„Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot.“ Arkhimédész
Az Isten létének maga az ember a bizonyítéka. A porból, a földből, legalábbis a kozmosz általunk ismert részének anyagaiból álló lény, aki képes megfigyelni az anyagot, önmagát, működését, keletkezését és a végét. Születést és halált. Betekintése van a tudományba, a világmindenség ismeretének pici, ámde lényeges szelete az övé.
Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy veszünk egy ásónyi földet, amelyben minden elem benne van a Periódusos táblázatból és összerakjuk a fejlődni képes zigótát, aki eredményesen fog szaporodni, és társadalmat építeni. Mesterséges intelligenciát, robotot képesek vagyunk alkotni, de élőt nem. Utánozni tudunk, eredetit alkotni nem. Nem is cél. De megpróbáltuk és próbálkozunk is. Ezért érezzük elveszettnek magunkat. Olyankor, mintha a „Teremtés oszlopai” és a különböző csillagködök, galaxisok közé beékelődő és ottrekedt kicsi angyal lény, aki elveszítette a csillagközi szárnyalás lehetőségét, várakozna Alkotója érkezésére. Aki jön, és egyszer csak a Tejúton fog lépkedni, majd rálép a földre, hogy találkozzon a szárnyaszegett angyalaival.
A nyolcadik zsoltár szavait érthetjük az emberre. „Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” Zsoltárok 8, 6 Ezt már a Zsidókhoz írt levél Jézusra érti. „Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? 7 Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, 8 mindent lába alá vetettél.” Zsidókhoz írt levél 2, 6-8
Az ember a földhöz tartozik. Mondhatnánk, mert ide lett tervezve és teremtve. De azt is, hogy szárnyaszegett, mert engedetlen lett Istennel szemben. Köztes lényre hallgatott a legfőbb, Isten helyett. Pedig kevéssel tette magánál kisebbé Isten.
Az ember Istennel való kapcsolatában válik azzá, akivé lennie kell. Ezért az ember legfontosabb viszonyulási, tájékozódási pontja maga Isten. Ez most filozófikusan, olyan szórágásként hangzik. De a valóság valóban ez. Ez így van az emberek, a mi mindennapjainkban is. Ezt a fajta ismeretet és tudást aprópénzre kell tudnunk váltani, hogy boldoguljunk az életünkben. A Heidelbergi KT 2. kérdés-felelete: Mit kell tudnod ahhoz, hogy ezzel a vigasztalással boldogul élhess és halhass?Először azt, hogy milyen súlyos a bűnöm és nyomorúságom. Másodszor azt, hogy miképpen szabadít meg Isten a bűnből és nyomorúságból.Harmadszor, hogy szabadításáért milyen nagy hálával tartozom Istennek.
Az ember szárnyaszegettsége, hogy önmagában elveszett, tehetetlen, alapvetően előrevetíti a sorsát. A felperzselt föld és szétvert társadalmak, népek közötti békétlenség és háborúk képét kell látnunk. Ez akkor is így van, ha mi hamis illúzióval azt gondoljuk, hogy képesek leszünk mindent rendbe tenni. Nem. Mi egy sziklát el tudunk indítani a meredeken lefelé, de onnantól már semmi beleszólásunk nincsen. Addig a pillanatig volt módunk a jövőre hatással lenni, amíg az a hamvas kósza gondolat nem vitt rá, hogy megbillentsük a sziklát.
A mi önáltatásunk, hogy majd rendbe tesszük, és ehhez erőt, szövetségest gyűjtünk. Ebből a gondolatkörből fakadt mindig is, hogy Isten népe csapódott ide-oda. Szövetségest keresett. Az ószövetségi nép hol Egyiptomban, hol az asszírokkal, Babilonban kereste a menedéket. Ez lett az előbb említett viszonyulási pont. De nem Isten volt a menedék. Még tervben sem. Szóban igen, mert ez a nép csak szájával tisztel engem, mondta Ézsaiás. Krisztus egyházánál is tapasztaljuk ezt a bizonytalanságot, hitetlenséget, hamis biztonságérzetet, amikor saját szövetségi hatáskörbe veszi az egyház jövőjét. De egyértelmű Isten üzenete és akarata. Az enyém. Az övéit Isten vigyázza. Ezért nem tehetik meg az egyház tagjai, hogy hol egyik párt, vagy kormány, ellenzék, ország felé fordulva próbálják meg vélt érdekeit érvényesíteni. Mert Isten az, aki ad és elvesz, irányítja sorsát. A történelem azt mutatja, hogy az Istenhez visszatérő nép, aki Istenre bízza magát, annak a sorsa jóra fordul.
Círus, Kürosz, Cyrus jó példa erre. „Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” Ézsaiás 44, 28
Médeket legyőzve nagy perzsa birodalmat hoz létre. Hazaengedi a zsidóságot, és támogatja Jeruzsálem és a templom újjáépítést. „1 Círus perzsa király uralkodásának első esztendejében, azért, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje, arra indította az Úr Círus perzsa király lelkét, hogy egész birodalmában kihirdettesse szóban és írásban a következőket: 2 „Ezt mondja Círus perzsa király: A föld minden országát nekem adta az Úr, a menny Istene. Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. 3 Aki csak az ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsálembe, és építse fel Izráel Istenének, az Úrnak a házát! Ő az Isten Jeruzsálemben.” Ezsdrás 1, 1-3
A zsidóság, mint Isten népe narratívája szerint hangzik így: Círus pásztorom, és ő minden kívánságomat teljesíti. Milyen érdekes ezt így hallani. A nagy uralkodó a semmi kis népnek a javára tesz. Mindenben a kulcs Isten. Isten a viszonyulási pont. Akkor még a történelem szereplői is Isten akaratát végzik el.
A mai keresztyén egyház sem gondolkodhat másképpen. Isten az egyedüli viszonyulási pont. Őt kaptuk. Ő hozzá képest jó vagy rossz valami. Amit akar, megcselekszi, és ha akar, elvet. Nekünk nem kell más biztos pontokat keresni. Azok csak bálványok. Isten viszont használhatja őket az egyház épülésére, népe javára.
Keresztyéneknek Jézus feltámadása a megkerülhetetlen bizonyosság: „23 mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, 24 de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” 1 Korinthus 1, 23-24 „8 Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, 9 amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve.” 2 Timotheus 2, 8-9
Az egyháznak Isten Jézus Krisztusban adott kegyelme a viszonyulási pontja. Ma nagyon oda kell figyelnünk, mert különböző emberek, csoportosulások, hatalmi erőterek szeretnének az egyháznak saját érdekeik szerinti funkciót adni. Ők szeretnének viszonyulási ponttá válni. De nem azok. Ők szeretnék megmondani, hogy mi a jó és a rossz az egyháznak. Még az egyház tagjai között is viszályt szítanak ezáltal. Mi pedig tudjuk, hogy Krisztusunk van, és a történelem Ura ezeket a hatalmi erőtereket, csoportosulásokat is képes felhasználni az övéi növekedésére. De ez csakis Isten akaratából történhet. Az eszközök nem lépnek Isten helyébe. Mert csak eszközök. Mi, a gyengék, kicsik vagyunk, de erős a mi Urunk.
„Valamikor a tanítványokat is a feltámadás öröme a halál legszembetűnőbb jegyei közt érte.
A sírbatétel, a keresztlevétel kopár tényei után. A halál mozdulatlansága után, mi őket is megbénította, halott Mesterükhöz hasonlítva őket. Nem lázadoztak, még csak nem is panaszkodtak. Egyszerűen tovább szerettek.
Tovább szerették a halottat, kit életében talán nem mindig tudtak követni.
S itt – a szeretet e „sötétjében” – veszik hírül, hogy akit szeretnek: föltámadott.
Szakasztott úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, „sötétjében” tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk.
Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.”
(Pilinszky János: Tél és tavasz közt; Új Ember, 1967. március 5.)
