Azt hiszem, az ambíció egy olyan szél, amelyik csak a mértékkel mérhető dolgok hajójának vitorlájába való. Ha valamilyen mérhetetlen érték vitorlájába kapaszkodik bele, csak zátonyra futtatja a hajót.
Határozottan jó, ha ambiciózus tud lenni pl. egy zseniális szakács. Ha van benne törekvés, hogy különlegesen ízletes receptjeit, technikáit, ízeit ne csak azok élvezhessék, akik a kisvárosi negyedből az ő kifőzdéjébe járnak ebédelni, hanem elkezd terjeszkedni, üzleteket bérelni, alkalmazottakat felvenni, versenyeken indulni, marketinget alkalmazni stb. Ki tudja, talán még egyszer egy nemzetközi étteremlánc tulajdonosának mondhatja magát! Én meg majd akkor, a világ másik végén, lehet, hogy a kedvencemként fogom számontartani az ő ízeit. Ez jó. Jó, hogy ambiciózus tudott lenni.
De mi a helyzet mondjuk egy ambiciózus pedagógussal, orvossal, lelkésszel, pszichológussal stb.? Nem hagyja-e el, mint valami felesleges terhet, a rakományát, miközben a személyes céljai megvalósítását tűzi ki célul? Csak gondolkodom, csak kérdezek. Tud-e kellőképpen fontos maradni, az első helyen meghatározó lenni az a mértékkel nem mérhető érték, ami elindulásra késztette, hívta, küldte, ha később az ambíció szele feszíti meg a vitorláit?
Mert az ambíció célja az ember érvényesülése, a mértékkel nem mérhető célja pedig valami szellemi, lelki, magasztos, ami az egyénen túlmutat, és a világ egészét kívánja szolgálni, gazdagítani.
Gondolhatnánk akár azt, hogy az ambíció szele akár célba segítheti a mértékkel nem mérhetőt a maga energiájával, lendületével, de én ilyet még nem láttam. Olyat azonban már sokat, hogy a mértékkel nem mérhető vitorlája foszladozó, szakadozó transzparenssé kopott az ambíció szelétől.
Manapság leginkább horizontális irányok mentén szokás állást foglalni. Tarts jobbra, vagy balra, rendületlenül haladj előre, vagy határozottan indulj el visszafelé … Én szívesebben nézem a dolgokat a vertikális tengelyhez való viszonyuk alapján. Hogy valami kizárólag az egyén érdekeiről szól-e, vagy hozzá tud-e tenni az egészhez valami éltetőt, valami maradandót? Hogy kizárólag emberi-e és testi, magán hordozva ezek penetráns kipárolgását, vagy a maga felülről való lényegével lélegzethez juttatja-e azt, aki a közelébe kerül?
„Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” (139. Zsoltár 1-2. vers)
Persze megkísért, hogy észrevegyem a másik szándékát, és az arca elé toljam az én igazságomat. De ez is csak ambíció.
Vizsgáljon meg minket az Úr!
Kép: Hable Anna Zsófia: Túlsó part /akril, vászon/
