Egy betű és egy számsor: M237. Magányos élet és egy jeladó. Ösztöntől vezérelt lépések és egy aljas lövés. Graubündentől Borsodig. Pedig tarthatott volna ez az út tovább is. Mint ahogy a történelemben már megannyi élet tarthatott volna még tovább. De félbeszakadt önös érdek, aljasság, gyávaság és kontroll nélküliség miatt. Megannyi frusztráltság, projekció, kezeletlen indulat forr az emberi agy lombikjában, és egyszer csak robban. Meghúzott ravasz vagy elindított szerelvény; arcra nyomott csók vagy névtelen feljelentés – megannyi formája a gyilkos árulásnak.
Sokaknak volt már kiszolgáltatottság-élménye, váltak megbélyegzetté, miközben hallgattak szívük szavára, tették, amire Istentől kapott küldetésük szólt. Ezért annyira szívbevágó a borsodi kilövés esete, és ezért ráz meg annyira a kilőtt farkas esete minket, akik a történelmi traumatizáltság seszeri-seszáma eseteit hordozzuk a közelmúltból: csendőrség, vagonírozás, kuláklista, padlás-lesöprés, forradalmárok etetése, munkaszolgálat, tsz idők, kárpótlási jegyek felvásárlása, magánszemélyeket kitömő pályázati rendszer – és soha nem lettek néven nevezve a köztünk lévő vadászok. Ez a megannyi neheztelés most szinte együttesen zúg fel a közharagban. Egyúttal pedig mérhetetlen elkedvtelenedés is van benne, mert sejthető, hogy aki magas körökhöz tartozva lő ki jeladós farkast, nagy eséllyel megúszhatja manapság is. Mégis az érzékelhető közharagban úgy keveredik múlt és jelen, hogy a jövőre vonatkozóan változást remél.
Pilinszky János „KZ oratórium”ában is keveredik múlt és jelen, ami a jövő érdekében próbál szembe nézni a valósággal és következményekkel. Az oratóriumban szerepel egy „Fabula” című versbetét:
„Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb volt az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.”
Kínos csendbe torkollik a tragédia. Jóllehet, az áthallás lehetősége kínálkozik az M237 –es számú farkas esetére, mégis próbáljon meg most az olvasó a magány érzésével szembenézni, mert a vers első sorban erről szól. Nem a „mit akart a költő mondani”-kérdés olvasói megválaszolása nyomán gondolom, hogy a vers a magányról szól, hanem azért, mert különleges ritkaságú pillanatban maga a költő vallott erről. Ugyanis 1963. március 22-én Szekér Endrének az alábbiakat írta a Fabuláról: „…túl az emberin minden élőre kiterjed. Szól a kitaszítottság pozicionális nagyságáról. (A keresztény hitben a mártír ilyen pozicionális szent; gondolj az apró szentekre.) Ebben a drámai pozícióban a kitaszított farkas is áldozati bárány, s így is viselkedik. Harmadszor: figyelmeztetés arra, hogy akit a világ kitaszít, azt mindig is farkasnak bélyegzi, ahogy Jézust is annak tekintette, ragadozónak, ki a nyájra les. Az Ecce Homót én – e pszichológiai áttételeknek megfelelően – bátran jelképezném bekerített farkasként a vadászok gyűrűjében: csak annál tündöklőbb lenne bársonysorsának gyémántérve.”
A versben ábrázolt magányt okozhatja a társadalmi távolság, a személyes kontaktus sorozatos hiánya, az ablaküvegek mögé szorult közösségek bezártsága. Ezekkel általában elviselhetetlenül nehéz szembenézni… főleg az ablak mögött. Az ablak előtt vágyakozók el sem tudják gondolni, milyen teher bent élőnek lenni, milyen terheltség bennfentesek közé tartozni.
Életünk egyik nagy kérdése, hogy ha meglátjuk a sémák alkotta farkast, akkor agyonverjük-e? Számtalan sémát ragasztunk másokra, számtalan sémát használva gondolkodunk másokról. Robert Merle írta: „Ki mondta, hogy ember embernek farkasa? Ezen mondás csak egyben téved: rossz hírbe hozza a farkast.” Nap-nap után hozzuk rossz hírbe a farkasokat: kukás, örökbefogadott, muzsikás, cigány, pap, pedagógus– és még hosszasan sorolhatjuk. A prekoncepció legrosszabb hatása, hogy egy ponton túl lehetsz akármilyen becsületes, jószándékú, tisztaszívű, de kisebbséghez tartozó emberként a többség rosszszándéka becstelenül és szívtelenül ki fog vetni. Képletesen vagy tettlegesen.
Jézus (sors)közösséget vállal velük. Tulajdonképpen ma is Őrá ragasztjuk a jelzőket, sémákat, előítéleteket. Őt nem etetjük meg, Őt nem itatjuk meg, Őt nem öltöztetjük fel, Őt nem látogatjuk meg, Őt nem fogadjuk be, Őt nem kérdezzük meg, Őt nem látjuk szívesen, Őt nem hallgatjuk meg.
Vajon bánt-e ez bennünket? Eljutunk-e a Van Gogh című versben idézőjelek között található két sorig, ahova Pilinszky átkötötte a Fabulát?
„Világ báránya, lupus in fabula,
a jelenidő vitrinében égek!”
