Kb. két héttel a 35. érettségi találkozónk után, még a csípőműtétem előtt egy cukrászdában ültem le beszélgetni egy volt osztálytársammal, aki nem tudott eljönni erre az alkalomra. Ő az a valaki, akivel a testvéreinket leszámítva, a legrégebb óta ismerjük egymást, és folyamatosan így vagy úgy, de jelen vagyunk egymás életében. Egy osztályba jártunk általános iskolában, sőt, még egy utcában is laktunk. Majd a 8 évet megfejeltük még 4-gyel a középiskolában is. Összefonódnak az emlékeink nemcsak az iskolák terén, hanem a gyülekezetet illetően is, hiszen ő is református. Azóta már kereszteltem, eskettem és sajnos temettem is a családjában. Azt vettem észre, hogy ahogy múlnak az évek, annál fontosabb lesz számomra/számunkra ez a barátság. Már fél szavakból is megértjük egymást.
Pedig nagyon nem így indult. Nem igazán tehetett róla, de valójában sok nehéz percet okozott nekem iskolás éveim alatt tudtán és akaratán kívül. Ő affajta mindent megtanuló, végig mindenből ötösre hajtó, hihetetlenül szorgalmas lány volt. Bevallom, én, főleg középiskolában, valahogy jobban súlyoztam, hogy mire fordítok energiát és mire nem. Otthon aztán hallgathattam is anyukámtól: „Bezzeg a Hédi!” Bármi történt velem, felelet, dolgozat, ami nekem nem 5-re sikerült, esetleg néminemű tanári intés, figyelmeztetés, már óramű pontossággal felszínre is hozta a mélyben mindig is ott szunnyadó, számomra gyűlölt mondatot: Bezzeg a Hédi! Anyukám sosem hagyta ki. Akarva akaratlanul is „Bezzeg Hédi” legyőzhetetlen vetélytárssá, ezért bizonyos mértékig ellenséggé is vált. Már általános után reménykedtem, hogy végre megszabadulok tőle, mert ő latint, míg én angolt választottam a kötelező orosz mellé a gimiben. Erre, mit ad Isten, a 6 párhuzamos osztályból egyetlenegy volt olyan, amelyben a fél osztály latint a másik fele pedig angolt tanult. Még a névsorban is egymás után jöttünk. (Abban legalább a „P” betűmmel megelőztem az ő „S”-ét. ☺ ) Eltelt a 4 év is, többé már nem egy utcában laktunk, így kicsit enyhült az állandó összehasonlítgatás, de azért nem szűnt meg. (Talán anyukám is egyre inkább beletörődött, hogy nem lettem olyan tökéletes eminens, amilyent egy pedagógus elképzelt a gyermekéről.) Érettségi után kicsit el is távolodtunk egymástól, amit először nem is bántam. Aztán ahogy teltek múltak az évek, az akkori lelkészünk személye, a gyülekezeti ifi újra összehozott bennünket. Már nem mint vetélytársakat, főleg nem ellenségeket, hanem egyre inkább barátokat, sőt keresztyéni értelemben testvéreket.
Ültünk a cukrászdában, és miután megvitattuk az aktualitásokat (lánya esküvője, ő merre járt a párjával, én hogy állok a műtétre készüléssel, hogy van az anyukája stb.) rákanyarodtunk az érettségi találkozóra is. Elmondtam, hogy minden a szokásos forgatókönyv szerint ment. A 41 fős osztályunkból több mint a fele osztálytársunk ott volt, és mindössze 2-3 ember van, akiről nem tudtunk semmit. Most is ugyanaz az osztálytársunk volt a főszervező, aki évtizedek óta mindig hűségesen teszi a dolgát, miután figyelmeztetjük, hogy itt az idő az újabb találkozásra. Az is része a rituálénak, hogy a giminél találkozunk, felmegyünk az egykori termünkbe, meghallgatjuk az osztályfőnökünk beszámolóját, majd én elkezdem mondani a névsort, és ennek megfelelően mindenki elmondja, hogy éppen mi van vele, mi történt az elmúlt 5 évben, vagy – ha nincs jelen az illető – mit tudunk róla. (Annak idején, mivel én voltam az osztálypénztáros, fénymásoló híján annyiszor kellett leírnom a névsort, hogy beleégett az agyamba.)
Miközben soroltam, hogy kivel mi van, számomra is nagy felismerésként hatott, hogy a megszokott koreográfia ellenére mégis más volt ez a mostani érettségi találkozó, mint a korábbiak. Miben is? Abban, hogy egy kivételt leszámítva igazán drámai fordulat nem történt egyikünk életében sem, mégis soha ilyen hosszú időt még nem töltöttünk a teremben az elmúlt találkozások során. Oda is kellett telefonálni az étterembe, hogy megyünk, de később. Joggal kérdezheti a tisztelt olvasó, hogy akkor mivel töltöttük az időt. Nos, beszélgettünk. Érdekes, hogy egy-egy beszámoló felvetett valami témát, és arról spontán beszélgetés alakult ki, ezért is haladtunk lassan. De milyen jól esett beszélgetni! Nem megjátszva magunkat az egykori 18 évesek őszinteségével, ugyanakkor több, mint 5 évtized tapasztalatával. Volt szó nyugdíjról (Osztályfőnökünk első osztálya voltunk, így ő nemrég ment nyugdíjba), volt szó az egyre inkább idősödő szülők körüli teendőről vagy épp a búcsúzás nehézségeiről. Előjött a külföld vagy itthon maradás kérdése mind a szülőkkel mind a gyerekekkel kapcsolatosan, és a család szerepe. Egyik osztálytársunk esete kapcsán beszéltünk arról is, hogy a gyerekek nem feltétlenül teljesítik be a szülők vágyait, éppen ezért neki is el kell lassan gondolkodni, hogy mi lesz a vállalkozásával, mert a gyereke nem akarja folytatni azt. Volt szó válásról, házasságról, boldogságról, özvegységről, szomorúságról is. De nem maradt ki az oktatás vagy épp az egészségügy helyzete sem, sőt a szivárványos kérdés is előkerült. Ha nem is mindenben értettünk 100%-ig egyet, mégis jó volt kibeszélni, ami bennünk volt, és nem estünk egymás torkának, meghallgattunk minden véleményt. Összefoglalva: elment az idő azzal, hogy az életről beszélgettünk, és felfedeztük, hogy bár a szélrózsa majd minden irányába jutott belőlünk, mégis milyen meghatározó volt az az együtt töltött 4 év, és hogy ma sokkal több dolog köt össze bennünket, mint ami elválaszt.
Anno én nem tartottam magunkat egy jó osztályközösségnek. Volt, akikkel jól megvoltam, de volt, akikkel alig váltottam néhány szót a 4 év alatt. 41 ember között óhatatlanul beindult a klikkesedés. Egy ideje ez változik. Egyik osztálytársunk elmondta, hogy a gyereke jegyezte meg, hogy „Anya, nektek milyen jó osztályotok volt!” Mikor visszakérdezett, hogy miből gondolja ezt, azt a választ kapta: „Bármi gond vagy probléma van, neked mindig van egy osztálytársad az adott területen, akihez fordulhatsz, és az biztos segíteni fog.”
És valóban. A valamikori vetélytársak, más klikkhez tartozók, egymást kölcsönösen kritizálók mára egyre inkább örülnek, ha találkoznak, ha segíthetnek valamiben a régi osztálytársaknak. Benne van ebben az is, hogy az osztálytársaink között kicsit újra tinédzsernek érezhetjük magunkat, de az is, hogy talán kezd benőni a fejünk lágya. Az akkori érdekek (ki melyik tantárgyból a legjobb a jók között, ki melyik tanár kedvence, hány pontot tud összeszedni a továbbtanuláshoz stb.), irányzatok, (ki melyik együttest szereti, milyen stílus szerint öltözködik, hogy néz ki, mekkora sikere van a fiúk vagy épp a lányok körében stb.), melyek akkor képesek voltak „halálos” ellentéteket szítani, mára eltörpültek, eltűntek. A változás okai között ott találjuk azt is, hogy tiniként még azt hittük, hogy végtelen időnk van, miénk az egész világ. Megtehetjük, hogy elfecsérelünk éveket, lehetőségeket, emberi kapcsolatainkat, hiszen jön majd bőven újabb helyettük. Az 5. X-en túl már jobban megbecsüli, értékeli az ember azt, ami megadatott, főleg, hogy tudja, hogy kevesebb van előttünk, mint mögöttünk. Visszanézve ma már mosolygunk azon, hogy lehettünk ennyire gyerekek! Sőt, örülünk annak, hogy ma már számíthatunk egymásra. Nem is beszélve arról, hogy milyen jó, hogy annyifélék vagyunk, így tényleg sokfelé van ismerős.
Én úgy gondolom, hogy az Úr Isten szándéka is valami ilyesmi volt azzal, hogy közösségre teremtett minket, embereket. Csak valahogy mi szeretünk leragadni kicsinyes érdekeinknél, a másikban vetélytársat, hova tovább ellenséget látni, akit nemhogy nem szabad még magunk mellé venni sem, de főleg nem magunk elé engedni. Ha meg kiderül, hogy valamiben jobb, mint én, akkor megpróbálni valami más módon legyőzni.
Ha egyszer eljutnánk az igazi életbölcsességéig, hogy nemcsak kibírni kell a másikat, hanem örülni lehet a tőlünk eltérő értékeinek, hogy segíteni lehet egymást, mennyivel jobb közösséget alkotnánk. Ha egyszer végre felismernénk, hogy nemcsak személyes időnk véges ezen a földön, de az emberiség órái is meg vannak számlálva, átértékelnénk, hogy mi is az igazán fontos. Rájönnénk, hogy mese a végtelen és kiapadhatatlan lehetőség. Mikor nősz már fel végre emberiség, mikor nősz fel már végre emberke? Mit kell még megtapasztalnod, mennyi időnek kell még ellenségeskedésben eltelni, hogy végre felnőj, és rájöjj, hogy mindenféle forrás véges ezen a földön, és értékelni tudd a mában az Úr ajándékát, a másik embert?
