(A jelen írás egy lelkész spirituális útjával, kegyességével foglalkozik. Ez sok szempontból speciális, de azért talán másnak is jelent tanulságot.)
Volt egy pont, ahol ráébredtem arra, hogy nem lesz az jó, ha csak a szolgálatom miatt kerül a kezembe a Biblia, ha csak dolgozom vele. Rá kellett jönnöm, hogy az igével nekem magamnak is találkoznom kell, védett módon, magamra rákérdezve, imádkozva, de nem dolgozva. Mert nemcsak hiteles nem leszek, de ez kihat mindenre. És hiába egy teológiai AHA-élmény, egy igazán jól összerakott vázlat, egy szép prófétai ima a templomban, ha én magam a személyes istenkapcsolatomra nézve éhezem és csendben vagyok.
Erőfeszítésekbe telt, de jól haladok, egyre jobban elválasztom a személyes csendet és a készülés csendjét, egyre jobban ellen tudok állni a kísértésnek, hogy ne konvertáljam át egyből, azonnal a lelkészi szolgálatba azt, amit megértek. (Úgyis átszivárog, de az más.)
Csak az a vasárnap ne lenne…
Pontosabban legyen csak, de ne így. Vagyis ne én legyek így. Azaz nem a vasárnap, de akkor valami másik, ami a nyugalom napja, odaszentelt idő. Vagymi.
Valahol ott kezdődött a küzdelem, amikor Eugene H. Peterson A lelkészi szolgálat három sarokpontja című könyvét olvastam. Kitér arra, hogy a lelkésznek is szüksége van ilyen napra. És nem, a lelkészi, igehirdetői szolgálattal teli vasárnap nem ilyen. Az bizony munka. Akkor is, ha mi magunk is sokat kapunk, akkor is, ha megérint, akkor is, ha áldás van rajta. De nekünk ettől nem lesz úgy sabbat, ahogy kellene.
Igen, én is benne vagyok a leggyakoribb lelkész-vétekben, ami elég komoly, mert a tízparancsolat ellen vétünk – nincs egy nap a héten, amikor nem azt csináljuk, mint a többi haton, amikor leállunk a munkával (igen, igen, szolgálat, tudom, de akkor is, munka is).
Próbáltam sok mindent. Hazudtam nyugalmat, volt, hogy kijelöltem szabadnapnak egy hétközi napot. Nem ment, megtelt, gyorsan, szépen, majdnem mindig. Próbáltam a szombatot, de oda is esik néha egyházi dolog, ha meg nem, a túlhajszolt hétről a vasárnapi istentiszteletre készülés lóg át ide, ha meg az sem, az a nap a családé, hisz végre itthon vannak (ott is van felelősségem).
Nem láttam kiutat. Pedig érzem a szükségét, és a lelkiismeretem is szólt újra és újra, hogy így nem biztos, hogy van alapom szólni bárkinek, hét napon át zakatoló igeszolgaként, hogy „Hé, ember, hogy’ is vagy azzal a vasárnappal?” Mert csak kapjam meg visszakézből ugyanezt a kérdést, aztán pirulhatok, hümmöghetek!
Szóval nyugalmatlan hét, néha leeső odaszentelt töredékekkel, ez voltam én. És közben kreatívan próbáltam sok irányból kibogozni a személyes sabbatomat, sikertelenül.
Mostanáig. Még friss a dolog, de belevágtam. Történt, hogy egy nap azon a továbbképzésen, ahova járok (Spiritualitás és misszió az egyházban) a mindennapok spiritualitásáról beszélgettünk. Újra rámterhelődött az el nem rendezett nyugalomnap súlya. Aztán mintegy mellékesen elhangzott, hogy a zsidóság sabbatja estétől estéig tartott és ekkor bevillant valami. Hogy lehet, hogy ez a kulcs. Nincs megírva, hogy nulla órától kell számolni. És találtam is egy kis átalakításokkal sabbat alakú űrt a hetemben. A vasárnap reggel és délelőtt (jó, legtöbbször a hajnal is) pörgést jelent, szolgálatot vagy szolgálatra készülést. De most nincs állandó délutáni istentiszteletem. Hétfőn pedig nincs hittanom – régóta. Persze hétfőre mindig lesz feladat, de lehet formálni a dolgokat. Mi lenne, ha nem éjféltől éjfélig tartana? Mi lenne, ha déltől délig?
Egy kísérletben vagyok, még csak két hete. Vasárnap délután nincs munka, csak a család, de sok más is kiesik. Marad aktív pihenés és aktív lassulás, próbálva zajtalanodni. Este van egy kis készülés, de belefér, a hétfő hajnali hétkezdőnkre. De ez más, nem prédikálok, nem tanítok. Hétfő reggel hatkor már egy éve a hétkezdő gyülekezeti alkalom a napiige, hozzá néhány kérdés, csendben egyedül gondolkodva és a csendben imádság. (Bővebben erről: Hétfő. Reggel. Hat óra) Ez belefér, nekem is kell, akár egyedül is működik, ha nem jönne senki. És ott a hétfő délelőtt, teljesen egyedül. Aztán déltől pöröghet az élet.
Csak kísérlet, de soha ennyire önálló lelkészként nem kerültem közel a sabbathoz. A csendesebb, nyugodtabb, más hangsúlyú naphoz, ahol kereshetem az Istent és a belső szobában találkozhatom vele. Most még csak kísérlet, de örülnék, ha előbb-utóbb rend és rendszer lenne. Magam miatt, a családom miatt, a gyülekezetem miatt. Mert úgy lenne rendjén, hogy hat napon át dolgozok, a hetedik pedig a nyugalom napja.
Ez az én útkeresésem. De lehet, e sorok olvasója hasonló problémával küzd, úgy is, hogy más a munkád, a hivatásod. Sabbatra szükség van. Isten maga mondta. Neki pedig azért igaza van. Szóval szeretnélek bátorítani. Talán most kicsit hitelesebben, mint eddig tehettem volna.
Végül egy könyvajánló, erről is szól, érdemes nekiállni: Siba Balázs – Hétfőtől szombatig (Lelki rítusok és spiritualitás a mindennapokban.)
