Megéled

Dunszt

Mert, ahogy egy jól megrakott éléskamra polcain felcímkézve állnak a befőttek, úgy a világ nagy spájzában is címkézzük a dolgokat. Nem is lenne ezzel baj, ha…

Ha a címkék erős tintával lennének felírva, és nem lehetne cserélgetni őket. Mert így könnyen úgy járhatunk, mint az egyszeri, kissé felületes háziasszony, akit a mihaszna kölykök megtréfáltak: összekeverték az üvegeken a címkéket, így szilva került a lecsóba paradicsom helyett. Persze a lurkók csínye visszaütött, mert a haragos háziúr megetette velük az unikális gasztronómiai eredményt. 

Szóval címkézünk. Azért, hogy tudjuk, ki kicsoda, mi micsoda. Annyi minden történik, annyi minden változik, hogy kell ez a rendszerezés, segít a véleményalkotásban. Mert olyan az, mint hogyha főznék, és az elkészült étel lenne a véleményem. Benyomások, ismeretanyagok, tapasztalások, teóriák és tények az alapanyagok. Csakhogy hiába nyúlok a polcra ezekért, össze vannak keveredve a címkék, nem az van az üvegben, aminek lennie kéne. Nem csoda, hogy összekavarodok.

Mert teljesen meg vagyok zavarodva. Míg nem figyeltem oda, lecserélték a címkéket. Átértelmeztek fogalmakat. Kérem, én nem is tudtam, hogy ezt lehet, pedig ha tudtam volna….

Nap, mint nap szembe jön velem egy fogalom, Európai Érték. Mivel magamat európainak vallom, így számomra ez egy olyan címke, amihez eddig bátran nyúltam. Egy ideje azonban úgy érzem, hogy nem az van az üvegben, amit ez a címke takar. Egyre inkább az van, hogy az az ideológiai rendszer, konkrétan a keresztyén magyar gondolatiság, ami évszázadokon át gyarapította Európa Értékeit, már nem Európai Érték. 

Közkeletű vélemény, hogy amit mindenki mond, az biztosan igaz is, amit mindenki cselekszik, az biztosan helyes is. És most azt láttatják velem, hogy a „mindenki” már máshogy gondolkozik az alapvető értékekről. Egyszer csak kirekesztő lettem. És mit sem segít rajtam, ha arra gondolok, hogy előbb hitették el a „mindenkivel”, hogy ez a „mindenki” véleménye, mint hogy az valóban a „mindenki” véleménye lett volna. Ez az igazi popkultúra! Addig játszanak a rádiók egy himihumi popdalt, amíg a dallamtapadás slágerré nem érleli, addig szajkózzák a megfelelő csatornákon, hogy mik az új irányelvek, míg azt nem hiszik nagyszámban, hogy ez az igaz. Jaj, csak végérvényesen össze ne keverjék a címkéket, mert akkor sohase ehetek majd egy jó lecsót.

Ezt mondta a minap Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke: „olyan Európai Unióban hiszek, amely elfogadja a sokszínűséget (…), ahol azok lehetünk, akik vagyunk, és azt szerethetjük, akit csak akarunk.” Ezek az értékek jól hangzanak: emberi jogok, a szabadság és a diszkriminációmentesség. Csak állok bután, és nem értem, hogy miért lehetünk különböző oldalon, ha magam is egyetértek ezekkel a fogalmakkal. 

Hát úgy, hogy a címkék átkerültek más dunsztosüvegekre, már más jelentéstartalommal bírnak. Az elfogadás hajdan nem jelentette a teljes odaadást. Pl. ha elfogadok egy adott helyzetet, az nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele. Mostanában viszont az elfogadás átkerült az átlényegülés polcára, és kivették belőle a szabadság-összetevőjét: nem azt fogadom el, amit én akarok, hanem amit mondanak, hogy el kell fogadnom, amivé teljes odaadással át kell lényegülnöm. Ebből kiindulva kicsit disszonáns a következő kitétel: azok lehetünk, akik vagyunk (már ha nem kell éppen átlényegülnünk). Attól tartok, hogy ez sem azt jelenti, amit eddig hittem. Összezavarnak. Nem éppen azt hirdetik az új eszmék, hogy ne az légy, aki vagy, hanem az légy, aki lenni akarsz? Pont nem önmagunk elfogadásáról szólnak, hanem önmagunk megváltoztatásáról. És ott van a szeretet: azt, akit akarok? Micsoda szabadság ez! Azon túl, hogy a tízparancsolat egy-két pontját is negligálja, átértelmezi a szeretet fogalmát. Tudom, hogy a változatosság szórakoztat, de mintha eddig nem lettek volna szinonimák a szeretet és a szórakozás. Kicsit nem figyeltem oda, már át is címkézték ezt is.

Meg vagyok zavarodva. 

Ceci n est pas une pipe – ez nem egy pipa”. Ki ne ismerné Magritte: A képek árulása festményét? A képen egy pipa látható, alatta az előbbi szöveg, ami gyakorlatilag igaz – a festmény nem egy pipa, nem lehet megtömni, nem lehet meggyújtani – ez csupán a pipa képe. Ezek meg szerintem nem értékek, csak azok képei. Vagyis nem a fejlődés, nem az élet értékei. Felcserélt fogalmak, kisajátított jelentéstartalmak, szürreális értékek. Én meg tanácstalan vagyok tőlük, nem segítenek megérteni a világot. Amerre éppen fordulok, úgy változik az identitásom. Már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány – mert ugye már azt is átcímkézték.

Sejteni vélem, hogy igazából ez nem az ideológiák harca, hanem annak a maskarájába öltöztetett politikai hatalmi harc. Játék a fogalmakkal, elbizonytalanítás az eszmék szabadon felhasználásával. Milyen szomorú dolog az, hogy a kamránkba belépve összevissza cserélt befőttek közül kellene megtalálni a helyes, az igaz értéket. De Isten kegyelme az, hogy van egy másik ajtó, ami egy másik spájzba nyílik.

Ha a sok átfogalmazott, felcserélt, kifacsart fogalom között már dunsztunk sincs arról, hogy mi az igaz, mi a jó, menjünk be Isten éléskamrájába. Itt erős, lemoshatatlan tintával vannak felírva a címkék: hit, remény, szeretet. Nem egy sötét, e világi helységben kell átcímkézett, emberi érdek-értékek között kotorászni. Isten Jézus Krisztusban megadta nekünk az irányt az egyetlen, igaz Érték felé, világunk szédítő kavarodásában az állandóságot, az elbizonytalanítás kultúrájában a biztos pontot. Minden ellenkező hír ellenére, van reménységünk, a feltámadott Jézus Krisztus. „Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsolt 25,5)