Az elmúlt hétvégén mellettünk Pannonhalmán a kultúra nagyjai összpontosultak. Az apátság kulturális fesztiválján zenészek, irodalmárok és képzőművészek léptek párbeszédre azzal a szakrális térrel, amit a várhegyen még a hitetlen is megérez borzongva, vagy fennkölten, és mindezek a művészeti ágak emeltek hidat klasszikus művek és kortárs alkotások közé. Ezt is jelenti a fesztivál neve: Arcus temporum, azaz időívek.
Mácsai Pál azt mondta, hogy itt másként jár az idő. Valóban máshogy is mérik: a hegyen nem ugyanaz a tanév, imádságokra oszlik egy nap, és ezeréves nagylelkűséggel szemlélik például az ökumenét (mint egyházszakadás előttről származók), illetve a napi közéletet.
Dejcsics Konrád atya, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója, amikor próbálta elmagyarázni a fesztivál fontosságát, azt mondta, hogy ahogyan lelkiségi szempontból csúcspontja az évnek és a bencés spiritualitásnak a húsvéti szent három nap, úgy a kulturális életnek az Arcus Temporum.
Klasszikus Mária-ábrázolások kerülnek modernek mellé, Bach kerül Lera Auerbach mellé, valahogy úgy, ahogy mi kerülünk az ige mellé és hatunk egymásra.
Részt vettem két nagy formátumú ember, Várszegi Asztrik és Mácsai Pál beszélgetésén, amin rengeteget töprengtem, pedig előzetesen úgy hittem, a generációváltás témája kevéssé érint. Elsősorban az emeritus főapát szavain rágódom azóta is. Először is arról, hogy az ő tizennyolc éves kori döntése, hogy szerzetesnek áll, milyen mélyen szembefordította őt akkor a fél világgal, a „felnőttekkel” és sok érdekkel. Így fejezte ki: „Nehéz feldolgozni, hogy amit akarok az jó és szent, de ellene fordít azoknak, akiket az érdekei vezetnek.”
Szerintem mindenki megélte már ezt. Hogy ambíciójában, hogy tennivágyásában koppant, mert valaki hidegen szembesítette egy nemmel, lelombozta, vagy csak semmibe vette.
Asztrik főapátot bár sok próba érte, azért meg tudott maradni abban az eredeti gondolatában és küldetésében, hogy a magyar egyházat meg kell újítani. És annak ellenére, hogy maga sok akadályoztatást szenvedett el több kevesebb humorral, amikor eljött az ideje, méltósággal és bizalommal hátralépett. Nem is várta ki azt, hogy az egészsége, vagy valamilyen szabály távolítsa el a helyéről, előre mondta, hogy maximum négy kilencéves ciklus után átadná az apátság vezetését. Úgy fogalmazott: „Az élet természete azt kívánja, hogy továbblépjünk. Nem a hatalmi harcot kell ilyenkor nézni, hanem az ügy érdekeit és az azt kívánta, hogy lépjek hátra.”
Amikor utóda átvette a szerzetesközösség vezetését, öt hónapra elutazott, hogy az új vezető megtalálhassa a saját hangját, és ő már kialakult rendszerbe érkezzen vissza.
Eszembe jut, hány lelkész, cégvezető, volt iskolaigazgató, tiszteletbeli előd nem tud eltávolodni igazán, és azért még csak ráhat, ha máshogy nem, legalább pletyka, kibeszélés, bírálat szintjén az utódra. Azért a háttérből is csak megfúr egy szavazást, egy szerződést, máshova tanácsolja a jelentkezőt, véletlen összefut egy véleményvezérrel… Mennyire nem tudunk hátra lépni. Az üres fészek jelenségéről beszél a pszichológia, arról, amikor a gyermekek felnőnek és kirepülnek, de az üres kézről nem. Pedig legalább akkora krízis az, hogy aki eddig vezetője, felelőse, terheltje és fontosa voltam egy ügynek, holnap már nem vagyok az. Nem tudom, hogyan könnyebb ezt elviselni, önként, vagy ha mások ragadják ki a kezünkből? Az biztos, hogy erre nem készülünk fel. Pedig mind tudjuk, hogy üres kézzel érkezünk a túlvilágba, beosztottak, lerakott alapkövek, nimbusz és titulus nélkül.
Szívesen beiratkoznék ebbe a bencés iskolába Asztrik atyához, hogy amikor az élet túllép rajtam és az ügyemnek már nem előremozdítója (vagy nem a legalkalmasabb előremozdítója) vagyok, akkor hátra tudjak lépni az addigi helyemről. Elfogadni a klasszikus mellé odakerülő kortársat, akivel együtt és párbeszédben több az alkotás, mint önmagában bármelyik.
