„ …ha prófétálni is tudok, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok el vele, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.” (1Kor 13,2.)
Jávory Trisztán. Különb nevet még Jókai sem találhatott volna ki regényhősének. Ez a név predestinál valami nagynak az elérésére, valami különleges létrehozására, mert egyesül benne a nemesség és valami a mesehősök sokszor megszégyenítő bátorságából. A név viselőjének világmegváltó tervei lehettek volna, és igazság szerint voltak is, de nem művész lett belőle, még csak nem is híres kutatódoktor, költő vagy zongorista, hanem pap. Református.
Ez persze semmit nem változtatott azon, hogy egész életében hű volt kapott nevéhez, és élete egyszerre volt példaértékű, nemes és mesébe illő. Külleme kifogástalan, igazi „papos”: magas, jó kiállású férfi, akinek különleges törhetetlen basszus hangja át- és kihallatszik mindenféle tömegből. Megítéléséről mindent elmond a teológia dékánjának mondata, az akkor még csak másodéves Trisztánról: „Jávory úr! Magát sokszorosítani kellene! Püspöknek való, kivételes embere lesz egyházunknak!” De Jávory Trisztán – noha e szavakat hallva még inkább kihúzta magát – nem akart sem püspök lenni, sem kivételesen nagy egyházi ember, inkább csak csendben és nyugodtan akarta végezni szolgálatát, híven annak, amit az Úr rábízott, és persze kamatoztatva azt a tudást, amit még a tanárok is 6-ossal osztályoztak volna, ha lehetne.
Így is lett. Feledd gyülekezete sok évnyi harc és számtalan helyettes lelkipásztor után a fiatal Jávoryt hívta meg a település lelkipásztorának, aki sok barátja és tanárai lebeszélése ellenére is, örömmel vállalta a feladatot és kezdte meg minden előrejelzés szerint felfelé ívelő karrierjét.
Lelkesen vetette bele magát a munkába. Mindenki kedvesen mosolyog rá, a faluban összesúgnak a háta mögött. Nem követeli a tiszteletet, mégis megkapja. Építi a gyülekezetet, azokkal a fogásokkal, amiket megtanult. Szakkönyvekből tájékozódik arról, hogyan lehet munkatársakat képezni, sőt még a faluban élő családokat is meglátogatja. Jávory Trisztán remek lelkigondozó, bizalommal fordulnak hozzá a hívek. Illedelmesen cseveg az idősekkel akár a paprikatermesztésről is, de profi szinten tartja az ifit, fifit, a bibliaköröket, a temetéseken szépen beszél, még szakmai folyóiratokba is küld cikkeket, perfekt héber-görög nyelvtudását kamatoztatva.
Egy napon mégis felkeresi az esperes, aki tudatja vele, hogy a gyülekezete búcsúzni akar tőle, szeretnék ha elmenne Feleddről. Jávory értetlenül áll az események előtt. Próbálja kitalálni, mi történhetett? Nem keveredett pletykába, hiszen tudja: „a parókia falai üvegből vannak”. Nem szűrte össze a levet semmiféle fiatal lánnyal vagy fogadott házas asszonyt 7 óra után parókiáján. Nem kapták csaláson, nem lopott pénzt, sőt saját örökölt pénzét adta a gyülekezeti ház felújításához. Neki soha senki nem mondta, hogy rosszul prédikál, sőt erősen megszorították a kezét a templomajtóban minden vasárnap. Ha valamit elrontott, hibázott – ami még vele is megesett –, mindig bocsánatot kért. Jávory Trisztán sikeres lelkész volt, jó fa, jó gyümölcsökkel.
Pár hónap múlva, amikor az utolsó könyvet is precízen elhelyezte új gyülekezetének könyvtárában, még mindig Feledd járt az eszébe, és próbálta visszajátszani az ott töltött 2 év történéseit. Valamiért emlékeiben megjelent a gyülekezet nyugalmazott gondokával, Kelemen Istvánnal való első találkozása. A férfi nagyon idős volt már, nagyothallott, ráncos arcú, kemény tenyerű paraszt ember volt, aki nem kapott tőle jóval nagyobb figyelmet, mint a többi feleddi református. Ő temette el, pár hónappal Feleddre költözése után. Szóval István bácsi szavai jutottak az eszébe: „A lelkésznek van a világon a legkönnyebb és egyben legnehezebb dolga, mégpedig az, hogy szeresse az embereket.”
Trisztán kétszer-háromszor elismételte magában a mondatot és azt érezte, hogy a szavak, amik akkor végtelenül közhelyesnek tűntek számára, most mintha szíven találták volna. István bácsi szavai valami olyanra emlékeztették, amit ő a nagy lelkesedésében, a kissé kényszeres könyvekből tanult lelkészségében, a stratégiagyártásaiban és megfelelési kényszerében elfelejtett: szeretni azokat, akik között szolgál.
„ …ha prófétálni is tudok, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok el vele, szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.” (1Kor 13,2.)