak kikiabálni úgy, hogy semmit nem tudtak róla. Ugorj, halj csak meg. Dögölj meg. Minden mondat egy verbális lökést jelentett annak, aki majdnem elszánta magát.
Ismerős lehet valahonnan, ez az a hangnem, ami a közösségi oldalak kommentjei között megjelenik, ugyanaz a korlátozás nélküli gyűlölet, a következményekkel nem törődő durvaság. A hétköznapi emberektől. A kommentszekció offline is megmondta a magáét. De nem akarom az internetre kenni, valójában megvolt már ez bennünk korábban is.
Szomorúak ezek a kiabálások, mert olyan emberektől jöttek, akik egyébként nem tettek semmit a helyzet megoldásáért. Próbáltam elképzelni: Meglátja, lehúzza az ablakot, kicsit lassít. „Dögölj meg, ugorj csak nyugodtan!” Kicsit el is mosolyodik, visszahúzza az ablakot. Eszébe jut, hogy be kell kanyarodni az Aldiba, kell a gyereknek felvágott, mondta az asszony.
Ráadásul annak az embernek a helyzetét is nehezítették, aki ott próbált hosszú perceken át vért izzadva segíteni.
Bárhonnan nézem, védhetetlen. Szomorú lenyomat ez rólunk, egy elvileg keresztény ország társadalmáról. Mintha a samaritánus történetének durvább parafrázisát olvasnánk, ahol a pap és lévita után még jön valaki, aki le is rugdossa a félhalott utazót a szikláról. Persze nem akarok itt leragadni, ez csak egy tünet, jele a bennünk és közöttünk ragadt agressziónak, dühnek, szeretetlenségnek, önzésnek. Ez az, ami ott húzódik abban, ahogyan politizálunk, ahogy családon belül tönkre tudjuk tenni egymást, ahogy képtelenek vagyunk egy irányba húzni, ahogy egymással beszélünk.
Megoldás is van, persze. Például kimondani ezeket a bajokat, aztán beismerni. Bocsánatot kérni és adni. Aztán szeretni nem csak magunkat, de azt, aki ránk van bízva, meg azt is, aki egyébként idegen. Aztán tenni azért, hogy a másik ne meghaljon, hanem éljen. Itt jövünk mi, keresztények, mert nekünk azt a Jézust kell hirdetnünk, akiben ez valóság. Gyógyítani és felülírni mindezt. Meg példát mutatni.
Fináncz Dominiknak, bár nem ismerem, köszönöm innen is, hogy megtette azt, amit kellett. Hogy példát adott, nekem is. És az az ember nem „döglött” meg, nem ugrott le, hanem él és van esélye megoldani a problémáit. Mert ugrani és kiszállni sem megoldás. Maradni kell, mert dolgunk van.
