Régen egy lakás, egy ház generációkon át volt otthona egy családnak. Akár csak száz éve még az emberek kevesebbet költöztek, eleve kevesebbet utaztak. Sokszor hunyt el valaki abban az épületben vagy épp ugyanabban a szobában, amelyben egykor megszületett. A falak egész emberi életek történeteit őrizték.
Persze volt, hogy a fiatal kinőtt, kirepült a régi otthonból, ahová sokáig mégis vissza lehetett térni. És aztán lehet találkozni elbeszélésekben azzal a szomorú élménnyel is, hogy a kis szülőfalu már nem a régi, megváltozott minden, el lett adva, le lett bontva az a régi otthon.
Van apám öreg szekrényében egy pléhtábla, amire zománcfestékkel egy utcanév és egy házszám van festve. Mikor pár évtizede bontották a régi házukat, elsétált arra és elkérte a munkásoktól. Ennyi maradt az épületből, vagyis semmi, és már apám sincs köztünk.
Amikor lelkész lettem – nem lelkészcsaládból származva – sok mindennel kellett megbarátkoznom, jó és nehéz dolgokkal is. Igazából nem tudom, hogy jó vagy rossz a tény, hogy a lelkészgyerekek parókiákon nőnek fel, sokszor gyermekkoruk során többször költözve is, vagy csak tudva, hogy a ház, ahová emlékek kötik, egyszer teljesen más valakik otthona lesz.
Nem tudom. Mert a régi szobába visszamenni egyszerre szívmelengető, de szívszorító is tud lenni.
Van egy eléggé keskeny, hosszúkás szoba, melynek egyetlen ablaka egy magyar költőről elnevezett kecskeméti utcára néz. Ez az utca ötven éve még földes volt, eső után hatalmas tócsákkal, amikben párévesen remekül lehetett játszani. Aztán leaszfaltozták és egyre többen költöztek az ott épült társasházakba, sok kisgyerekes család, és az aszfaltos utcán sötétedésig zavartalanul ment a közös játék, a foci, a tollasozás, mert autó alig hajtott be.
A szobának akkoriban gyerekszoba volt a neve, ott aludtam, öcsémmel ott voltak a játékaink, és később a tanulóasztalaink is az ablak alatt. Életem első 18 évének szobája. Tanúja sírásoknak és nevetéseknek, játéknak és beszélgetéseknek és sok olvasásnak és ábrándozásnak. Amikor egyetemre mentem, az öcsémé lett, aztán ahogy ő is továbbtanult, majd elköltözött, üres maradt.
Akkor megkapta a vendégszoba rangot. Kicsit meg is változott belülről, de ha hazamentünk, volt hol aludnunk. Ugyan az ablakon kinézve már egyre kevésbé voltak ismerősek a szembe-szomszédok arcai, csendesült és öregedett az utca is. De mikor jóval később rendszeres képzésre jártam a szülővárosomba, jó volt benne lakni – a régi szobában, az idősödő szülőkkel többet elbeszélgetni, együtt lenni.
Aztán öcsém hazaköltözött, és az övé lett végleg. És hozzáalakult. Innen járt dolgozni, másfél évtizeden át ebben élt. És itt halt meg március elején, ebben a szobában, azon az ágyon.
Azóta többször voltam otthon édesanyámnál, aki most így egyedül maradt. Először alig nyitottam be oda. Túl sok minden volt-van ott bent. Egymásra rakódott emlékek mély rétegei, láthatatlanul is tapinthatók. Aztán láttam, hogy anyu be-bejár. Az asztalon ott maradt öcsém laptopja bekapcsolva, anyunak beállítva, ahogy öcsém otthagyta neki. Anyu levelezése, a pasziánsz és egyéb játékai… és ő bejár játszani, néha azon hallgatja meg a mi kenesei igehirdetéseinket.
Még mindig az a neve, hogy gergőszobája, de már rakódik az új rétege az életnek. Az elmúlt napokban újra ott jártam, hagyatéki és egyéb ügyekben. Vittem az én laptopomat is, hogy közben dolgozhassak, és ott tudtam csak az internetre rákötni.
Ültünk édesanyámmal egymás mellett, ki-ki egy laptop előtt, netezve, játszva-dolgozva, abban a szobában. Aztán esténként együtt néztük az én gépemen a Chosen harmadik évadának epizódjait, sokszor megállítva a videót, megbeszélve az angol szöveget, az evangéliumi történeteket. Egy délután pedig – észre sem vettem, fel sem fogtam – fáradtan ott szundítottam egyet, abban a szobában, azon az ágyon.
Lám csak. Ilyen az, ha egy szoba él. Éli a maga történeteit a benne élők által. Azt gondoltam, éreztem eleinte, hogy az a szoba megfojt, rámkötözi az emlékeit, végül mégis szabad lettem tőle, épp azáltal, hogy bementem és folytattam az életét. Ilyenek a földi életünk belső szobái is mind.
Van a múlt, sok teherrel, édessel és keserűvel, van a cipelt jelen, melyért mégis úgy reszketünk, de mi keresztények akkor is szabadok kell legyünk. Mert nincsen itt maradandó városunk. Egyszer minden szobát itt hagyunk. Mert az eljövendőt keressük, az Atya házát, melyben sok lakóhely, sok szoba van. Ott vár ránk a miénk is, Jézusnál. Az az atyai, „szülői ház”, szabadon minden fájdalomtól.
Egy szoba története
687
687