„Végül is nem vagyok kedves srác” – 1992-ben énekelte ezt a keményzene két fenegyereke, Lemmy, a Motörhead és Ozzy Osbourne, a Black Sabbath énekese. Ez egy nagyon őszinte dal arról, hogy visszatekintve életedre rájössz, rossz útra tértél, és „elég sokkoló, amikor ez az utazás őszbe vezet”. Ozzy Osbourne ezen a héten halt meg, ezért (is) hosszú napokon át szerepelt a hírekben.
Az 1968-ban alakult Black Sabbath zenekar megalkotta a heavy metalt, azt a műfajt, amely egy generáció szorongását tükrözte. A szorongást, amely ma is aktuális, egyházunkban is napi téma. „Egész nap dolgokon gondolkozom, de úgy tűnik, semmi sem elégít ki… Azt hiszem, elmegy az eszem, ha nem találok valamit, ami megnyugtat” (Black Sabbath, „Paranoid”, 1970). Első világslágerükben azt a szinte feloldhatatlan szorongást fogalmazták meg, amellyel ma is generációk küzdenek. Szintén itt hangzik el: „Szükségem van valakire, aki megmutatja azokat a dolgokat az életben, amelyeket nem találok, Nem látom azokat a dolgokat, amelyek valódi boldogságot okoznak…” Ott van ebben az a könyörgés, amelyre mintegy válaszol a zsoltáros: „Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.” (Zsolt 84,6)
Talán elrugaszkodottnak hat igei üzenetet keresni a Black Sabbath munkásságában. Művészetüket kezdetektől a „sötétség” vádjával minősítették. Valóban sötét tónusokkal dolgoztak, de szövegeikben megjelent az Istenhit is. Talán éppen a vádakra válaszként, vagy inkább a tévelygő rajongóknak szólt az 1971-es „After Forever” (Örökkévalóság után) című szerzeményük. „Gondoltál már a lelkedre úgy, hogy megmenthető? Vagy talán azt gondolod, hogy amikor meghalsz, csak ott maradsz a sírodban? Isten csak egy gondolat a fejedben, vagy a részed?… Lehet, attól félsz, amit a barátaid mondanának rólad, Ha tudnák, hogy hiszel a mennyei Istenben? Mielőtt kritizálnának, rá kellene jönniük, hogy Isten az egyetlen módja a szeretetnek.”
Sötét imázsa ellenére Ozzy gyakran használt keresztény képeket zenéjében. Szinte mindig nyakában lógott az édesapja által készített hatalmas kereszt. Volt ebben persze polgárpukkasztás, megbotránkoztatás, de valójában ott volt egy nagyon-nagyon messzire, farkasok közé tévedt bárány kapaszkodása is. Farkasok közé tévedt, haza vágyott, de a farkasok jól tartották…
„Keresztény vagyok” – mondta a The Guardiannek 2014-ben. Egy 1992-es New York Times-interjúban pedig azt nyilatkozta magáról, hogy az „anglikán egyház gyakorló tagja”, és hogy minden koncert előtt imádkozik. Ezt a rituálét a fia, Jack által készített 2011-es „Isten áldja meg Ozzy Osbourne-t” című dokumentumfilm meg is örökítette.
Önálló karrierje során olyan üzeneteket is megfogalmazott, amelyek hitéből születtek: „Őrültség, de az megy, hogy emberek milliói élnek egymással ellenségként, Talán még nem késő megtanulni szeretni, és elfelejteni azt, hogyan kell gyűlölni” („Crazy Train” 1980)
Ez nem szerecsenmosdatás. Ozzy Osbourne valóban nem volt az a jó srác, akire feltétlenül példaképként lehetne tekinteni. A közelmúltban, 76 évesen meghalt legenda élete azonban nem egyértelműen csak a rosszról tesz tanúbizonyságot. Vágyta és kereste a szeretetet. Egyre inkább képes lett a bűnei beismerésére, a bocsánatkérésre és a hálára. Szép példáját mutatta ennek az alig néhány héttel halála előtt megtartott búcsúkoncerten is, amelyen sokmillió dollárt gyűjtöttek a Parkinson-kór elleni küzdelemre (ebben a betegségben szenvedett) és gyermekkórházak részére.
A róla szóló megemlékezések arra mutatnak, hogy hívta Jézust, de igazán nem talált számára helyet a szívében. „Hiszek Istenben – mondta egyszer. Nem járok templomba, nem hiszem, hogy templomba kell járni ahhoz, hogy higgy Istenben.” Valóban, nem kizárólag a templomba járás a hit forrása. Az inkább a következménye.
Betegsége, öregsége miatt már nehezen olvasott. Egy hívő ismerőse készíttetett számára egy olyan Bibliát, amit olvasni és érteni tudott. Fia, Jack Osbourne elárulta, hogy Ozzy az ágya mellett tartotta ezt a Bibliát, és utolsó napjaiban gyakran olvasta.
Csak Isten ismerheti igazán Ozzy szívét, hogy talált-e végül helyet Jézus számára ott. Fia szerint nagyon fogékony volt Krisztusra, még halála előtt is azt mondta: „Keresztény vagyok”.
Ha Ozzy Osbourne-re gondolunk, akkor ne csak a Sötétség Hercege jusson az eszünkbe, hanem az is, hogy soha nem késő helyrehozni a kapcsolatot Istennel. Mindannyian hurcolunk magunkkal súlyos terheket, Ő azonban mindig tárt karokkal vár minket! Hiszem, hogy még ezt a nem túl kedves srácot is.
