Darányiné Csonka Valéria Lábatlan-Nyergesújfalu-Süttő református lelkipásztora 35 éve. Szolgálata során hangsúlyt fektet testvérgyülekezeti kapcsolatokra, felújításokra, külmissziói utakra, sportra, nyelvtanításra. Harmincöt éve került Somogyból haza, a Tatai Református Egyházmegyébe, ahol azóta is ugyanabban a közösségben lelkipásztor, és most örömmel osztotta meg tapasztalatait beszámolva mindarról, amit Isten áldásával elvégezhetett. Ajánlom példáját az olvasók figyelmébe!
Tatán születtél, és ott voltál gimnazista, de valójában hol vannak a gyökereid?
1961. november 16-án születtem Tatán, de a gyökereim nem oda kötnek. Tatán volt Kocshoz a legközelebbi szülészet, ezért ott születtem. Viszont az apai nagyanyám bokodi evangélikus családból származott, az apai nagyapám pedig dadi református családból, az anyai őseim pedig tősgyökeres kocsiak voltak. Én Kocson nőttem fel, Kocson jártam általános iskolába és ott konfirmáltam. Egyébként tizenhárom évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál.
Kocs egy tradicionálisan református község. Hitben nevelkedtél?
A szüleim nem voltak kifejezetten hívő emberek. Viszont mivel anyukámnak dolgozni kellett mennie, ezért keresett a faluban egy olyan idősebb nénit, aki vigyázott rám, amíg az édesanyám dolgozott. Így kerültem Szekér Zoltánné Juliska nénihez, aki hívő reformátusként többször elvitt a református templomba. Emlékszem, hogy mindig virággal a kezemben mentünk a templomba. Tulajdonképpen ez volt az első templommal való találkozás az életemben. A második már az általános iskolához kapcsolódik, ahova a helyi lelkész, Bakonyi Dezső bácsi rendszeresen bejárt hittant tartani. Ez még erősen a kommunizmus ideje volt, de az államhatalom megengedte, mert Kocs egy tradicionális, nagy és erős gyülekezet volt, és nem merték kiiktatni az iskolából a hitoktatást. Emlékszem, hogy engem nem írattak be a szüleim hittanra, ezért tanítás után én mehettem haza, de volt bennem egy hiányérzet, mert Dezső bácsihoz nem mehettem hittanra, hogy tanuljam azokat a dolgokat, amiket a többiek. Engem nagyon érdekelt volna és nem akartam lemaradni a többiektől, ezért rávettem a szüleimet, hogy én is járhassak hittanra. Ők nem akadályozták, de nem is nagyon biztattak. Végül 1976-ban konfirmáltam. Rám egyáltalán nem jellemző, hogy a szüleim nyomására léptem a vallásosság útjára. Az én esetem pont arra a példa, hogy szülői hatás nélkül, egy nem kifejezetten hívő családból is elhívhat az Úr Isten valakit lelkésznek.
Mikor kristályosodott ki számodra, hogy a teológián fogsz továbbtanulni?
Általános iskola után a tatai Eötvös József Gimnáziumba kerültem, ami akkor egy nagynevű gimnázium volt. 1980-ban érettségiztem, és még érettségi előtt jelentkeztem a debreceni kántorképzésre, ugyanis én mindig is vonzódtam a zene és éneklés iránt. Nagyon szerettem énekelni és hegedülni. Visszaemlékszem, hogy általános iskolás koromban egyedül jártam be Tatára a zeneiskolába. Mivel érdekelt az egyházzene is, ezért mentem el Debrecenbe, ahol beszélgettem teológusokkal, és megérett bennem a gondolat, hogy jó lenne teológiára jelentkezni. Igazából két út állt előttem: tanári pálya vagy teológiai tanulmányok. Bár, amikor a teológiára jelentkeztem, még nem tudatosult bennem kristály tisztán, hogy én lelkipásztor szeretnék lenni. Sokkal inkább abban voltam biztos, hogy a teológiát, mint tudományt akarom tanulni. Viszont utólag is úgy érzem, hogy az Úr Isten vezetése volt, hogy a lelkészi pályára terelgetett. Mert bármennyire is szeretem a gyerekeket, a nyelveket, a tanítás folyamatát, nem a tanítás volt az én utam.
Teológiai tanulmányid alatt nyílegyenes volt az utad?
Nem. Volt, hogy megtorpantam, és arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna tanárképzőre menni. Az volt a tervem, hogy felfüggesztem a teológiai tanulmányaimat, és átmegyek a bölcsész karra, orosz szakra, de az egyik nagyon kedves ószövetséges professzorommal, Dr. Tóth Kálmánnal és Dr. Márkus Mihály lelkipásztorral, későbbi dunántúli püspök úrral folytatott beszélgetéseim arra a döntésre vezettek, hogy tovább folytattam a teológiát. Így aztán 1985-ben végeztem a Budapesti Református Teológiai Akadémián.
A házasságkötés általában az egyetemista évekhez fűződik. A te életedben is így volt?
Igen, a teológián ismertem meg leendő férjemet, Darányi Sándort, akivel 1985 augusztusában kötöttünk házasságot az esztergomi református templomban, mivel ő esztergomi. A teológia alatt ő nagyon sok programot szervezett. Emlékszem, koncertekre jártunk, kirándulni mentünk közösen, a Dunán is eveztünk kettesben – ami azért is volt bátor dolog, mert én nem tudtam úszni rendesen, csak ő vett rá, hogy próbáljuk ki az evezést a Duna kellős közepén. Mind a ketten szorgalmasak voltunk és sokat tanultunk, nekem az ötösön kívül más osztályzatom nem is volt. Igazából egy zárt világban éltünk, és amikor az első lelkészképesítő vizsga után kikerültünk ebből a zárt világból, akkor nagyon sok nehézséggel küszködtünk. Először anyósomék esztergomi lakásában laktunk, és nem tudtuk, mi lesz velünk. Aztán november 1-től kaptunk kirendelést Somogy megyébe. Kováts Attila volt akkor az egyházkerület püspöke, és úgy rendelt ki bennünket, hogy nem is annyira rossz hely Csököly, mert még fürdőszoba is van a parókián. Apósom vitt le bennünket Esztergomból a kis Fiatjával. Négy gyülekezet tartozott hozzánk: Csököly, Gige, Rinyakovácsi és Jákó. Nagyon szegények voltunk, és nagyon nehéz volt az átjárás az egyik faluból a másikba – volt, hogy gyalog, volt, hogy kerékpárral mentünk egyik faluból a másikba, volt, hogy a helyi gondnok vitt át traktorral bennünket. Nagyon-nagy dolog volt, amikor 1988-ban megkaptuk az első szolgálati gépkocsinkat, egy Skoda 120L-t. Arra az időszakra esett, hogy az 1986/87-es tanévben lehetőségem volt a Church of Scotland meghívására nyolc hónapot Edinburgh-ban tölteni. Skóciában ismerkedtem a skót egyház helyzetével, az ottani egyházi állapotokkal, amit nagyon hasznosnak találtam. Visszajőve tettem le a második lelkészképesítő vizsgát, majd 1989-ben született meg a lányunk, Darányi Zsófia Kaposvárott. Pontosan a román forradalom napján, december 23-án – miután megnéztem a tévében, ahogy elfogták a Ceaușescu házaspárt -, kellett bemennem a kaposvári szülészetre.
A somogyi évek mikor és hogyan értek véget?
1991-ben Dezső bácsi Kocsról írt egy levelet nekem, hogy ha szeretnék közelebb kerülni a Tatai egyházmegyébe, akkor most megpróbálhatjuk, mert Lábatlanon üresedés van. (Szerkesztői megjegyzés: Bakonyi Dezső kocsi református lelkipásztor.) Mi terveztük, hogy hazajövünk a szüleinkhez közelebb, és Lábatlan pont Kocs és Esztergom között van félúton, úgyhogy örömmel határoztuk el, hogy belevágunk. 1991 augusztusában mutatkoztam be a lábatlani gyülekezetnek, és értesített Bátky Miklós esperes úr, hogy egyhangúan megválasztottak, de egy ideig nem jöhettünk ide, mert nagyon megosztott gyülekezetbe kerültünk. Dióhéjban csak annyit, hogy volt, aki az egyik elődömet pártolta, volt, aki a másik pártján állt, tehát a gyülekezet kétfelé szakadt. Bátky esperes úr úgy fogadott bennünket, hogy mi egy hangyabolyba érkeztünk, és úgy mutatott be a lelkészkollegáknak az első lelkészértekezleten, hogy az egyházmegye legrosszabb gyülekezetébe jöttünk. Mi ezt fel sem fogtuk, amikor megpályáztuk Lábatlant, mert nekünk az volt a cél, hogy közelebb legyünk a szüleinkhez. Nem azért volt fontos eljönni Somogyból, mert ott ne lettek volna kedvesek és barátságosak az emberek– mindennel elláttak bennünket, disznótorost hoztak, rendkívül aranyosak voltak és semmi probléma nem volt a gyülekezeti tagokkal -, de úgy éreztük, hogy nem az otthonunk az a vidék, szerettünk volna hazakerülni.
A váltás után mennyi idő múlva éreztétek egységesnek a lábatlani gyülekezetet?
Évekbe tellett, mire a gyülekezet egysége helyreállt, és helyreállt a békesség. Lelkesen belevetettem magam a gyülekezeti munkába, elkezdtem az országosan védett műemléktemplom épületének felújítását. Ez a környék legrégebbi épülete, már a középkorban állt, első okleveles említése az 1400-as évből való. Az építés pontos évét nem ismerjük, de 2000-ben a jelképes 600 éves évfordulót megünnepeltük. Mivel műemlék, ezért a legkisebb átalakításhoz és felújításhoz engedélyt kellett kérni. A hatósági bejelentés után helyszíni szemle következik, aztán bürokratikus rendszeren keresztül haladva történik meg az engedélyezés. Emlékszem rá, hogy amikor a tornyot elkezdtük tatarozni, nem engedte meg a műemlékhivatal, hogy a cement egykori hazájában, Lábatlanon cementet tegyünk a vakolatba, pedig ingyen kaptuk volna a lábatlani cementgyárból, helyette téglaőrlemény-mész-homok keverékét kellett használni légzőképes vakolatként. Akkor ez volt a vesszőparipa. De már egy-két héttel azután, hogy a vállalkozó felvitte a torony falára a vakolatot, már láttuk, hogy nem lesz tartós, mert magába szívja a csapadékot. Aztán utána jött a templomhajó födémrészének tatarozása, amikor is kijött egy faanyagvédelmi szakértő, akit a műemlékvédelmesek választottak ki, és a 6-7 cm-es vastagságú betonréteget távolíttatta el a födémről, hogy megállapíthassa a gerendák állapotát. Ezt én vasárnap kihirdettem a szószékről, és néhányan válaszul azzal vádoltak, hogy én csákánnyal akarom szétrombolni a templomot. Végül nagy nehezen elfogadták és megcsinálták, mivel hatósági és nem lelkipásztori kérés volt ez, de nekem két tűz között kellett lavíroznom.
Ma is így van ez?
Az volt az egyik véglet, ma pedig a másik végletben vagyunk: mintha egyáltalán nem érdekelné a műemlékeseket. Ez se jó és az se jó. A födémtatarozás után a teljes hajórész felújítása következett. A műemlékes kijött, és megmutatta a kivitelezőnek, hogyan kell beledörzsölni a kőműveslapáttal az anyagot a templom falába, hogy a templom textúrája érvényesüljön. Az a felújítás jó lett, az a mai napig áll. Annyi mindent csináltunk, hogy regényt lehetne írni. Amikor ide kerültünk, azonnal bevezettettük a vezetékes telefont, aztán nagy előrelépés volt, amikor nem kályhákba kellett begyújtani, hanem bevezettettük a gázt, és konvektorokat használhattunk. A templom villamoshálózatát is felújítottuk, majd újra kellett a templomtornyot tatarozni, mert nem állta meg a helyét az, amit a műemlékesek mondtak. A tetőszerkezet és a toronysisak is fel lett újítva. Aztán a befalazott középkori elemek, köztük az eredeti déli kapubejáró kontúrját is régészekkel kibonttattuk és láthatóvá tettük. Majd a parókiát járólapoztattuk, a fürdőszobát korszerűsítettük, egy raktárhelyiséget a folyosó fordulóján vizesblokká alakíttattunk. Egy új csigalépcsőszerű templomfeljárót készíttettünk, amit egy budapesti kertészmérnök tervezett, illetve a parókiaudvart feltöltettük a templom előtti részen. Mindezeket úgy, hogy akkor, a 2000-es években még nem voltak pályázati lehetőségek, hanem úgy kéregettem össze helyi cégeknél, vállalkozóknál és önkormányzatoknál. Később az alapítványunkkal a Nemzeti Civil Alapprogramhoz tudtunk pályázni, és több esetben nyertünk közösségépítésre. Például így vittük el a fiatalokat kirándulni egy nagybusszal Erdélybe. Hozzáteszem, hogy a pályázati rendszer kezdetén még valóban a pályázat minősége számított, és nem az összeköttetés.
Említetted Erdélyt. Van esetleg testvérgyülekezeti kapcsolatotok?
2004-ben volt az az ominózus kettős állampolgárságról szóló népszavazás, ami után 500 református lelkipásztor jött határon túlról prédikálni, és ide a Tatai Református Egyházmegyébe Maros megyeiek jöttek. A székesi lelkész került Lábatlanra, azóta tartjuk, ápoljuk a testvéri kapcsolatot a Maros megyei Székes református gyülekezetével. Szép emlékem, hogy megtalálva a közös pontokat, Székesen Bercsényi szobrot avattunk, mert Lábatlan részese volt a Rákóczi-szabadságharcnak, illetve II. Rákóczi Ferenc fejedelem egyik főgenerálisa, gróf székesi Bercsényi Miklós családi előnevét Székesről kapta. A testvérgyülekezeti kapcsolatba bevontuk a felvidéki testvértelepülésünket is. Lábatlan pontosan a felvidéki Karvával van szemben, így lett testvértelepülés. Ők is nagyon sok esetben részt vettek a közös programokban, sőt még a partiumi Érszakácsi településről is voltak nálunk, mert az egyik gyülekezeti tagunk onnét származik. Aztán eljutottunk a Gyimesekbe csángóföldre, ahol Berszán Lajos atyával, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítójával nagyon jó kapcsolatba kerültünk, sőt meghívtuk őket ide, Lábatlanra. Nagyon sok kirándulást szerveztünk, és elmondhatom, hogy Lábatlan egy tekintélyes része ezek által ismerte meg Erdély, Felvidék és Délvidék tájait.
Nemrég posztoltad, hogy ismét célod a félmaraton lefutása. Mesélnél a sportéletedről?
Édesanyám évekig itt volt velünk, mert sajnos a cukorbetegség miatt teljesen világtalan lett. 2011-ben elhunyt édesanyám, és a következő évben kezdtem a sportolás felé fordulni. A lányom már régebb óta futott, és gondoltam, én is megpróbálom. Az udvar közepén volt egy puspáng-bokor, és számoltam, hogy hányszor tudom körbe kerülni. Hússzor, aztán harmincszor sikerült, de a célom az volt, hogy negyvenszer megpróbálom körbe futni. Amikor már sikerült, akkor célt váltottam, és azt akartam elérni, hogy a templom toronyóráját figyelve egy órán át tudjak futni. Amikor az már ment, akkor kimerészkedtem Lábatlanon belül a Buzás hegyre, majd Nyergesen felfedeztem nagyon jó futóhelyeket. Rengeteg félmaratont teljesítettem, és 2019-ben maratont is futottam egyszer az életben. Nagyon sok érmem ki van téve a parókia folyosójára, és ha jönnek hozzánk hivatalos személyek, egyházlátogatók, egyből ez tűnik szembe nekik, és amikor elmondom, hogy ezek az enyémek, akkor csodálkozva mondják, hogy nem is gondolták volna.
Ahogy azt is kevesen gondolnák, hogy te angoltanár is vagy.
Valóban. Amikor a Somogyi Református Egyházmegyében, Csökölyben szolgáltunk, ott elkezdtem a kaposvári tanítóképzőt angol nyelv specializációval, amit Esztergomban fejeztem be a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Tanárképző Karán. Ezt hasznosítani is tudtam, ugyanis a gyülekezeti munkával párhuzamosan sok helyen tanítottam angolt. Amikor elkezdődött az órarendi hitoktatás, akkor az összes hittanórát én tartottam Lábatlanon, Nyergesen és Süttőn is. Sőt, több mint tíz éven keresztül óraadó angoltanárként is tanítottam a lábatlani iskolában. De olyan is volt, hogy a cementgyár dolgozóinak, majd az önkormányzat dolgozóinak tartottam angolt, sőt, Nyergesen a gimnáziumban is voltam óraadó angoltanár. Ma már Nyergesen van hitoktatóm, és Süttőn is van két hitoktatást segítő, de azért még így is van 16 hittanórám.
Az angol nyelv jóbarátodnak bizonyult a külmisszió területén is, ugye?
Jaj, nagyon! 2022-ben jött egy levél az esperesi hivataltól, hogy Dr. Dobos Ágoston, Tiszántúli Református Egyházkerület missziói előadója olyan embereket keres, akik vállalnak egy tíz napos athéni utat, hogy ismerkedjenek a Greek Evangelical Church, azaz a Görög Evangéliumi Egyház munkájával. Én akkor jelentkeztem erre az útra, ami nagyon hasznos volt. Menekültekkel foglalkoztunk Athénban, és megismertük az ottani egyháznak a hajléktalanok felé vállalt szolgálatát. Nagyon nagy hatással volt rám, és ezután Dobos Ágoston ajánlására elvégeztem a nyolchetes Vision School külmissziós képzést, amit a dél-koreai Inter CP világmissziós szervezet rendezett Budapesten, Debrecenben és Pécsen. 2023. május 1-én kaptam meg erről a bizonyítványomat, és vállaltam, hogy rögtön ki is megyek terepgyakorlatra, amit FO-nak, azaz Field Operation-nak nevezünk, és célja az evangélium hirdetése az eléretlen népek között. 2023 augusztusában Izrael és Palesztina területére menve hárman képviseltük a Magyar Református Egyházat Gergely Ferenc Barnabás lelkésszel és feleségével, Gergelyné Molnár Líviával együtt. Az FO szint után következik az MIT szint, azaz Mission Impact Team, ahol az evangélium hirdetése már párosul egyéb tevékenységgel. Én például 2024 januárjában Jordániában szíriai menekült gyerekeknek angolt tanítottam, de volt, aki éneket tanított, volt aki kézműveskedést vezetett. 2025 januárjában részt vettem még egy MIT-n Izrael-Palesztinában, aztán egy tunéziai MIT-n. Tavaly októberben Dobos Ágoston javaslatára becsatlakoztam a korábban elvégzett Vision School-ra épülő, nyolchetes M&E, azaz Mission and Education online kurzusba, ami kifejezetten a gyerekek evangelizációjára fókuszált. Ehhez a képzéshez kapcsolódóan jutottam el most márciusban Pakisztánba, ahol az indiai határhoz közeli, több mint tizenhárommilliós Lahor városában keresztény gyerekekkel és fiatalokkal foglalkoztam. Nagy hatást gyakorolt rám egy fiatalember, aki a helyi keresztyén gyülekezet keretein belül különböző települések fiúgyerekeit gyűjtötte össze, és tanítja őket. Egy szülői szemináriumban találkoztunk Lahor közelében, ahol én a szülői szerepekről tartottam előadást – de volt, aki a média hatásáról, volt, aki a törvényről és kegyelemről, – és odajött az előadásom után hozzám, hogy online tartsak a fiúknak még előadást. Ez most, március 21-én, szombaton meg is valósult, és a böjt témakörében online találkoztunk.
Csodálatos, ahogy Isten használja a hitedet, nyelvtudásodat, a tanulás iránti nyitottságodat, talpraesettségedet!
Lehet, hogy a lábatlaniaknak picit sok, hogy én többször elmegyek külmissziós útra, de igyekszem mindent megcsinálni itt, hogy ne érezzék azt, hogy ők háttérbe szorulnak azért, mert én elmegyek a világ másik részére. Hallottam már azt a véleményt is, hogy „itt is van elég hitetlen ember, akit lehetne evangelizálni”, amivel egyetértek, de úgy érzem arra a szolgálatra is szükség van, amit én végzek. Egyébként néha a külmisszió és a belmisszió összeér. Van egy kis ugandai lány, akit Ágostonon keresztül ismertem meg. Fiona gyógyszerészhallgatóként végzett Debrecenben, és Táton kezdett dolgozni egy gyógyszertárban, és mivel közel van Tát Lábatlanhoz, kértem, hogy majd keressen meg. Végül bekapcsolódott a gyülekezeti életbe, már magyarul is annyira tud, hogy nem csak gyógyszereket készít, hanem a pulthoz is engedi a főnöke. Vasárnaponként Lábatlanon gyerekistentiszteleteket tart, és a gyerekek nagyon szeretik. Nagy hatást gyakorolt rájuk Fiona története, mert ő nem ismeri a családját, se szüleit, se testvéreit, ezért nagyon megható volt, amikor azt mondta, hogy ti vagytok a családom, ti vagytok a testvéreim az egyházban. Tavaly Mocsán, az egyházmegyei női konferencián Fiona inspirálóan beszélt az elhivatásáról, és én lehettem a tolmácsa.
Eddig főként a lábatlani egyházrészről beszéltél, de úgy tudom, hogy a szórványokra is ugyanúgy koncentrálsz.
Igyekszem ott is helyt állni. Tavaly bővítettük Nyergesen az imaházat, ami az 1970-es évektől megvolt már. A hosszú parasztház első része volt a gyülekezet tulajdona, a hátsó része pedig egy magánszemélyé, és amikor ő el akarta adni a házrészét, a hívek felvetették, hogy ez egy nagy lehetőség, éljünk az elővásárlási jogunkkal. Valóban nagy lehetőség volt, csak egy akadály volt, mégpedig a pénz. Felkerekedtem, és felkerestem Steinbach József püspök urat, Gerecsei Zsolt esperes urat – ő lábatlani születésűként kezdettől támogatta a nyergesi imaház bővítését, mert az a főút mellett könnyebben megközelíthető, mint akár a lábatlani templom -, valamint a nyergesi és lábatlani önkormányzatokat. Olyan rendes volt mindenki, hogy anyagilag támogatta a házrészvásárlást, sőt az egyházmegye gyülekezetei egy vasárnapi perselypénzüket ajánlották fel erre a célra. Istennek legyen hála! Most már folyik ott az ifjúsági munka Székely Boglárka hitoktatóval, vannak kézműves foglalkozások, tavaly már tartottunk ott adventi kézműveskedést is.
Mindig ilyen napfényes az életed?
Nem, ahogy másé sem. 2017-ben meghalt a férjem, ami egy nagy törés volt, és kilenc éve egyedül szolgálok a gyülekezetben. Többen azt gondolták, hogy miután özvegy lettem, el fogok menni a gyülekezetből, de az Úr Isten akaratából maradtam, és hálás vagyok azoknak, akik erre biztattak. Érzem, hogy valóban Isten akarata volt az itt maradásom. Lábatlanon otthon érzem magam, harmincöt éve itt élek. Az özvegység lelki terhét nem pszichológussal dolgoztam fel, hanem Isten csodája volt, hogy megtartott és ad erőt szolgálni. Nagy örömöm Zsófia lányom, aki Esztergomban a Dobó Katalin Gimnáziumban érettségizett, majd Győrben a Széchenyi István Egyetemen kereskedelem és marketing szakon végzett, és multicégeknél dolgozik, miközben idegenvezetői tanfolyamra jár, és turisztika mesterképzésre jelentkezett. Nagy utazó, bejárta a világ sok szegletét. Huszonnégy évesen kezdte ezt a hobbit. Barcelonába ment először egyedül, majd néhány év múlva féléves ázsiai körútra indult. Onnét jött haza az édesapja temetésére. Bejárta már Dél-Amerika sok szegletét. Együtt is sokat utaztunk, például bejártuk egész Dél-Koreát, Japánban két helyen is jártunk együtt, Peruban felmentünk a Machu Picchu-ra, legutóbb Ománban voltunk őszi szünetben.
A fb profilodnál egy Kalász László idézet olvasható. Ennek a választásnak van valami különös oka?
Számomra azt üzeni az az idézet, hogy mindig, minden körülmény között meg kell maradni embernek. Próbáltam minden esetben olyan lenni, mint amiről az az idézet szól, hogy „Mintha rögtön meghalnék, úgy kellene élnem, / Születéstől halálig tartó emberségben”. Nem állítom, hogy tökéletesen sikerül mindig így tennem, de attól még igaz. Együtt kell érezni az emberekkel, fontos meglátni a gondjaikat, problémáikat, mert hiába mondja szóval valaki, hogy hívő keresztyén, ha nem érez együtt az emberekkel.
Ha bibliai idézetet írnál ki, akkor mit választanál?
Az 1Sámuel 7,12 lenne az, mert az én életemben valóban így volt: „Mindeddig megsegített minket az Úr”. Nagyon nehéz helyzetekben, amikor azt gondoltam, hogy már mindennek vége és nincs tovább, mégis volt tovább. Nem emberi segítséggel, nem pszichológusok segítségével, hanem az Úr Isten erejével.
Nagyböjt idején beszélgetünk, ami adja a kérdést: mit jelent számodra a böjt?
Nem a pénteki húselhagyásra koncentrálva böjtölök, hanem azt próbálom megvalósítani, hogy délutántól másnap reggelig nem eszek semmit, és próbálok sokkal jobban koncentrálni az Úr Igéjére. Ezért választottam a szombati pakisztáni gyermekekkel való online találkozás alaptörténetének azt, amikor Jézus böjtöl, és háromszor is az Igére hivatkozva utasította el a Kísértőt. Azt hangsúlyoztam a gyerekeknek is, hogy mindig az igére kell koncentrálni, és a koncentrálásban segít a böjt. Az igazi böjt nem fogyókúra, még csak nem is az egészséges életmód része csupán, hanem mindezek mellett az, hogy sokkal jobban figyelek és koncentrálok az Igére.
Áldja meg Isten a nagyböjti és nagyheti böjti koncentrálásodat, és kívánom, hogy az Ő dicsőségére és lelkek üdvének javára szolgálhass Lábatlanon, és végezhesd külmissziói munkádat bárhol a világon! Gondolom, mint a gyermekek közötti munkát szerető lelkipásztor, nyitott vagy egy villámkérdés-játékra, hogy azzal zárjuk le a beszélgetést.
Persze, természetesen!
Kabóca vagy méhecske? Kabóca.
Péter sátor ötlete vagy Péter kardrántása? Sátor ötlete.
Könyves Kálmán vagy Nagy Lajos? Könyves Kálmán.
Saul tarisznyája vagy Pilátus kézmosó tálja? Saul tarisznyája.
Bástya vagy futó? Bástya.
Maradékok a kosarakban vagy az asztalról lehulló morzsák? Maradékok a kosarakban.
Rizs vagy krumpli? Rizs!
Leprás Simon háza vagy Jászón háza? Jászón háza.
Tükör vagy fésű? Fésű.
Jézus saruja vagy Jézus köntöse? Jézus köntöse.
Köszönöm a beszélgetést!