Böjt és advent idején másként szoktam tartani a csendességeimet, azaz az egyéni igeolvasásaimat és imádságaimat. Mindig kitalálok vagy találok valamit, ami ideiglenesen felváltja a megszokott formát. Becsatlakozom egy időre egy, az enyémtől különböző hagyományba vagy fogok egy könyvet, online lelkigyakorlatot, más fordításban vagy más nyelven olvasom a Bibliát. Vagy elkezdek kísérletezni az idővel, hellyel, önmagammal. Az idei adventra is készülök valamivel.
Kezdjük ott, hogy én – mivel már tizenévesen kerültem be a református hagyományba – idegennyelvként tanultam meg a szokásokat, sajátos református lelkiségi formákat, istentiszteleti elemeket. Ez nem jelentett akadályt, ajándékba kapott értékként gondolok rájuk, valódi kincsként. Viszont meg is maradt bennem a kívül jött ember kritikája – próbálom lemérni és a nagyobb kincs, Jézus Krisztus fényébe tartani őket. Önmagáért nem kell egyik se, de ha közelebb segít Istenhez, van értelme.
Sokáig volt bennem egy furcsa és jóindulatú irigység azok felé, akik a református tradíciók mentén értek bele a hitbe. Most már nincs, hiszen a nagy részét használom és próbálom formálni, újragondolni is őket, ez felelősségem is lelkészként, ahogy az is, hogy alkalmassá tegyem szokásainkat arra, hogy kapcsolódási pontok legyenek a hitet keresők felé. Nálam ez a rész megkerülhetetlen, aminek nincs missziós vetülete, az nem kell.
Aztán rájöttem az egyházi éveim során arra is, hogy vannak, akik takarózni szeretnek a református hagyományokba. Olyanokról beszélek, akik nem akarnak vagy nem mernek a saját korukkal tartani és párbeszédet folytatni, ezért lobogtatják a verbális zászlót: „Csak a genfi zsoltárok! Nincs jobb a „károlinál”! Csak a káté, imádkozni pedig az öreg Szikszaiból tanulsz meg!” Nem azokról beszélek, akik élik is ezt. Azokról, akiknél egyébként csak porosodnak a tradicionális kötetek, de jó menekülésként meglobogtatni őket.
Két célom van a személyes adventi utamban: közelebb kerülni Istenhez (mint mindig) és közelebb kerülni ezekhez a fekete könyvekhez. Úgyhogy advent első vasárnapján el is indulok.
Lesz nálam egy Károli Biblia. Nem, nem a vizsolyi, hanem a „mainstream” revideált 1908-as, generációk bibliafordítása, a XX. század diktatúráiban kapott mentőöv. Én magam az újfordítást olvasva ismertem meg az Igét, a „Károli” a munkám eszköze, de saját lelki folyamataimban nem játszott szerepet. Nem rossz, de nem az enyém. Na, majd most!
Ott lesz az énekeskönyv. Ebből mondjuk az új, de hát az sem annyira új, ugye, tartalmilag és reprezentálja az énekkincset.
A református kalauz szerint megyek. Eddig is félig így volt ez, most ezt csak megerősítem.
Elő fog kerülni a híres „Szikszai” azaz Szikszai György Keresztyén tanítások és imádságok című könyve, az újabb fordításban. Nem ismeretlen, szeretem a metsző puritán hangvételt és őszinteséget, ami benne van, sokszor van a kezemben. De naponta még nem vezetett az imádságban.
Vasárnaponként pedig előveszem a Heidelbergi Kátét, az adott úrnapi kérdésfeleleteket. Talán ez áll hozzám mindközül a legközelebb, sokszor, sokféleképp olvastam. De most megkapom a heti penzumot.
Olyan leszek egy ideig a belső szobámban, mint egy ideáltipikus református kegyes ember, akire mindig hivatkozunk, de ritka, mint a fehér holló. Mit várok mindettől? Gazdagodást és szélesedő látásmódot. Tartalmat a forma mélyén. Nem várt irányból megszólaló üzeneteket. És azt, hogy megnézzem, mit tudok ebből átadni másoknak. Úgy, hogy magamra nézve is teret adok. Nagyon kíváncsi vagyok, előítéletektől mentesen állok az utazás elé, mivel tudom, hogy sokszor bizonyított elemek ezek az Istennel való párbeszédben.
Ha nem volna elcsépelt közhely, úgy fogalmaznék, hogy kimozdulok a komfortzónámból, de az, így nem mondom. Meg amúgy is, teológusként kötelességem feladni a komfortzónákat, nem lehet elkényelmesedni, bezáródni.
Régit veszek a kezembe, de jól szeretném. Mert hiszem, hogy lehet. Nemcsak lobogtatni, de beépíteni is. Majd megírom, mire jutok.
Folyt.köv.
