Feleségemmel sokat beszélgetünk a gyerekekről. Ő fejleszti őket. Vannak átfedések a hittanosok és a fejlesztésre járó gyermekek között. Tulajdonképpen egymás szupervizorai vagyunk időnként. Nem a munkát visszük haza, hanem egymást próbáljuk karbantartani. Vannak kedves történeteink. De vannak szomorú, tragikus jövőt előrevetítők is.
Feleségem helyettesített az elsősök között egy órán. Arra lett figyelmes, hogy két kis tündi-bündi kisasszony eltűnnek a pad alatt, és valamit szorgosan, gondossággal csinálnak.
Kedvesen megkérdezte tőlük:
– Mit csináltok?
Azt felelték:
– Elromlott a táska cipzárja és meg akarjuk javítani.
– De hát órán vagytok, most mással foglalkozunk. Ezt majd szünetben csináljátok meg!
Nagyot legyintettek és felnőtt komolysággal sóhajtottak:
– A szünetben mi erre nem érünk rá.
Feleségem szerint még nem jöttek rá, hogy ez iskola. Boldog gyermekkor.
Ugyanezen gyerekek között beszélgettünk Istenről. Számukra óriási kérdés lett, hogy hol van Isten.
Igyekeztem érthetően eléjük festeni, vetíteni, hogy hogyan kell néznünk, és mindenütt jelenlévő, ha nem is látjuk. A kis cserfesek hirtelen felálltak, és elkezdték ölelgetni maguk mellett a levegőt. Na, jó, de most hol van, nem érzem, nem tudom megfogni. Na, na, na? Most azonnal hívjam ide és mutatkozzon be. Az nem úgy van, mondom nekik, nem mi öleljük Őt. Ő ölel meg minket. Mi mutatkozunk be neki szavainkkal, tetteinkkel. Ő tudja, hogy kit kell körbevennie és megölelnie, szeretni, hogy ki becsüli és szereti Őt. Meg is nyugodtak, hogy akkor jól van, Ő szeret minket. Életképes kis csapat.
Van egy új fiú. Kicsit érzékeny és mindenen megsértődik. Pedig a többiek igen befogadóak. Jó, csibészek, és kekeckedni is tudnak. De az igazi kekec most éppen nincs itt. Kisgyerekek játszanak a szünetben. Az egyik megszédül, nekiesik ennek a fiúnak, aki szintén kibillen az egyensúlyából. De a harmadik már kapja is el, nehogy elessen. Így csak a bokornak dőlnek neki és nem nagyon. A fiú megsértődve, dühösen kergeti azt, aki nekiesett véletlenül, és hörögve, indulatosan üldözi, és válogatott szitkokat szór utána. Az meg szalad, majd vigyorog, hogy nem éri utol. De itt már van felnőtt beavatkozás. Nyugtatás, simi, békéltetés, beszélgetés, kedvesség. Mindig kirekesztenek, és nem játszanak velem. Hüppögés. Nem direkt csinálták. De direkt meglöktek, és azt akarták, hogy elessek. Akkor az a fiú, aki elkapta, szintén elmondta, hogy véletlenül szédült neki az egyik, ő pedig csak megfogta, hogy ne legyen baja. Ez nem igaz, és nem is játszok velük, mert nem játszanak velem. De hát így nem is lesznek a barátaid, ha így viselkedsz velük.
Később a fiúk némelyike azt mondta, hogy mi megbeszéltük. De nem lehet vele barátkozni. Ezek után meg minek.
Egyik tanítónő a gyermekeknek tart olyan órát, hogy egyszerűen Lázár Ervin művét, A Négyszögletű Kerek Erdő könyvet olvassa fel nekik. Itt el kell mondani, hogy a gyermekek nagy része nem olvas semmit. Sőt, nem is olvasnak nekik semmit. Nincsenek igazi kapcsolataik a szüleikkel és gyerekekkel sem. Fáradtan nyúlnak el az órák jó részén. Sok szülő, vagy mert fáradt, dolgozik, vagy szórakozik, ezért csak az elektronikus szórakozás eszközeit nyomja a gyereke kezébe. Ez általános tapasztalatunk a tanárokkal együtt. Nagyon nehezen fejezik ki magukat. Olyan nehéz elképzelni, hogy nem ismerik az irányokat, a színeket, a napszakokat, érzéseket. Nincs szókincsük a káromkodáson kívül. Ez az olvasás hiánya miatt van.
A múltkor a fejlesztésen beszélgettek a feleségemmel a gyerekek. Valamilyen játékban színekről volt szó. Nem tudták elmondani. De egyszer csak beugrott, hogy az a szín, ami a felolvasott mesében van. Úgy is fejezték ki, ahogy a mesében van. Elkezdtek emlékezni és élményeket szerezni. Kifejezések és szavak, érzések.
A gyerekekkel az órákon néha beszélgetünk, hogy ki mit csinál a szabadidejében. Mindig van, aki csak mobilozik. Mindig fáradt, ideges, nem akar részt venni a közösségi játékban. Unja magát. Nem tudja kifejezni magát. Az utóbbi órákon feltűnően megváltozott. Már a szünetben jött beszélgetni, barátságos, mosolyog. Az órán kérdezhettem és válaszolt. Vállalt a játékban szerepet. Ha feladat volt jelentkezett. Nem feküdt el a padban. Nem sértődött meg és nem kezdett el sírni, mert máskor rendszeresen hüppögött és fáradt volt. Érdeklődve kérdezgettem, nem direkt, hogy mi van vele. Esténként játszik a testvéreivel és néha olvasgat, nézeget képregényt, képes könyveket, meséket. Képzeljem el, hogy elromlott a mobilja.
A nagyobbaknak másoltam egy régen kapott érzelmi kifejezés gyűjteményt. Beleraktuk a hittankönyvbe. Elővetetem velük, és választaniuk kell egy-egy érzelmet. Valamikor csak úgy, találomra, de legalább beszélünk róla. De van, amikor azért, mert közel van hozzá, vagy éppen úgy érez. Van, hogy egy rövid tanulságos történetet olvasok nekik, és ahhoz kell választaniuk érzést. Nehezen nyílnak meg, de kell ilyenekről is beszélgetnünk, mert sokszor nem tudnak rendesen olvasni, nem ismerik a szavakat, kifejezéseket, és így nem tudják kifejezni magukat. Nem tudnak mesélni, élményeket, érzelmeket kifejezni, elmondani. Nem tudják kimutatni, ha valami jó, vagy fáj. Egy kis segítséggel jobban megy. De még mindig hiányzik, vagy nagyon kicsi az empátia. Vannak itt Kárpátaljáról is diákok, és bizony időnként ukránozzák a magyart és elküldenék. Mintha tehetnének a gyerekek a sorsukról. Mindenképpen szükségesnek tartom, hogy egymás szempontjait, szemszögét, tapasztalatát, fájdalmát, érzéseit megismerjék.
Arra jöttem rá, hogy ezek a gyerekek, akik főleg az interneten, mobilon, és a szórakoztató elektronikán nőnek fel, elveszítenek valami nagyon fontosat. Nem képződnek elraktározható élményeik. Nem lesz mire emlékezzenek. Nem lesz emberi identitás közösségük. Elvesznek önmaguk és a másik ember számára. Elvesznek a közösség számára. Elvesznek Isten számára. Emlékek, érzelmek, élmények nélküli nemzedéket alkotnak. Alakítható, gyúrható masszává lesznek, amit meg is tesznek velük.
Elvettük a gyerekek igazi jövőjét, kapcsolatukat a valósággal, Istennel. Elveszett nemzedék. Erre az a könyvolvasás döbbentett rá. Ha olvasnak nekik, már az is használható emlékeket képez. El tudnak indulni egymás felé, Isten felé. Micsoda felelősség életben tartani a gyermekek érzelmeit és emlékeit, emlékezetét. Olyan körülményeket kell teremtenünk, hogy megtörténhessen velük a csoda. Isten nem mese. Az érzéseink nem érzelgősség. A hitünk Isten szabadításában és jobb világban az életre adott egyértelmű, hatalmas, fantasztikus „IGEN” válasz. Isten az emberiség kollektív emlékezetének egyértelmű őre és fenntartója.
