Senki sem úgy éli az életet közülünk, hogy nincsenek vágyai, elképzelései a jövőt illetően. Lelki szemeink előtt van egy ív, amit szeretnénk bejárni, amennyire a körülményeink engedik. Szeretjük ugyan a szabadság illúzióját dédelgetni, meg, hogy bármi lehet, csak nagyon kell akarni, a valóság ennél kiábrándítóbb. Nem igaz, hogy bármit megtehetünk, és bármi megtörténhet, mert már az a tény, hogy oda születtünk ahova, olyan családba amilyenbe, férfinak vagy nőnek, sok mindent behatárol. Mindezzel együtt tervezünk, és mint valami apró létrafokokon igyekszünk haladni felfelé. Mert mindannyian ezt szeretnénk. Felfele ívelni, szárnyalni, valami magasabb minőséget elérni, mint ahonnan kiindultunk. Legyen az karrier, vagy a megszentelődés útja. Mintha belénk lenne kódolva, hogy célt és értelmet formáljunk mindennapjainknak.
Emberéletünk egyik legnehezebb pillanata viszont, amikor be kell látnunk, itt az ideje valamit elkezdeni, vagy eljött a lezárás korszaka. Nincsenek egyértelmű határok. Átmenetek vannak csupán, amelyek felkészítenek az újra. Apró jelzések szövik a változás hálóját, melyen a jövő áttetszősége egyszer csak élesen körvonalazott jelenvalóvá válik, ahogy haladunk előre. Mert reménység szerint előrefelé haladunk és nem egy helyben toporgunk csupán. De mit is jelent az, hogy előre?
Az egyházra nézve mindig annak a küldetésnek a beteljesítése felé van az előre, melyet Jézustól kaptunk. Tegyünk tanítványokká minden népeket, kereszteljünk, tanítsunk, hogy meglássa a világ, „itt van Isten köztünk”. Feladatunk átadni azt az isteni értékrendet, mely valóban szép és teljes ívét adja az emberéletnek, gyülekezetnek, egyháznak. Melyben ott van a szárnyalás, Isten felé törekvés lehetősége. Ezt nevezzük röviden missziónak.
Persze sokakban felmerül a kérdés, és durva módon hangot is adnak neki, pl. úgy, ahogy egy facebook kommentben olvastam: „Az egyház még mindig bele akar dumálni az életünkbe?” A kommentelő szerint az egyház valami negatív tényező csupán a világban, ami minden korban keretet, szabályokat szajkóz az élet minden területére nézve. Megmondja, hogyan éljünk, hogyan haljunk, hogyan szeressünk. Milyen az illő öltözet és mit szabad egy keresztyén embernek nézni vagy hallgatni. Legfőképpen pedig, hogyan lássuk magunkat a világban. Úgy vélem, nagyon negatív és fals kép ez az egyházról. Mintha egy pletykás vénasszony volna, aki állandóan lesben áll, mint valami non stop térfigyelő kamera, hogy aztán mindent kritizáljon. „Beledumáljon az életbe”, ahogy a kommentelő állítja. Ilyenkor mindig fájón kérdezem meg, hogy semmi jóindulat nincs már felénk, papok, presbiterek, hitvalló gyülekezeti tagok felé? Ez a mai kiábrándító valóság? Valóban ellenségei, akadályozói vagyunk ma már csupán a hétköznapok folyásának?
Természetesen nem! Legalábbis arról az oldalról nézve, ahonnan most én látom és megélem mindazt, amit egyháznak nevezünk. De ezt csak akkor tudom kijelenteni, ha megismertem, amiről beszélek. Túl könnyű általánosítani és ítélkezni. Egyik oldalnak sem szerencsés, ha megteszi, mert pont azt cáfolja meg elhamarkodott kijelentéseivel, amit képviselni hivatott. Márpedig az egyház azt hivatott képviselni ebben a világban, hogy Isten a legnagyobb jóindulattal fordul az ember felé. Ez a missziónk, gyülekezeteink alapításának egyik alappillére. Isten jóindulattal van felénk. Hogy ez milyen módon nyilvánul meg, hogyan találhatja meg az útját a mindennapok gyakorlatára nézve, minden felekezetnek nagy kihívást jelent.
Amikor ezeket a sorokat írom, egy missziói konferencián veszek részt, melynek állandó témája, hogy hogyan lehet hidat építeni egyház és hétköznapi élet között. Hogyan válik mindennapi életünk gyakorlatává az, amire Isten elhívott? Mert, ahogy ma hallottam, „a gyülekezet a mennyben születik, de a földön lesz láthatóvá.” Sok és messzire vezető kérdés fogalmazódik meg egyházunk tevékenységével kapcsolatban a gyülekezetplántálástól kezdve el egészen odáig, hogy ki merjük-e mondani egy gyülekezet halálát. Az elméleten túl választ keresünk arra a kérdésre, hogy milyen lehetőségeink vannak megszólítani a ma sok mindennel túlterhelt embert? Hogyan lehet jelen az egyház, hogy ne a „beledumálás” érzetét keltse a távol lévőkben, hanem érthető módon fel tudja mutatni Isten szavának életet átformáló értékét.
Sok módszer, sokféle útkeresés és gyülekezetkép jelenik meg az egyházban. Sokszínűek vagyunk, ahogy Isten bölcsessége is sokrétű. És ez így van jól. Van, hogy valami nem sikerül, van, hogy valamit nem merünk elkezdeni, esetleg lezárni, de egyvalamiben biztos vagyok: mindazok, akik az egyházban szolgálnak, a lehető legnagyobb jóindulattal igyekeznek fordulni azok felé, akik felé küldetésük van. Akiknek át kell adni Isten üzenetét. Ez az egyházunk múltja, jelene és jövője. Az ív, amit újra és újra magunk elé kell képzelni, hogy adott történelmi helyzetben, figyelembe véve állandóan változó körülményeinket, keressük annak módját, hogy az evangélium megszólaljon.
