Vendégszerző – Farkas Gergely
„Esténként kortárs magyar irodalmat szoktam olvasni és valljuk be őszintén, ez sokszor elég nyomasztó” – mondta egy kedves ismerősöm, aki ráadásul irodalomtanár, szóval ért hozzá. Azóta – hacsak nem vakon bízom a szerzőben – mindig eszembe jut ez a mondat, amikor kinyitom egy kortárs magyar író művét. Különösen nehéz ügy ez a versesköteteknél, hiszen a vers alapvetően egy bonyolult műfaj; nem elég, hogy az is kérdés, hogy van-e benne rím, vagy nincs – és ha nincs, attól vajon még vers-e a vers -, de a meg(nem)értés kockázata is benne van; az agy-, szív-, lélekmunka, hogy vajon mire gondolt a költő („gondolta a fene”) és én azt vajon jól értem-e, be tudom-e fogadni, tudok-e vele kezdeni valamit? Tényleg van ebben valami nyomasztó, szóval ennél azért egyszerűbb a Szerencsekereket nézni, vagy mondjuk Pajkaszeg fordulatos életében elmerülni.
Egy ajánlás nyomán, ilyen óvatos félelemmel, de mégis lelkes kíváncsisággal vettem a kezembe Szendrői Csaba “Féyn” című kötetét. Kíváncsiságom annak az ígéretnek is szólt, miszerint a kötet versei eljutnak az Isten-kérdéshez is. Régóta izgalmas számomra, hogy a kortárs popkultúra hogyan gondol Istenre – ha egyáltalán gondol rá -, vannak-e olyan metszéspontok, ahol református keresztyénként úgy tudunk kapcsolódni hozzájuk, hogy az túlmutat az esztétikán és/vagy a szórakoztatáson.
Szendrői Csaba a hazai popkultúra meghatározó képviselője, az Elefánt zenekar frontembere, dalszövegíró, költő, aki többet szeretne, mint szórakoztatni. Szövegeiben – hol ironikusan, hol igazi mélységeket megjárva – reflektál mindarra, ami velünk, bennünk lényegien történik.
„Irigyen tisztelek minden költőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben.” – írja Iluh István, és ez az érzés volt bennem a Féyn kötet olvasása közben. Szendrői mintha benyúlna verseivel a szívem, lelkem mélyére, és ami megfogalmazatlanul ott forog, azt kendőzetlenül, mindenféle szépítés nélkül kiemeli, kimondja és a szemembe mutatja.
És ezzel, mielőtt eljutnánk a kötet „Istenes ciklusához,” már az a kérdés van előttem, hogy hogyan szólok én Istenről? A kötet első versei a vers születéséről szólnak, ami számomra az igehirdetés születésének kérdéseit teszi fel: A helyes technika, ismert szavak és gondolatok jó sorrendben való egymás után helyezése, az enter és a space kellő helyen való leütése vajon elég ahhoz, hogy ami abból kimondásra kerül, abban legyen állítás, jelenlét, élet és lélek? Vajon ennyitől ott lesz-e a több, a Lélek és Ige, a szavak és mondatok mögött?
Ott lesz-e az az Isten, akihez elég hamar elérkezünk a Féyn kötetben. Pontosabban fogalmazva az istenkereséshez érkezünk; ahhoz, hogy hol van Isten az életünkben. Szendrői máshonnan, más kiinduló pontról keres, mint ahonnan mondjuk én keresek, de szavai, képei bennem is látszanak és hallatszódnak. Ha máshogyan is kapcsolódunk, de pont teremtett voltunk miatt, az élet lelkének lehelete végett, még ha máshonnan is tesszük fel a kérdéseinket, mégiscsak közös kérdéseket teszünk fel.
Mert eddig sem elütés volt kötet címe, a “fény” helyett “féyn.” A szövegrontás szándékos és ahogy én olvasom, a keresést hordozza magában. Azt a keresést, amivel kapcsolatban gyakran felbukkan az öntelt kísértés, hogy semmi szükségünk rá. Hiszen mi már „megvilágosodtunk,” és szeretjük hinni, hogy mindig a fényben vagyunk, ahol minden biztos és rendíthetetlen, ahonnan minden látható, kiszámítható, ahonnan néhány keresetlen mondattal ki tudom osztani a magam és mások igazságát. De ha megtörik a fény? Mit kezdek azzal, amikor a fényben valami zavar támad és sötétben találom magam? Egyszerre csak eltűnik a kiszámíthatóság, messze kerülnek, elhomályosodnak, kegyetlenné válnak az igazságok? Mint a zsoltáros kiáltásában, amikor Istenhez fordul a mélységből, a sötétségből, amikor azt éli meg a bibliai szerző, amit Szendrői is megfogalmaz: a „dolgoknak néha nem szabadna úgy történniük, ahogy történniük kellene.”
A “Féyn” kötet olvasásának a tétje az volt számomra – miközben oly sok ismerős érzés, gondolat, kérdés jött elő bennem, onnan, ahol nem tudtam saját szavaimmal megfogalmazni őket – amit egy kedves ismerősöm szokott kérdezni tőlem, mikor a magam fénytöréseit megosztom vele: „Gergő, hogyan lesz ebből imádság?” Hogyan tudom bevinni az imádság, a hit, az Isten jelenlétének terébe mindazt, ami az én kérdésem, az én keresésem? Elfogadni azt, hogy borulhat rám sötétség, vagy ami még nehezebb, történhet ez úgy, hogy én kapcsolom le a fényeket, miközben azt hazudom magamnak, hogy a világosságban járok. Bele tudok-e úgy állni – vagy inkább leborulni – ezekbe az ismeretlen, nem várt élethelyzetekbe, életkérdésekbe, hogy nem a magam zseblámpájával babrálok, próbálom ütögetni az elemet, hogy valami pislákoljon az égőben, hanem ebben a sötétben rádőlök az Isten szabadságára. „Mert a dolgoknak néha nem szabad úgy történniük, ahogy történniük kellene. Hogy mindig legyen egy következő szavunk az Istenre.” (Kövi) Hogy a sötétben is legyen egy következő szavam arra, aki ott van, mégha van úgy, hogy nehezen hihetően-láthatóan is, de mindenképpen megszólíthatóan. Legyen egy következő szavam az Istenre; arra az Istenre, akinek mindig van szava hozzám, akinek a szava a testet öltött világosság. Akire nagypénteken ráborult a sötétség, de harmadnapon már „fénylő ruhájú” angyalok hirdették feltámadását.
Valahogy azt gondolom, hogy a “Féyn” kötet versei nem fognak belekerülni egy új „Új Aranyhárfába,” vagy nem lesznek karácsonyi hittanos gyerekműsorok izgatottan szavalt verseivé, de nekem ezek a versek segítettek abban, hogy meg tudjam fogalmazni az én sötétségeimet, azokra “féyn” vetüljön és ez már elég ahhoz, hogy keressem Őt, aki a világosság. Talán böjti elcsendesedésünkben ez a kis kötet is vezethet oda, hogy nagypéntek és húsvétvasárnap kontúrjában őszintén keressünk, imádsággá formáljuk kérdéseinket, kételyeinket, hogy ami sötét, elkezdhessen világosodni.