Fel-felháborodgatunk. Szinte mindenen.
A hálózatra kapcsolt kollektív tudat igényli a napi betevő felháborodni valót. A bitek és bájtok pedig gondos gazdák, mindig dobnak elénk erre koncot. Nem a morál harapdál ezekben a felháborodásokban, hanem az ítélkezés, a gyűlölködés, a frusztráció csámcsog. Vak vezet világtalant az erkölcsi szakadékba – közben hallatszik, valahonnan hátulról, Jézus szava a képmutató ítélkezőről (Lukács 6,37-42).
(Jaj, csak most nehogy én is ebbe essek, rólam is szólok, az én gerendámat is hozom.)
A háborgás nem mérce, nincs állandója. Úgy leng ki, mint az EU jogállamiságunkért való aggódása. Van, hogy egy lágy fuvallat is megrengeti, máskor az orkán sem mozdítja meg. Ugyanaz egyszer felháborodás, másszor megelégedettség.
Úgy tűnhet, a sok-sok felháborodás masszív erkölcsi normánkból fakad. De ha jobban megfigyeljük, se nem masszív, se nem erkölcsi, se nem norma. Jórészt gyarló (bűnből fakadó) gőg, másrészt politikai, ideológiai manipuláció; mutasd meg, min háborodsz föl, megmondom ki vagy…
Valahogy annyit háborogtunk már, hogy elvesztette élét. Mint a farkast kiáltó fiú esete. De ne sirassuk a felháborodást. Mert valójában nem a háborgás lelkét kaptuk.
Az igazán masszív erkölcsi norma – ahogyan azt tegnap Viktória is megírta – Jézusban gyökerezik, az Ővele való élő kapcsolat eredménye.
Ez a norma tehát nem másokhoz, nem a körülményekhez igazodik.
Van ez a KRESZ-ben található passzus, amely a mindennapi életben, a jogban és a morális normák terén is megállja helyét, és akár keresztyén üzenetként is felfogható: „Mások szabálytalansága nem mentesít a szabályok betartása alól.” De ha van is miért megszomorodnunk, ha akad bőven ok a feszengésre, tehát van tennivalónk, a háborgók és a hőbörgők akkor sem mentesítenek a krisztusi reménység alól.
