Még tavaly adventkor írtam egy cikket (itt elolvasható: Egy spirituális kísérlet: régit és jól – első rész). Adósságom, hogy elmondjam, hogy sikerült, hisz azóta erről nem írtam.
Röviden: én és a régi „fekete” könyvek nem lettünk barátok, de maradtunk munkatársak.
Hosszabban is elmondom.
Az adventi csendességem lelkigyakorlatának a célja az volt, hogy az 1908-as Károli bibliát és a „Szikszait” segítségül hívva tudjak közelebb kerülni Istenhez, úgy, hogy ezeknek a komoly tradíciójú, de egy más kor szerint megfogalmazódott könyveknek a segítségével új hangot kapjak. És közben jobban „megbarátkozzam” velük. Természetesen én is ismerem és olvasom a Károlit, akkor, amikor készülni kell, a megszokott fordításom mellé teszem, exegézisnél is kinyitom. Szikszai imádságaival ugyanígy vagyok, szeretem elővenni különleges liturgikus alkalmakhoz vagy egy-egy hitvallási témánál. Ettől a kísérletről viszont azt vártam, hogy átkerülnek az íróasztalról a belső szobába.
Nem sikerült. Kiderült, hogy a szakadék az szakadék marad.
(És mielőtt továbbmennék, itt kell tennem néhány kitételt, hogy a félreértéseket elkerüljük. 1. Ezzel nem azt mondom, hogy a „Károli” biblia vagy az „öreg” Szikszai rossz. Egyáltalán nem. 2. Ez egy szubjektív történet, ettől még másnak mindkettő lehet a fő napi lelki tápláléka.)
Szóval a szakadék az szakadék marad.
Nekem a személyes, egyéni elcsendesedés azt jelenti, hogy a lehető legközelebb próbálok jutni védett időben és helyen az igéhez, ezért imádkozom, majd a Bibliával párbeszédbe kerülve a választ is megfogalmazom. A kulcsszó a közeledés és a közelség. A régi fordítású Biblia alapból ad egy távolságot, olyan szavakat használ, olyan szófordulatokat, mintha egy másik világból szólna. Le kell fordítanom, át kell ültetnem és innentől kezdve kizökkenek. Egy korábbi kor szóhasználata és nyelvtani szabályai segítségével, úgy tűnik, kevésbé tudok az életemre reflektálni. Hozzám közelebbi megfogalmazás kell.
Szikszai György „Keresztyéni tanítások és imádságok” című könyve másképp maradt távol tőlem. Ott az újabb fordítás okán a nyelvezet közelebb áll a mai beszélthez, viszont a megfogalmazással, a formával küzdöttem. Egyszerűen üres maradt, nem találtam fogást (így) a régi imádságokon, nem voltak kapcsolódási pontok. Azaz, fogalmilag, teológiailag igen, de mégis üresen koppantak a sorok saját imádságként átforgatva.
Másfél hét után elengedtem. Nem sikerült. Szomorú vagyok? Nem. A könyvek maradtak? Persze, csak visszakerültek a polcra, az íróasztal mellé.
Felesleges volt a kísérlet? Egyáltalán nem. Való igaz, a „Károliról” és „Szikszairól” nem tudtam meg többet, de magamról igen. Úgy látszik, hogy ha nem a „szakmáról” van szó, nem készülésről, hanem egyéni lelki folyamatokról, akkor fontos, hogy a saját életemhez közelebbi Biblia, korban közelebb álló imádságok segítsenek ebben.
Azért pedig hálát adok, hogy ez a két fekete könyv olyan sok százezer, talán millió embert vitt és visz ma is közel Istenhez. Nagy csoda ez úgy is, hogy én most így jártam.
Tíz év múlva újra megpróbálom…
