A Köztársasági Elnök elnöki kegyelemben részesített egy embert, aki egy pedofil ügyben, mint valami szerecsenmosdató, érintett volt. Kiderült, és hír lett. Mindenféle ember nyilatkozik. Az újságok a maguk szája íze és politikai lekötelezettségük szerint tálalják a hírt. Ebből most tőkét lehet kovácsolni egy sikeres választáshoz, vagy el lehet bukni egy választást. Ennek tétje lett.
Közben a Köztársasági Elnök tanácsadói közül sokan vállalhatatlannak tartják a történteket és a belőle kirobbant nyilatkozatháborút. Lackfi János író, Szörényi Levente énekes, vagy éppen Gundel Takács Gábor televíziós is elhagyják a tanácsadói posztot.
Az ellenzék és a holdudvar hörög, a kormány és holdudvar hörög. Mindenki szigorú törvényi szabályozást akar életbe léptetni. Mindenki emeli a tétet. Mindenki fogadkozik. Valami szöveg van, de igazán hallgat a mély.
Gundel Takács Gábor végül azt írja: „Nem tudok azonosulni a magyar politikai kultúrával, kommunikációval, cinizmussal, módszerekkel, indulatokkal és gátlástalansággal. Egyik oldaléval sem. Épp ezért nem kívánok a jövőben a Tanácsadó testület tagja sem lenni, mert reményeim ellenére ezt a munkát sem lehet politikamentesen végezni. Nem tudok azonosulni azzal a gyűlölet kommunikációval, ami a sajtó egy részéből és az emberek egy részéből árad, miközben a tájékozódás, és egymás megértése szándékának csírájára sincs igényük. Bármilyen jóindulattal, felelősséggel, kötelesség tudattal, építő szándékkal fordul is az ember a nemzete felé, a politikai érdek előbb-utóbb besározza, lerántja, ledarálja. Vannak, akikről ez lepereg, vannak, akikről nem. Én ebben a közegben nem tudok létezni.”
Egészen jól rátapintott a lényegre. A Köztársasági Elnök hibázott, és valószínűleg ez a pozíciójába kerül.
Az érdekelne, hogy az amúgy szimpatikus Köztársasági Elnökből hogyan lett egy perc alatt a világ legfőbb gonosza? Nyilván ellenzéki részről ő az egyik ostromlétra a hatalomhoz, míg kormányzati részről könnyen lehet beáldozott bűnbak.
Gundel Takács Gábor az egész magyar közéletet le tudta írni ezzel az egy ügy körül kialakult állóháborúval kapcsolatban.
Nyilván nem lehet tovább sétálni, mintha nem történt volna semmi. Valamilyen döntésre el kell jutni. Mindenkinek kell, hogy legyen szava. De nem elég a nekem van, volt, lesz igazam koordináta rendszer. Ezt most mindegy, hogyan ér véget, de az ország és közélet érdekében addig, és úgy kell ezt az ügyet rendezni, hogy visszatérjen az emberek szívébe, elméjébe, lelkébe a közélet igazságosságába vetett, a közéleti emberek ítélőképességébe vetett bizalom.
Mert ha nem, akkor nem egyszerűen választások forognak kockán, hanem a választásokon túl az, hogy Magyarországon szabad-e még gondolkodó, etikus embernek maradni, lehet-e, vagy szabad-e nem hazudni. Illetve lesz-e még az a Magyarország, amelyet hazának, otthonnak tekinthetünk, amelyért érdemes élni és áldozatot is hozni.
Valóban ismét ilyen országban élünk?
„Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.” /részlet Ady Endre: Magyar jakobinus dala/
Van-e esélye a békés, etikus ország után vágyóknak, akiknek még van víziójuk egy hazáról, otthonról, ethoszról, Istenről, mennyről?
Most úgy érzem magam, mint aki egy Zeppelin léghajón ül, amelynek hidrogénnel töltött ballonját kiluggatták a hatalomvágy, önzés, profit, politikai tisztességtelenség, árulás, hazafiatlanság, etikátlanság undorító szigonyával. Majd ugyanazok, akik ezt tették, azok öngyújtóval szeretnék megkeresni a kiszökő hidrogén forrását.
Ha nem tesszük fel a kérdéseket, és nem keressük meg rá a válaszokat együtt, és ezt hangsúlyozottan mondom, hogy együtt, akkor valóban a következő kérdés ez lesz:
„Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?” /részlet Ady Endre Magyar jakobinus dala/
(Fotó: A Hindenburg katasztrófája -1937. május 6., New Jersey, Gus Pasquarella)
