„Az Európai Unióban körülbelül 50 millióan vannak, akik nemzeti kisebbséghez vagy kisebbségi nyelvi közösséghez tartoznak. Nagymértékben hozzájárulnak Európa nyelvi és kulturális sokszínűségéhez. Más európaiakkal együtt meg akarják határozni Európa jövőjét; egy olyan jövőt, amelyben nemcsak a nagy nyelveket vagy a domináns kultúrákat, hanem a kisebbségeket is figyelembe veszik. Ezért védelmet és támogatást akarnak identitásuk megőrzéséhez.” Ezt a Minority SafePack kezdeményezte, őshonos nemzeti kisebbségek védelmét szorgalmazó jogalkotási szándékot, akaratot utasította el véglegesen június 5-én az Európai Bizottság. A polgári kezdeményezéshez egymillió aláírás volt szükséges, a Bizottság gáncsoskodása, nehezítése, átszabott, szűkre vett határideje ellenére ezt át is lépték, az Unió döntéshozó, végrehajtó, ellenőrző és képviseleti szerve (a demokráciától teljesen idegen képződmény) ingerküszöbét azonban nem. Talán értjük, hogy nekünk, magyaroknak ez miért fájdalmas…
Vannak olyan ügyek, amelyekért nem, másokért azonban felvállalja a politikai csatát az Európáról elnevezett politikai intézményrendszer. A brüsszeli, védettséget biztosító jogalkotás politikailag terhelt szelekciós gyakorlata arra enged következtetni, hogy van egy erős szándék a sokszínűséget a hagyományos társadalmi ökoszisztéma terhére, annak helyébe létrehozni. Az őshonos ellenébe az idegen, invazív védelme. (Ne csak a térben idegen kultúrákra, hanem az új, kreált ideológiákra is gondoljunk, lásd devianciák ünneplése, éltetése.)
Az átörökölt identitás melletti megszólalás nem védett. Sőt. Hagyományos értékeket képviselő pártokat tiltanak be, politikusokat ítélnek el (bár vannak jelentős problémák idehaza, de hol vagyunk mi még ettől a nyugati „felszabadult eszmeiségtől”).
A megszólalás lehetősége csorbul társadalmi, kulturális szinten is. Így járt az Európa identitásának alapját adó keresztyénség is. Nyugaton már korlátozott a jelképek használata, a hit gyakorlása, a felvállalt értékek védelmében való felszólalás. Az egyházakat elidegenítették a politikától, ezzel kirekesztve őket az embereket, a társadalmi változásokat érintő lényegi diskurzustól. Ez már idehaza is valóság. A „haladó” idealisták (vallják bár magukat aggódónak, szemlélőnek vagy kritikusnak) kételyt támasztanak a hitvallása, értékei mellett kiálló, megszólaló egyházakkal szemben.
Reménység azonban, hogy a keresztényüldözés (ha ez Európában nem is fegyverrel történik, de mégiscsak az) a történelem során mindig a krisztusi hit megerősödését és a kereszténység megújulását eredményezte. A támadások elől visszavonulva lehetőséget ad Isten arra, hogy a külső környezetet kizárva valójában csak a lényegre figyeljünk: Jézusra. Azonban akkor lesz csak keresztyéni tett a magunkra vett visszahúzódás, ha elutasítunk mindent, ami közénk és Krisztus közé állna.
A Krisztussal való személyes kapcsolatban bizonyossággá lesz, hogy a feltámadás erejével szemben bármilyen emberi támadás, cselszövés tehetetlen. Csalódni fog az ellenerő, ha azt hiszi, tud jobb szeretetet kínálni annál a szeretetnél, amit megtapasztalhatunk Isten Jézus Krisztusban való kijelentésében.
