Hát elmúlt az anyák napja is… A gyerekek nem jöttek, de hiszen nem is csoda. Balázs fiam Németországban él a feleségével, és onnan nem is lehet most könnyen hazajönni. Egyrészt a távolság, másrészt ez a vírus is leszűkítette a mozgásteret. A lányomék mondjuk itt vannak a közelben, de a vírusra való tekintettel csak telefonon tartjuk a kapcsolatot – már amikor én hívom őket. De mindenki szalad és rohan, nincs már idejük az öregekkel foglalkozni, élik a saját életüket.
Ma elővettem egy régi fényképalbumot, kinyitottam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel a régi fotók láttán. Itt van az apám és az anyám esküvői képe. Apám, a fess férfi, és anyám, a takaros menyecske olyan összeillő párt alkotnak. Lapozok egyet, ezen a képen meg én vagyok, rózsaszínű szalaggal a hajamban, éppen hintázok. Az udvarban álló cseresznyefára volt felkötve a hinta – most is emlékszem rá – milyen jó is volt ott hintázni. És mennyit futottunk, menekültünk a rajzó cserebogarak elől, hogy ne ragadjanak a hajunkba!
Lapozok még egyet, hát ez meg az esküvői képünk a Pistával. Milyen jól néztünk ki! Keresztanyámék de sokszor emlegették a lakodalmunkat! De már a Pista is több mint tíz éve elment, itt hagyott. Ahogy az erőm engedi, ki szoktam menni a temetőbe rendbe rakni a sírokat. Akkor szoktunk beszélgetni. Majd találkozunk még a túloldalon.
Szépen éltünk a Pistával. Na jó, nem mindig, mert jóvágású férfi volt, és másnak is megesett rajta a szeme. És én hányszor, de hányszor megbocsátottam neki! Egyszer majdnem el is váltunk, amikor a gyakornoklány terhes lett, de aztán elvetette a gyereket a Kata. Ja, a legszebb az volt, hogy a Kata férje, az a mulya Zoli még vigasztalta is a feleségét a „spontán vetélés” után.
Jó, nekem is volt egy kalandom a Gézával, mert én sem voltam fából. De a végén lenyugodtunk, és elfogadtuk egymást úgy, ahogy vagyunk.
Lapozok egyet. Hát itt van a Balázs fiam és a kis Teri lányom. Jaj, de rég is volt! És ez a kép meg Inez és Balázs esküvőjén készült. De helyesek is a gyerekek! Nini, itt meg a Teri lányom és a férje a Gábor. Milyen jó volt a lagzijukon táncolni, akkor még Pistám is élt.
És itt vannak az unokák. A kis Bazsika, még a szeme sem áll jól, nagy gazfickó, mint az apja. És a Pistike meg tiszta öregapja. A lányom kislánya, Kinga kicsit rám hasonlít, de ezt nem szoktam mondani a vejemnek, mert mégiscsak az anyósa volnék.
Itt van a Laci bátyám is, ő is elment már. Két éve ősszel temettük el.
Lassan rám kerül a sor. Mit is lehet várni?! 81 éves vagyok. Mindig mondogatom is magamnak, hogy Teri, most már te vagy a soros. De nagyon nehéz ebbe beletörődni.
Igyekszem, amit lehet megtenni az egészségem érdekében. A lányom hozott egy szobabiciklit, azon szoktam tekerni egy kicsit, mert ebben a karanténban nem mertem kimenni az emberek közé. Este, mikor már elcsitul a ház, kimegyek a folyosóra, és a járóbotommal oda és vissza sétálok.
Most még jól tartom magam – ahogy szokták mondani -, de mi lesz ezután? Félek. Gondolkodom, hogy bemenjek-e egy idősotthonba. Sok érv szól mellette, de valahogy azt érzem, hogy az az otthon már nem lenne igazi otthonom, inkább az eddigi életem lezárása, egy megálló a vég előtt.
Racionális ember vagyok, és tudom, hogy ha van kezdet, akkor kell lenni végnek is. De ezt elfogadni, és még inkább elszenvedni – teljesen más dolog. Emlékszem, mikor édesanyámat temettük, és a nyitott koporsóban még egyszer utoljára megnézhettem, olyan sima és nyugodt volt az arca. Maga volt a megbékélés. Lehet, hogy ilyen lenne a vég?!?
Uram, hol rontottam el, hogy most itt vagyok egyedül, elhagyatottan, magamban? Tudom, hogy nem lehet visszacsinálni semmit, pedig ennyi ésszel sok dolgot másképp tennék. De ami megtörtént, az megtörtént, és akként kell elfogadni, vagy beletörődni.
Meddig fog ez még tartani?
Nagyon félek!
Egyedül vagyok? Vagy Te velem vagy Uram? Van remény számomra is?
Szeretnék már megbékélni mindennel és mindenkivel. Többé ne fájjon semmi.
Uram, a Te kezedbe ajánlom a lelkem.
Uram, legyen meg a Te akaratod.
Ámen.
