Megéled

Világháború a petricsészében

A mai világban annyian és annyiféleképpen írnak a szomszédunkban folyó háborúról pro és kontra, természetesen az érdekeik által vezérelve. Az egyik fél azt a nézetet hangoztatja, hogy a másik agresszor, ő pedig a demokrácia bajnoka, sőt egyenesen Európa utolsó védő bástyája. A másik fél is az emberiségért és a kisebbségek jogaiért ragadott fegyvert. Az tárgyilagosak proxy háborút emlegetnek, amit a nagyhatalmak ukrán földön vívnak meg.  Jelenleg egy tektonikus mozgás van a világban, az egypólusú világrend kezd átalakulni kettő, vagy három pólusúvá.

Az már régről ismert, hogy a háborút nem csak a frontvonalon vívják, és nem csak ott lehet megnyerni a küzdelmet. Létező fogalom az anyagháború, mely azt a képességet mutatja meg, hogy a háborúban álló felek mennyi hadianyagot tudnak küldeni a frontra a sajátjaik részére. Nyilvánvaló, hogy az ellenérdekű felek ezt a reprodukciós és logisztikus folyamatot meg akarják szüntetni. A támadó hadseregnek mindig előnye van, mert nem az ő területén folyik a rombolás és a pusztítás, ezért az ő hátországa zavartalanul tud hadianyagot előállítani, és egyedül a logisztikai kihívásokat kell leküzdenie. Ebbe az anyagháborúba avatkozik be a nyugat teljes gazdasági potenciáljával, mikor hadianyagot küld Ukrajnának.

Jelen háború tulajdonképpen egy világháború a petricsészében, és mint minden ilyen küzdelem a világ újrafelosztására irányul, de most van benne egy kis polgárháborús elem is. Természetesen küzdelmek vannak a természeti források birtoklásán túl a gazdasági és pénzügyi szektorban is. Harcol a világpénz (USA dollár) saját hegemóniájának fenntartásáért, és elhiteti, hogy hiába un. fiat pénz (azaz fedezet nélküli), mégis jó és értékálló. Mellette küzd a „kis tesó”, az euró, jelezve, hogy ő is potens a piacion és hasonló tulajdonságokkal bír. A másik oldalon a rubel áll aranyfedezettel, és a Kínai jüan hatalmas gazdasági hátterével.

A háborúnak van egy íratlan szabálya, mely szerint a hatalmasoknak semmi sem elég, mindig többet akarnak, de az egyszerű kisemberek halnak meg a frontvonalon és a hátországban is a gazdagok hatalmi vágyaiért.

Nagyon ellentmondásos a mostani helyzet a szomszédban. Egyszer azt lehet olvasni a hírekből, hogy Ukrajna egy nagyon gazdag ország, rengeteg természeti kincse van. Hatalmas mennyiségben állítanak elő élelmiszert, és exportra is bőven jut. Másrészt nagyon nagy szegénységben él a lakosság. Rengeteg fegyvert és hadianyagot küldenek nyugatról, hogy ezzel is „előrébb hozzák a békét”. Milliók menekülnek el az országból mégis a háború elől. Újabb és újabb szankciókat követelnek a nyugattól az oroszok ellen, embereket bélyegeznek meg, mert rosszul választották meg a születési helyüket akár több száz évre visszamenőleg is (pl.:Puskin), közben az orosz energia csapok elzárása előbb utóbb letérdelteti mind Európát, mind őket magukat.

Furcsa gondolat merül fel az emberben: Az Ukrajnába menő hadi küldemények vagonjaiban nem inkább élelmet, kötszereket, gyógyszereket kellene küldeni a nélkülöző lakosságnak?  Visszafelé meg jöhetne a betárazott gabona, melyre nagy szükség van a világ szerencsétlenebb felének ellátásához is. Ezzel az ország bevételre is tenne szert, nem lenne a segélyeknek kiszolgáltatva. Inkább a nyugatnak is mindent el kéne követni, hogy megkezdődjenek/folytatódjanak az érdemi béketárgyalások, asztal mellett és ne a lövészárokban oldják meg a konfliktust, mert ez az emberek érdeke.

Hol van a mi helyünk az őrület viharában?

Nem egyszerű a kérdés, mert bármely oldalra is áll valaki, jelenlétével igazolja és támogatja annak az oldalnak a tetteit, akkor is, ha nem minden vállalható belőle. Pedig a szenvedők, a lakosság, az áldozatok mellé kellene állni és segíteni, nem pedig a maga pecsenyéjét sütögető hatalmi elitek vagy bábok mellé. Soha nem azok mellé, akik kirobbantják vagy kiprovokálják a háborút. Ugyanis nem hallottam még olyat, hogy az egyszerű ember arra ébredt volna egy reggelen, hogy ma ezt, vagy azt a nemzetet vagy országot meg akarom támadni. (Aki ezt nem hiszi, nyugodtan tesztelje az utca emberét.)

Egy baleset jut az eszembe, amelyben egy busz ütközött a vonattal a vasúti átjáróban. Rengeteg volt a sérült, a menthetetlen áldozat, és jaj-kiáltások hangzottak mindenhonnan. A segéderők korlátozott lehetőségei miatt felmerült a kérdés, hogy kinek is kellene segíteni először, mi a legfontosabb ebben a helyzetben, amit meg tudnak és meg kell tenni. A rászorulók közül annak kell-e segíteni, aki a leghangosabban kiabál vagy követeli az azonnali ellátást, vagy annak, akiben már alig pislákol az élet, és csak szürkén, tehetetlenül bámul maga elé? Hogyan lehet jó döntést hozni? Van-e egyáltalán olyan, hogy jó döntés?

A háború kapcsán is dönteni kell, és segíteni az elesetteken. Itt is megfigyelhető a harsány követeléstől a néma könyörgésig minden. De a készletek végesek. Te kinek adnál? Te milyen szisztémát alkalmaznál? Nem könnyű a felelet, és nem is biztos, hogy lehet minden oldalról védhető álláspontot kialakítani.  A döntéshozók felelőssége mégis óriási, az egekbe mutat, mert egyszer Isten előtt is el kell számolni ebben a kérdésben is.

Egy falat kenyér, egy pár jó szó jusson mindig az elesetteknek. Szeretettel és hittel lehet küzdeni az életért, fegyverekkel csak az élet ellen.

A szerző

Írások

Mit is írjak magamról? Férj, apa, református... Ezek mind csak címkék és skatulyák. Hiszen minden ember "titok, idegenség, lidérces messze fény". Ha megtisztelsz és elolvasod az írásaimat, jobban megismersz általuk annál, mint amit most elmondhatok magamról. Előre is köszönöm a bizalmadat. Soli Deo Gloria.