Egy demokratikus országban ezeket a hatalmi ágakat jól látható módon különválasztják. Nem véletlenül teszik ezt, hogy így is csökkentsék a visszaéléseket. Milyen romlott világ is lenne az, amelyikben a rendőr elfogja a gyanúsítottat, és azonnal dönt is a további sorsa felől. Pedig a közbeszédben hányszor megesik ez mindannyiunkkal, mert felszínes ismeretek alapján rögtön ítélkezünk. Pláne nagyon szeretjük mások háta mögött elmondani az általunk vagy mások által megfogalmazott véleményt. Kritikai véleményt szemtől szemben elmondani kockázatos, mert tuti, hogy retorzió követi még az építő kritikát is. Így működik a jól ismert pletyka, melyet a XXI. században sokan már csak városi legendának ismernek, és a neten influenszerekkel (véleményformálók) fújják a passzátszelet. A Tanú című filmből megtudtuk, hogy léteznek a „névtelen becsületes feljelentők”, akiket nem kicsit, hanem nagyon is az önös érdekek vezérelnek. Sokaknak már az a köszönés, hogy „Tudjátok, mit is hallottam!?”, és már jön is az ármánykodás.
A napokban eszembe jutott egy történetet egy hölgyről, akit az élet viharai a bűn útjára vittek. Próbálta összeszedni magát, hogy valahogy megmeneküljön a megjósolható hosszú börtönbüntetéstől. De sem pénze, sem kapcsolati tőkéje nem volt, hogy saját ügyvédet fogadjon magának. Így neki, mint megannyi sok hasonló embernek, kirendelt ügyvédet biztosított az állam. A börtönben, ahol az előzetest töltötte, volt ideje gondolkodni, és rájött, hogy mennyire reménytelen a helyzete. A jogi segítséget itt bizony pénzben mérik, és nem a sztárügyvédek adják egymásnak a kilincset, hogy küzdhessenek az ő felmentésért. Ő is jó ha egyszer látta a jogi képviselőjét, de akkor is csak úgy futólag. Akkor is annyit mondott csupán, hogy siet, mert rengeteg a dolga. Így teljesen megtörve és reménytelenül várta a tárgyalást, már belefáradt a mentségek keresésébe. „Jöjjön, aminek jönni kell, meg is érdemlem!” – gondolta magában, és kicsit összeszorult a gyomra.
Eljött a tárgyalás ideje, bejött a smasszer a cellájába, és rárakta a bilincseket. „Na, mehetünk!” – mondta. Nem gúnyosan, sokkal inkább érdektelenül, hiszen neki ez napi rutinfeladat. A lábbilincs jócskán befolyásolta lépései nagyságát, de így is időben értek oda a tárgyalásra. A bíró kiszólt a hangszórón, hogy menjenek be a tárgyalóterembe, mert ők következnek. Ott állt a bíró előtt karikás szemekkel, megtörten és beletörődötten. A bíró utasította az őrt, hogy vegye le róla a bilincseket, és így kicsit kényelmesebben ülhetett a padban. Az ügyész elkezdte a vádbeszédét, és csak sorolta és sorolta a bűneit. Ő ezek hallatán egyre kisebb és kisebb lett, és megértette, hogy mennyire rászolgált a büntetésre. Az ügyész befejezte a vádbeszédet és leült. A bíró akkor feléje fordult, és megkérdezte, hogy mit tud felhozni mentségére. Reszkető térddel állt fel, és már akarta is mondani, hogy semmit, bíró úr, megérdemlem a büntetésemet. Ekkor előlépett a védőügyvédje, csendre intette, majd a padra mutatott, hogy üljön le, mert ő folytatja a párbeszédet. A nő teljes beletörődéssel ült le, és már rég nem értette, hogy miről is beszél az ügyvéd és az ügyész, és mit szól közbe időnként a bíró.
Hirtelen hatalmas csend lett, és a bíró szólt, hogy álljon fel, mert ítéletet hirdet. „Ön nem bűnös, szabadon távozhat!” Az ügyvéd kezet fogott vele, és azt mondta, hogy többet ne vétkezzen. Aztán elsietett, mert már várták egy másik tárgyaláson. Ő még hosszú percekig ott állt az üres tárgyalóteremben, és nem tudta felfogni a történteket. Valahonnan messziről meghallotta a törvényszolga hangját: „Kérem, távozzon, mert kezdődik a következő tárgyalás.” Semmi olyan, hogy tegye előre vagy hátra a kezét, hogy megbilincselhessék. Semmi. Helyette: „Kérem, távozzon!” Csak most fogta fel, hogy szabad.
Sokáig gondolkozott azon, hogyan is tudná valaha megköszönni az ügyvédnek, vagy még inkább találkozni vele, de sehogy sem jutott a nyomára. Most már szántszándékkal követett el bűnt, hogy elfogják, és így találkozhasson vele. A történtek alapján arra számított, hogy megint megússza a balhét, mert ott lesz, aki segít. Már nem volt benne sem bűntudat, sem megbánás, egykedvűen várta a tárgyalás napját, ami hamarosan el is jött. A smasszer rutinosan rárakta a „medvét” (láb és kéz bilincs), és elindultak a tárgyalásra. A nagy ajtó előtt megállva jókedvűen beszélgetett még az ügyésszel is. A szokásos menetrend következett: a hangszórón keresztül kiszólt a bíró, hogy menjenek be, mert kezdődik a tárgyalás. Olyan furcsa érzése volt. Mintha már hallotta volna ezt a hangot, annyira ismerősnek tűnt. Leültek, mindenki a megszokott helyére. Kis idő múlva nyílt a tárgyaló oldalsó ajtaja, és belépett rajta az ügyvédje. Rögtön megnyugodott, hogy minden rendben lesz, most már nem történhet vele semmi baj sem. Természetesen ő is észrevette, ránézett, de már nem mosolygott, és nem is jött oda hozzá, hanem – nagy megrökönyödésére – a bírói pulpitusra ment fel. Ekkor kiszakadt belőle: „De hiszen maga az én védőm, nem?!” „Ez igaz – válaszolta –, de eljött az idő, amikor én vagyok a bíró, és ítéletet mondok feletted.”
Egyszer mindannyiunknak eljön az ideje, amikor el kell számolnunk az életünkkel. Sokan nem tudják, hogy mindenki azt kapja, amit egész életében hőn keresett. Valaki a védőt, a segítséget és a megbocsátást, valaki pedig a szerencsés megúszás lehetőségét, mely az elmarasztaláshoz vezet.
Az ítélet minden esetben várható és elkerülhetetlen. Te mit tudnál felhozni mentségül magad ügyében? Én semmit, hiszen ott jobban ismernek, mint én valaha is megismerném magamat. Csak kérni tudnék, de még azt sem, csak elfogadni.
Nagyon boldogok lehetnek, akiknek az ügyét Jézus kezébe veszi, de a megtapasztalt irgalommal ne éljünk vissza.
