Jézus azt mondta egyszer, hogy: „A bűn az, hogy nem hisznek énbennem.” (János 16,9). Az ember ezzel szemben többnyire felszínesen gondolkodik: azt mondja, hogy bűn ez, meg bűn az. Ölni, lopni, paráználkodni stb. Pedig a krisztusi diagnózis sokkal mélyebbre ás: a tettek csupán tünetek, a valódi bűn a forrástól való elszakadás, a bizalom hiánya. Hiszen hinni valakiben rendkívül összetett dolog. Nagy vonalakban: komolyan venni, ráhagyatkozni, maradéktalanul megbízni benne, elköteleződni mellette, követni őt. Ha Jézusban hiszek, és tényleg komolyan veszem őt, követem őt, megerőtlenednek bennem azok a késztetések, amelyek szerint akár ölhetnék, lophatnék, paráználkodhatnék is. Tehát az, hogy milyen életet élek, egyenes következménye annak, hogy hiszek-e benne vagy sem. A morál csupán gyümölcs; a gyökér a hit.
De mi történik akkor, ha a gyökér megsérül? Vajon mi a következménye annak, ha szélsőséges próbák során, nyomorúságos időkben – legyenek azok egyéniek vagy társadalmiak, helyiek vagy globálisak – megrendül, meggyengül a hitem? Amikor a teológia elméleti biztonságát hirtelen elsöpri a nyers, húsbavágó valóság. Mi van, ha elvesztem a fókuszt, ha görcsbe ránt a fájdalom vagy a félelem? Vagy mindkettő. Vagy ha teljesen kiégek, és a lélek védelmi rendszere felmondja a szolgálatot. Ha már nem tudom felemelni a fejem, hogy ránézzek. Ha már nem hiszem – vagy nem hiszem eléggé –, hogy az a valóság, amiről ő beszélt, és valóban úgy lesz, ahogy megmondta. Hogy a nyomorúságnak egyszer vége lesz. Hogy helyet készít számunkra. Hogy újjáteremt mindent. Hogy visszajön. És hogy aki őbenne hisz, az, ha meghal is, él.
Mi a következménye, ha ezekre a monumentális ígéretekre a krízis porában ülve már csak egy halvány, fáradt mosollyal az arcomon azt tudom mondani, hogy: hát jó lenne… de nincs bennem a hit ereje?
Tippelek. Sodródom. Szomorú leszek, reménytelen, csalódott, manipulálható. Ez a sodródás törvényszerű: ha megszűnik a transzcendens igazodási pont, az ember menthetetlenül kiszolgáltatottá válik a pillanatnak és a körülményeknek. Talán még bármilyen evilági hatalom által hadra fogható is leszek, hiszen a rettegő ember a biztonság legkisebb ígéretéért is hajlamos eladni a meggyőződését. Vagy öntörvényűvé válok. Ha úgy alakul, a túlélés kényszere alatt simán megmagyarázom magamnak, hogy én most nem is lopok, vagy hogy a helyzetemre való tekintettel szükséges lopnom. A morális relativizmus csapdája ez, ahol a bűn hirtelen „szükséges rosszá”, sőt, józan túlélési stratégiává nemesedik. Vagy ki tudja… ne legyenek illúzióim, ha a káosz és a fenyegetettség szintje eléri azt a fokot, ha kell, talán még ölök is. És nem fogom paráznaságnak nevezni, ami amúgy az – egyszerűen átkeresztelem a nyelvet, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet. Élek, ahogy tudok, és a morál helyét átveszi az ösztön.
Ma több jelenségnél használjuk a kifejezést, hogy mindenki valahol a spektrumon van. Hát ezen a hit-spektrumon is mindenki valahol ott van: a lángoló, mindent legyőző meggyőződéstől a néma, kétségbeesett „jó lenne”-ig.
De min múlik, hogy ki hol áll? Min múlik, hogy megáll-e az ember a nehéz időkben vagy sem?
Nyilván számít a szándék, a döntés, az elhatározás, az irányultság. Az emberi akarat és hűség azonban véges erőforrás, amely a trauma és a tartós nyomás alatt előbb-utóbb elfárad. És itt érkezünk el a spektrum legmélyebb titkához: gyanús, hogy ezek a megtartó erők sem tőlünk vannak egészen. Mert ha a megmaradásunk csak a saját hitünk minőségén múlna, a sötét napokon mind elvesznénk.
Isten az, aki Lelke által bizonyságot tesz bennünk, elpecsétel minket, hogy lássuk a fényt az alagút végén. Ez az elpecsételés egy ontológiai tény, amely nem változik a mi hangulatainkkal vagy a hitünk pillanatnyi hőfokával. Amikor mi már elengednénk a kezét, Ő akkor sem engedi el a miénket. A Szentlélek az, aki még a hitünk romjai alatt is munkálkodik, hogy minden kétséget kizáróan higgyük: mindaz, amiről Jézus beszélt, igaz.
Ez a kegyelem teszi képessé a bénult lelket arra, hogy végül mégis lássa: Jézus a fény. Még mindig. Most is. Nem egy antik, pislákoló mécses a régmúlt időkből, amit nekünk kell kétségbeesetten óvnunk az idők viharaitól, hanem a világ világossága – egy kozmikus, elolthatatlan Nap, amely akkor is ragyog, amikor a mi egünket sötét felhők borítják.
