Egy igazi zenész féltve őrzi, ápolgatja a hangszerét, óvja a durva fizikai behatásoktól, hogy nehogy megsérüljön, de tudja azt is, hogy néha a hőmérséklet vagy a páratartalom ingadozása is kárt tehet benne.
Nyilván ennek kevésbé van kitéve egy ellenállóbb anyagból, mondjuk fémből készült zeneszerszám, vagy például egy olyan zongora, mely egy télen fűtött, nyáron hűtött szobában áll. De aki netalán a kinti hidegből meleg helyiségbe bevitt gitáron próbál játszani, tudja, hogy bizony újra kell hangolnia. (Ez legalább nem maradandó károsodás…)
Nekem egyetlen hangszerem egy műanyag yamaha furulya, ez se kerül kézbe túl gyakran. S annyi minden másra kell figyelnem, meg aztán egy forró, aszályos nyárban sokkal inkább szembeszökőbb a növényzet pusztulása, a Balaton apadása, miközben a túlélésért küzdünk a 40 fokokban.
Ráadásul, ha valahol ilyenkor még kitart az elviselhető hőmérséklet, akkor az éppenséggel egy több évszázados, méter-vastag falú templom. Aminek sokszor inkább dohos-párás a levegője a vizesedő falak miatt, mintsem száraz. Ki gondolná, hogy kiszáradhat az orgona!
Márpedig a fa sípoknak sem mindegy a hőmérséklet és a páratartalom, de bele sem gondolunk laikusként abba, hogy például mennyi bőr alkatrész van még a hangszer mélyén, melyeket enyvvel rögzítenek a helyükre. Ha ezek kiszáradnak, a tartós száraz melegben eleresztik a ragasztást, vagy elveszítik a rugalmasságukat, használhatatlanná válik a hangszer.
A mi másfél évtizede gyönyörűen felújított, 115 éves Angster orgonánk így járt. És ez nem jön rendbe, sajnos, magától. Bizony, késő ősszel, egy istentisztelet során, meglehetősen hangosan jelezte, hogy nagyon nem jól van. Hogy a nyár neki is betett. Nem izzadt, nem szédelgett, mint mi, hanem szépen lassan „kiszáradt”.
Próbáltunk szakembert találni, talán most már sikerül is. De azt a visszajelzést kaptuk mindjárt az elején, hogy ez bizony most országos, tipikus probléma, az iszonyú aszályt a templomi orgonák is megsínylették.
És ilyenkor már eső után köpönyeg – hogy jó kis képzavarral éljek – a levegő párásítása, vízzel teli lapos edények az orgona alá, ilyesmik… És megkésett bölcsesség, mikor az egyik idős gyülekezeti tag felidézi (hirtelen eszébe jutott), hogy a régi öreg kántor, a profi zenész, mindig itt nyaraló Lajos bácsi bezzeg forró száraz nyarakon rendszeresen végigöntözte locsolókannával a karzat fapadlóját, főleg az orgona körül…
Komoly tanulság mindenesetre. Most már az ünnepi időszakot így fogjuk végigküzdeni, egy gyengélkedő orgonával. Legfeljebb besegít – ha nagyon kell – az elektromos zongora, mely már – biztos, ami biztos – bent áll a templomban. Nem rég írtam arról, hogy néha csak akkor vesszük észre a hűséges szolgálattevő fontosságát, mikor már a hiánya kiabál. Úgy tűnik, ez nem csak az emberekre érvényes, hanem a tárgyakra is.
Természetesnek vesszük, hogy áll a templom, hogy van gyülekezeti ház, hogy szól az orgona, a harmónium, és sok más egyebet. Aztán mikor leég, beázik, kiszárad, lerobban, valami baja lesz, döbbenünk rá, hogy talán nem adtunk elégszer hálát érte, hogy van. Mennyi ilyen van/lehet az életünkben. Ilyen csendes hűséggel szolgáló dolog, amikre jobban kellene figyelnünk, amiknek gyakrabban kellene örülnünk…

