Őszi interjú sorozatunkban a dunántúli református egyházi vezetők házastársait ismerhetjük meg közelebbről. Elsőként Steinbachné Cenkvári Klára, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökének, Főtiszteletű Steinbach Józsefnek felesége enged betekintést életébe és szolgálatába. S bár a kérdés, hogy milyen püspökfeleségnek lenni a 21. században, könnyedén adja magát, mégsem ezt kérdeztem először.
Személyiségünkre jelentős hatással van a család és a környezet, ahol felnövünk. Hol indult az utad és merre kanyargott tovább?
Veszprémben születtem, ott végeztem el az általános iskolát és a középiskolát, majd az Apáczai Csere János Tanítóképzőben a szociálpedagógus szakot. Veszprémben éltem egészen addig, amíg 1990-ben összeházasodtunk. Nem lelkészcsaládból származom. Engem az Édesanyám nevelt fel, négy éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Anyukám vendéglátós volt, és akkor neves hotelekben, elismert konyhavezetőként hétvégén is dolgoznia kellett. Olyankor más vigyázott rám. A rám vigyázók közül a legmeghatározóbb egy nyugdíjas tanítónő volt, aki rendszeresen járt misére, és engem is elvitt vasárnaponként, erre nagyon emlékszem.
Jóskával, a férjemmel a Gyermekek Házában ismerkedtünk meg. Mindkettőnknek itt volt az első munkahelyünk. Ő akkor még nem jelentkezett a teológiára, de már tervezte. Tulajdonképpen együtt beszélgettünk a terveiről, elképzeléseiről, és így indult a kapcsolatunk. Én őáltala kerültem a református egyházzal kapcsolatba. Vajna Lajos bácsinál konfirmáltam. Nagyon kedvesen, szeretettel, nyitottsággal fogadtak… Ott fogott meg engem a református egyház… (kacag) Az az időszak ma is nagyon szép emlék.
Ez a nyolcvanas évek idején volt, amikor nem lehetett még teológusként házasodni, ezért hosszúra nyúlt az udvarlás időszaka.
Majdnem nyolc év volt, mert mi korán megismerkedtünk. A teológia előtt még elvitték Jóskát katonának, és utána keresztfélévet kezdett, februárban szerelt le, és az első tanévet elvégezte félév alatt. Valóban, akkor még nem lehetett házasodni a tanulmányok ideje alatt, ezért amikor 1990-ben ő végzett a teológián, akkor kötöttünk házasságot, és augusztusban rögtön ide, Balatonalmádiba rendelt ki minket szolgálatra az akkori Püspök Úr, dr. Kovách Attila.
Mindvégig szociálpedagógusként dolgoztál?
Nem dolgoztam konkrétan szociálpedagógusként. A szülési szabadság után négy órában pedagógusasszisztens voltam a szentkirályszabadjai általános iskolában két évet, aztán az almádi családsegítő szolgálatnál, majd egy idősotthonban mentálhigiénésként dolgoztam. Közben pedig beindult a hitoktatás, és én azóta hitoktatok két általános iskolában, Balatonfűzfőn és Balatonalmádiban, és három balatonfűzfői óvodában átlag heti 24 órában. A mi gyülekezetünk már harmadik tanéve tart fenn egy óvodát, így 104 gyermekkel és családdal lehetünk kapcsolatban, ami gyönyörű missziós feladat. Óvodánkban az óvónők végzik a hitoktatást.
Lelkipásztori családok életében a parókiára költözés azt jelenti, hogy belépnek egy gyülekezeti közösség életébe. Milyen benyomások és hatások értek akkor?
A házasságkötés előtt együtt töltött évek nagyon hasznosak voltak. Ezt utólag ismertük fel mind a ketten, akkor picit hosszúnak tűnt. (kacag) Azokban az években szerzett tapasztalatok nagyon sokat segítettek abban, hogy a gyülekezetben hogyan kell élni, működni. Ahova lehetett, én elkísértem Jóskát legációba. Úgy alakult, hogy nekem volt először jogosítványom, és én annyiban tudtam segíteni, hogy elvittem a gyülekezetekbe. Abban az időben megismerkedtünk lelkészházaspárokkal, ott lehettem, amikor először keresztelt, esketett, temetett. Bocsánat, hogy így mondom, de én is beletanulhattam ebbe. Fontos, hogy hogyan él egy lelkészházaspár, hogyan viszonyul a gyülekezethez, ahhoz, ami ott történik. Mivel egyikünk sem lelkészcsaládból származott, ezért ezek az évek áldássá lettek, megismerhettük azt a református lelkészi életformát, amit utána éltünk és élünk a gyülekezeteinkben.
A református lelkészi életforma megismerése milyen benyomást tett rád?
Nagyon vonzó volt. Nem tudtam, pontosan mi vár rám, de értelmes, értékes életformának tartottam azt. Ma is azt érzem, hogy annak van értelme, hogy így élem le az életemet, hogy másoknak segítek, másokkal együtt gondolkodom a hitről. Nem viselkedtünk volna másként, ha nem lelkész házaspár vagyunk, mégis fontos, hogy az Isten ügyét képviseljük, amiben hangsúlyos, hogy hogyan beszélünk, hogyan viselkedünk egymással, másokkal. Nem rólunk van szó, hanem Istenről, akinek csak egy eszköz vagyunk a kezében. Óriási nagy felelősség, hogy Isten Igéjének képviseletében, ennek tudatában éljük az életünket. Ahogy mondtam, nem éltünk volna másként, ha nem ez az életformánk, de így mindig szem előtt tartottuk, hogy Isten ügyét képviseljük, és ennek meg kell felelnünk. Szeretnénk is megfelelni, hogy ne hozzunk az Úr ügyére szégyent.
Meg tudod erősíteni azt a tapasztalatot, hogy lelkészfeleségnek vagy lelkészférjnek lenni nem reprezentatív feladat?
Bizony, sokrétű feladat ez, mert a takarítástól a rendezvények szervezéséig mindenben benne kell lenni. Nálunk pedig most, hogy Jóska annyira elfoglalt, még inkább igyekszem őt segíteni, de ha nem érem el telefonon, akkor döntést kell hoznom, és olyankor azt mondom: „így lesz.” (kacag) Építkezések, felújítások voltak, most pedig javítások folynak, amiket én intézek, az összes mindennapi és adminisztrációs üggyel együtt. Amivel lehet, azzal már nem is zavarom, hanem igyekszem mentesíteni őt. Amit el tudok intézni, azt igyekszem elintézni és megszervezni, hogy csak azzal kelljen neki foglalkoznia, ami nélküle nem elintézhető.
Gyülekezeti közösségeinkbe minden korosztály beletartozik, hiszen gyakran már a várandóság idején ott van a gyermek, és az elmúlás felé sokakat végig kísérünk. Van olyan korosztály, amelyik különösen közel áll hozzád?
Szerintem, én legjobban a gyerekekkel találom meg a hangot. Talán mindig is így volt. Fiatal koromban is ezt tapasztaltam. Illetve a saját korosztályommal, mindig aszerint, hogy éppen melyik életkorban vagyok. Idősebbekkel is szívesen vagyok, az idős kor érzékenysége, sokszor árvasága és kiszolgáltatottsága mindig megindít.
A családdá válás folyamatára, lányaitok születésére hogyan emlékszel vissza?
Hála Istennek, gyorsan jöttek a gyerekek, ezért nem volt akkora változás, mintha már évek óta éltünk volna kettesben. 1992-ben megszületett Sára, két és fél év múlva pedig Borbála. Nagyon örültünk. Isten ajándékai ők nekünk. Most olyan fontos a fiataloknak mindenekelőtt az anyagiak előteremtése, de mi akkor nem erre tettük a hangsúlyt, nem volt benne a gondolkodásunkban. Az akkori lelkészi fizetésből nem lehetett megélni, gyerekeket nevelni, így sok más területen is dolgoznunk kellett, hogy létezni tudjunk. A gyülekezeteink mindig szerettek bennünket, de soha nem volt téma, hogy miből élünk, mi pedig soha senkinek nem panaszkodtunk, hanem dolgoztunk, és ma is rengeteget dolgozunk. Szolgálati kocsi szóba sem kerülhetett. A lakodalmi pénzünkből vettünk egy öreg Polski Fiatot, hogy a Balatonfűzfőre való átjárásunk lehetővé váljon. Ezek tények. Mi nagy örömmel tettük mindezt, tele voltunk lelkesedéssel a szolgálatban, és ma is lelkesek vagyunk. Sára lányunk születésekor egy balatonparti, régi, ezer sebtől vérző villa volt a parókia. Együtt laktunk elődünkkel és feleségével, Bolla Feri bácsiékkal a Hét vezér utcában. (Szerkesztői megjegyzés: Bolla Ferenc lelkipásztor) Az alsó szinten laktak Feri bácsiék, és mi egy külső lépcsőn jártunk fel az emeletre, ahol nagyon pici volt minden. Volt egy nappali, egy konyha, amiben olajkályha jelentette a fűtést, valamint egy tetőtéri szoba, amibe egy franciaágy fért be faltól falig. Tulajdonképpen mi szerettünk ott lakni, mert fiatalok voltunk, és minden olyan romantikus akkor. Az is könnyebbé tette az ott lakást, hogy tudtuk, ideiglenes állapot ez, mert Jóska munkálkodása által a templom mellett lehetőség volt parókiát építeni; a régi parókia átadásával a templom melletti telekre egy vállalkozó megépítette az új parókiát; pénzről nem volt szó. A presbitérium nagyon örült ennek a lehetőségnek. Sára áprilisban született, júniusban pedig beköltöztünk az új parókiára, ami nagyon kényelmes és tágas. Elődünk és Felesége is jöttek velünk, és a parókia egyharmadát ők lakták. Elődünk felesége, Erzsi néni közel száz éves volt, amikor meghalt, tehát harminc évet éltünk egy fedél alatt szeretetben. Sajnos nekem korán meghalt az édesanyám, testvérem sincs, Jóska édesapját is 59 évesen hívta haza az Úr, így hirtelen a felelősség ránk szakadt. Ráadásul Sára nagyon eleven volt. Például egyszer mindenféle bogyókat megevett, amitől megrettentünk. Amikor orvoshoz vittük, a doktornő azt mondta, hogy ez egy huszonnégy órás szolgálat, főleg egy elevenke mellett. (kacag) Nem voltunk annyira rutinos szülők, de csak belejöttünk. Anyósom volt, aki segíteni tudott. Ezért is alakult úgy, hogy amíg lehetett, itthon maradtam a családi és a gyülekezeti szolgálatban, aztán először négy órában, majd hat órában mentem vissza dolgozni, hiszen nem volt más segítségünk. Több gyermekünk nem született, de nagyon hálásak vagyunk a két lányunkért Istennek.
Parókián felnövő gyerekekről általában feltételezik, hogy majd lelkészek lesznek, vagy presbiterként fognak szolgálni. Lányaitok egyházközelivé váltak az almádi templom tövében felnőve?
Egyikőjükből sem lett lelkipásztor, valahogy fel sem merült soha, hogy lelkészek lennének. Ők inkább reálosok, hiszen a nagyobbik mérnök az autóiparban, a kisebbik pedig állatorvos. Bori nagyon szereti a színházat, filmeket, könyveket, tehát azért humán irányultság is van benne. Lelkészcsaládból a szolgálat nehézségeit is látták, főleg hogy a lányoknak nem olyan könnyű ezt a szolgálatot végezni. Járnak rendszeresen templomba, és nagyon szívesen emlékeznek vissza arra, ahogy itt a parókián egy népes, szerető, vibráló, nyáron pedig izgalmas gyülekezetben nőttek fel, ahova mi gyakran hívtunk lelkészházaspárokat, családokat, barátokat nyaralni. Beépítettük a templom tetőterét, így voltak szobák, ahol megszállhattak, és ennek következtében pezsgő élet volt nálunk nyaranta is, amit nagyon szerettek a lányaink, aktívan bekapcsolódtak az alkalmakba. Aztán középiskolásként és egyetemistaként már jobban bele láttak a gyülekezet életébe, a nehézségekbe is. Éppen ekkor zajlott nálunk egy nemzedékváltás, számos új érdeklődő érkezett hozzánk. Ez a váltás nem volt problémamenetes. Persze továbbra is rendszeresen itt vannak istentiszteleten gyermekeink, mint gyülekezeti tagok.
A gyülekezetek, mint élő szövetek, folyamatosan változnak. Érzékelted és érzékeled ezt a közösségeitekben?
Igen, ezt a tapasztalatot meg tudom erősíteni. Annak idején, amikor a Veszprémi Egyetemnek itt, az egyik helyi szállodában volt kollégiuma, akkor egy nagy létszámú és nagyon jó ifink volt. Harminc-negyven fiatal jött, akikkel elindult egy egyetemista bibliaóra, filmklub, és akikkel kirándulásokat, ittalvós csendesnapokat és számos más alkalmat szerveztünk. A lányaink ebben nőttek fel, szívesen emlékeznek vissza rá, és nekünk is kiemelkedő ajándék volt az az időszak. Azok a fiatalok azóta felnőttek, elvégezték az egyetemet, többüket máshová szólította a munka, de sokan gyülekezetünk aktív és áldott tagjai azóta is, akik munkatársaink, presbitereink, sok áldozatot vállaló testvéreink. Most is nagyon szeretjük a gyülekezeteinket, amelyek most egy más jellegű közösséggé lettek, mint amilyenek voltak a kilencvenes években. Nagyon érdekes, hogy közel harmincöt év alatt azt tapasztaltuk, hogy folyamatosan változik a gyülekezet, mert nem ugyanazok az emberek alkotják, közben a generációk habitusa is változik. A gyülekezetben aktív középkorosztály gyermekeket nevel, reggeltől estig dolgoznak, így számunkra az is csoda, hogy így is szolgálatokat vállalnak és mindig itt vannak, az egész család, az istentiszteleten. Az nagy hálára indít minket, hogy mindkét gyülekezet élő, erős, buzgó közösség, most a nyaralókat nem számítva. Az külön öröm, hogy a fűzfői gyülekezet magja olyan komolyan megerősödött beköltöző fiatal családdokkal, hogy hálával látjuk a jövőt ott is. Tehát sok a beköltöző, akik miatt a két település és benne a gyülekezeteink megújulnak. Egy-két olyan friss nyugdíjas mindig rendelkezésre áll, akikre igazán számíthatok, akik bármikor tudnak segíteni, hiszen az aktív korúakat nem lehet hirtelen ugrasztani. Változik a gyülekezet összetétele, változik a gyülekezeti tagok habitusa, amihez egyrészt alkalmazkodni kell, másrészt formálni kell azt.
A Balaton-parti gyülekezetek sajátossága, hogy van nyári és téli gyülekezet. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Mindenekelőtt hangsúlyozom, hogy a gyülekezetink méreteihez képest az állandó („téli”) gyülekezet gazdag, élő, népes és szolgáló közösség. Tehát amikor a „nyári” gyülekezetről szólok, akkor az egy áldott ráadás. Tény, hogy nyáron akár háromszorosára is megnövekszik az istentiszteleti és gyülekezet közösség létszáma. Ez Fűzfőn és Almádiban is így van. Almádiban, Istennek hála, július-augusztusban mindenhol emberek vannak. A templomban, az udvaron, a gyülekezeti teremben, a templomi tetőtérben. A nyaralók közül többen itt is gyülekezeti tagok, számontartjuk és látogatjuk őket, nyugdíjba vonulva végleg ide költöznek, de a covid óta ez aktívak esetében is így történt. Almádiban négyezerrel emelkedett az állandó lakosok száma, de Fűzfőn is ez a tendencia. A nyaralók számára kétévente találkozót szervezünk, a közös istentisztelet után együtt ebédelünk. Ezen az istentiszteleten az igehirdetésen kívül nyaraló testvéreink szolgálnak. Nyáron kihangosítjuk az istentiszteletet az udvarra és szinte megtelik az udvar is az árnyas fák alatt. A kisgyermekek a gyülekezetiben, a nagyobbak a templom tetőterében kapnak helyet; a gyülekezeti teremben képpel és hanggal követhető az istentisztelet. Rekkenő hőségben izgulunk, hogy senki ne legyen rosszul. Ez azért is van, mert nem nagy a templomunk és nyáron nagyon meleg. Eredetileg nem templomnak épült, hanem egy bolt volt. Györgyi Dénes tervei alapján lett a Balaton Áruház átépítéséből református templom. Meghosszabbították egy kicsit, két tornyot építettek elé, amiből az egyiket tudták befejezni, ahol két harang lakik, a másik tornyot pedig már a mi időnkben bástya-szerűen zártuk le. A beltér alacsony, ami télen nagyon jó, mert ki lehet fűteni, de nyáron meleg. A gyülekezeti teremben az egészen kicsik játszanak, miközben a szülők látják és hallják az istentiszteletet. A templomi tetőtérben tartjuk a gyermekistentisztelet.
Olyan időket élünk, amit a női önmegvalósítás jellemez. Hogyan tudtad elkerülni annak veszélyét, hogy önmagadat helyezd előtérbe?
Ez sose okozott problémát, mert mindig úgy éltem ezt meg, hogy nem én vagyok a lelkész, hanem egy lelkészfeleség vagyok, aki egy háttérember. Ez nekem nem okozott gondot. Ugyan vannak alkalmak, amikor nekem kell megmondani, hogy mi történjen, de ez nem folyamatosan a feladatom, és a férjem ilyenkor is velem van a „távolban”. Én első perctől kezdve szívesen segítem őt, és ebben Ő nagyon kedvesen mindig meg is erősít, ami nagyon jólesik. Soha nem okozott problémát, hogy önmagamat meg akarjam valósítani, mert nem is voltak ilyen terveim. Lányainkban sincs olyan ambíció, hogy bárkivel szemben előtérbe helyezzék magukat. Sokkal inkább a másikra való odafigyelés, a másik örömhöz juttatása a számukra fontos dolog.
Megfigyeltem, hogy mindig jó veled találkozni, mert odafigyelsz az emberre, keresztyén szeretetet érezni általad, és nem álmosolyt látni az arcodon – ebben hasonlítotok is Püspök Úrral egymásra, ami nagy áldás a mi egyházkerületünkben. Minden napod türelemmel teli?
Ennek az a háttere, hogy én ezt a szolgálatot szeretem csinálni. Hálát adok Istennek azért, hogy nekem úgy rendezte az életemet, hogy gyülekezetben élhetek és lelkészfeleség lehetek. Nekem ez nem okoz problémát, gondot. Biztos az Úrtól kapott természetemnek is része a türelem, amit a Lélek csak megerősít bennem. De megmondom őszintén, hogy nem vagyok mindig türelmes. Amikor elfáradok, vagy az egész napos feszített helytállás után is még mindig valami váratlan esemény jön közbe, akkor már nem mindig vagyok türelmes. Olyankor mérges is vagyok magamra és szégyellem magam, de azon már nem mindig tudok uralkodni, és látszik rajtam, hogy „na, most már ez sok”.
Köszönöm az őszinteségedet, mert nyugodt lehetek afelől, hogy tényleg ember vagy! (nevetünk)
Igen-igen! Alapjában véve nem esik nehezünkre figyelni, mosolyogni, mert szeretjük a szolgálatunkat, az életünket. Hálás vagyok, hogy így élhettem le az életem javarészét.
Hozott változást benned vagy körülötted, hogy 2009-ben lelkészfeleségből püspökfeleség lettél?
Nem hozott bennem változást. Ha egyszer ennek vége lesz, az se lesz nekünk nagy váltás. A feladatok számában és az életünk megszokott medrében azonban nagy változást okozott. Sokkal többet lettem egyedül. Sok mindenben kellett nekem döntést hoznom, egyedül megoldanom ügyeket. Remekül megy egyébként, nagyon jól belejöttem! (kacag) Most például, hogy a zsinat lelkészi elnöke lett Jóska, a lányaink nyírják a füvet, mert az elfoglaltság miatt férjemnek nem nyílik lehetősége, hogy a ház körül tevékenykedjen, noha nagyon szereti és kívánja is a fizikai aktivitás minden formáját. Amikor a koronavírus-járvány idején itthon voltunk, és elkezdtünk közösen dolgozni azon a házon, ami öreg napjainkra épül, akkor csodálkozva láttuk, milyen ügyes és mennyi mindent meg tud csinálni a férjem. (kacag)
Száz éve még a parókiákon természetes jelenség volt a cselédek, nevelők és egyéb segítők jelenléte. Ma már nincsenek ilyen emberek. A ti püspöki háztartásotokat hogyan képzeljük el?
Úgy képzeljétek el, hogy azt én vezetem, gondoskodom ételről, piacra járok és főzök, gondoskodom tiszta ruháról. Nincs bejárónőnk és soha nem is volt. Nyáron szoktam ablakot pucolni és függönyt mosni, a nagytakarítást elvégezni. Most ezzel elmaradtam, csak részben tudtam megcsinálni, mert az az egyébként szigorú rend, ami a püspöki szolgálathoz kötődő tizenhat év alatt beállt, most az is felborult. Annyira sűrű lett a hét mindegyik napja, hogy a magánéletünk feladatival teljesen elmaradtunk. A nyár folyamán sok vendéget fogadtunk, amelyek protokoll és hivatalos látogatások voltak. Ilyenkor nagy segítségemre volt és van egy közeli vendéglő, onnan hozzuk az ételt, amivel megkínáljuk a vendégeket. A gyülekezeti terekben van segítségem: egy friss nyugdíjas kedves presbiterünk rendszeresen hetente jár takarítani, az almádi főgondnokunkra is mindig számíthatunk, és Fűzfőn egy kis közösség szinte mindent felügyel és elvégez. A templomot beosztjuk a jelentkezők között és közösen takarítjuk. Az úrasztali terítés, az úrvacsorai jegyek előkészítése szintén az én dolgom, a gyülekezet tagjai pedig a bort és a kenyeret hozzák.
Püspök Urat gyakran elkíséred hivatali útjaira, például a nyár végén Kárpátalján jártatok. Mit tapasztaltál ott?
Nagyon megható volt, főként jó tapasztalataim voltak. Úgy mentem oda, hogy nem tudtam, mi vár ránk, hogyan megyünk át a határon, és még egy kis félelem is volt bennem. De képzeld el, a Magyar Református Szeretetszolgálat szervezésében történt meg ez a látogatás, és az ő segítségükkel fennakadás nélkül át tudtunk menni a határon. Ők hetente kétszer is átmennek – amiért le a kalappal előttük -, élő kapcsolatban vannak a kárpátaljai testvérekkel, rendszeresen viszik az adományokat, és pontosan tudják, mire van szükség. Beregszászba mentünk először, ott Zán Fábián Sándor püspök úrral találkoztunk, és utána pedig jöttek a lelkészek. Az megrázó volt. Ha jól tudom, hetvennyolc lelkész van Kárpátalján, és abból tizenhárom tudott ott lenni ezen a találkozón, mert nem mertek elindulni. Azt mondja a férjem, hogy amikor tavaly novemberen ott jártak egy csendesnapon, akkor még minden lelkész ott volt. Mostanában azonban van olyan lelkész, aki ki sem mer jönni a parókiaudvarról. Ők a vasárnapi istentiszteleti szolgálat alatt is nagy veszélyben vannak, amikor egyik gyülekezetből a másikba autóznak, mert elfogják és elviszik őket. Az egyikőjük mesélte, hogy a parókiáról, ami az út egyik oldalán van, átment a templomba, ami az út túloldalán található, hogy kinyissa az ablakokat, és már jöttek utána a katonák… Tehát, még egy ilyen kis távon is veszélyben vannak. Nagyon nehéz ebben a bizonytalanságban élni az életüket. (elcsendesedik, rövid szünet) De a lelkészeknek gyermekeik születnek, kinek az ötödik, kinek az első. Ez a reménység jele. Attól függetlenül, hogy nehéz a helyzet, az élet élni akar. A beregszászi találkozó helyére eljöttek a técsői líceum tanulói, akiknek ünnepélyesen és jelképesen átadtuk a felszerelt iskolatáskákat, illetve a többi tanulóét, amit a kisbusszal hazavittek. Nagyon aranyosak voltak, nagyon örültek, megajándékoztak bennünket maguk által készített virágokkal. Elmentünk a beregszászi diakóniára, ahol a Magyarországon gyűjtött mindenki kenyere búzájából sütik a kenyeret, rajta a kehely motívummal. Jártunk a nagyberegi szociális konyhán, ahol nemcsak a diákoknak főznek, hanem rászorulóknak is. Oda edényeket és gyümölcslevet vittünk adományba, és utána elmentünk a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Leányotthonba, ahova elhanyagolt és elhagyott gyerekek kerülnek, akik ott odafigyelést és új esélyt kapnak az életre. Katkó Andrea igazgató asszony hite, helytállása megrendítő volt. Képzeld el, a háborús és gazdaságilag nehéz helyzet ellenére építkeznek! Nem tudják, mi lesz, de mindent megtesznek, hogy haladjon az élet. Ötven főre tervezett épületben százhatan vannak, ezért van szükség a bővítésre. Minket az aulában fogadtak áldó énekkel. Tele torokból, őszinte szívvel énekeltek a gyerekek és mosolyogtak. Szépek voltak a szobák, rendben voltak a dolgaik, a papucsaik a szobák előtt sorbarakva. Pedig alig négy-öt felnőtt segítő jut arra a sok gyerekre. Ott is sokat segít a szeretetszolgálatunk, hiszen el lehet gondolni, mennyi alapvető eszköz fogy el naponta ennyi gyereknél. Akár tárgyi adományt, akár pénzbeli adományt juttat el a Magyar Református Szeretetszolgálathoz valaki, azáltal segíti az ott élő gyerekek életét. (Szerkesztői megjegyzés: 1358-as adományvonal hívásával 500 forinttal támogatható a Szeretetszolgálat munkája.)
A sok-sok szolgálati teendő és hivatali út, valamint gyülekezeti teendő mellett jut idő pihenésre?
Hosszú-hosszú évek óta minden idő a munkáról, illetve a szolgálatról szól, de hála Istennek, vannak olyan védett idők, amikből nem engedünk. Ezekhez ragaszkodunk, és be tudjuk tartani. Három-öt napról van szó, kérlek, ne gondolj nagy dolgokra! Közösen megyünk el kirándulni a lányokkal. Kénytelenek vagyunk elutazni, mert itthon nem lehet pihenni. Úgy szerveztük az életünket, hogy amióta a lányaink dolgoznak, pénteken munka után hazajönnek a parókiára, én addigra főzök valami finomat, és elmesélik az egész héten történteket. Olyankor itt vannak késő estig, amíg jól érezzük magunkat, beszélgetünk. Sára hétközben is jön, mert van egy magyar agara, aki nálunk van napközben – reggel hozza, este viszi -, de Borit nem mindig látjuk hétközben. Ajándék a péntek esti találkozás, a közös pihenés, és az is, hogy mindenben számíthatunk rájuk. Ha valamit megbeszélünk velük, akkor az úgy van.
Van vezérigéd, ami támogat, megerősít vagy útmutatást ad?
Az, a Bibliában sokszor előforduló biztatás az igém, hogy „Ne félj”. Bennem sokszor van megtorpanás, főleg az elején megrettenek, és ha csak ez eszembe jut a krisztusi biztatás, „Ne félj”, máris könnyebb. Nagy igém még az a bibliai vers, amit 59 évesen elment édesanyám síremlékén olvasok újra és újra: „… én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy…” (1Mózes 28,15).
Ha elfogadod beszélgetésünk zárásaként, akkor a bibliai igéddel szeretnélek biztatni egy villámkérdés-villámválasz játékra: ne félj!
Persze, próbáljuk meg!
Porszívó vagy tűzhely? Porszívó.
Vers vagy regény? Regény.
Jónás hala vagy József kútja? Hát, ez nehéz! József kútja.
Zöld vagy kék? Kék.
Szalómé illatos kenete húsvét hajnalban vagy Tábita szolgálata a gyülekezeti tagok felé? Tábita.
Mosoly vagy simítás? Simítás.
Ovihittan tartása vagy szeretetvendégség szervezése? Szeretetvendégség szervezése.
Szőttes vagy bársony? Bársony.
Gyógyítási történet vagy megtéréstörténet? Gyógyítási történet.
Gyümölcstorta vagy püspökkenyér? Püspökkenyér! (kacag)
Köszönöm, hogy időt szántál olvasóinkra és megengedted, hogy belelássunk az életedbe és megismerjük gondolataidat. Sok erőt és áldást kívánok ahhoz a segítő asszonyi háttérszerephez, amire egykor fogadalmat tettél, és ami által Püspökünk sokrétű szolgálatát hűséggel és hálatelt szívvel támogatod.
