Megéled

Gyereket? Minek?

Időnként elképedek, amikor a gyermek szótól is hüledező hölgykoszorú diszharmonikus kórusát hallom, erős férfi basszussal megbolondítva. A modern nyugati társadalom egyre kevésbé viseli el a gyermekeket, és ami velük jár. Megjegyzem, a többi rászoruló csoporttal is így van. Idősek, fogyatékkal élők.

Mindig volt olyan idő, amely nem volt alkalmas a gyermekszülésre meg nevelésre. De minden időben születtek, még akkor is, ha utána kínkeservvel nevelték fel, vagy meghaltak a gyermekek. II. világháború előtti anyakönyveket böngészve megállapítható, nem volt ritka a gyermekhalál. Sok családnál, ahol született négy, hat, nyolc gyerek, néha csak a fele érte meg az egy-, vagy kétéves kort. 

Az emberek hormonjai működnek és teszik a dolgukat. Ősi dolog ez. A legrégebbi princípiumok egyike. Egyben az emberiség fennmaradásának záloga is.

Időközben, persze, mindig voltak más hangok is. Mára az erősödött meg. Nem ítélkezem senki felett, aki mást mond, és nem engedelmeskedik az ősi „törvénynek”. De időnként jókat mosolygok. Mondjuk, ha a saját kultúrám szülöttei vallják ezt, nem őszinte a mosolyom, mert ez pont az jelenti, hogy mi egyre kevesebben leszünk, és végső soron az identitásközösségem el fog tűnni. 

Nézzünk pár magyarázatot, hogy miért is nem vállalnak ma gyermeket. 

A mai világba? (Tévedés ne essék, a jóléti társadalomról van szó) „Végigéltem a barátnőm terhességét és a szülését. Az ujjai virslikké dagadtak, felpüffedt az arca is, és tök sokat hízott. Szülés közben elájult, császár lett a vége. És mit kapott utána? Egy bőgőmasinát. Idegrendszeri éretlenség okozza a problémát. Már 1 éves, de még mindig nem nőtte ki. Csoda, hogy nem akar már több gyereket?”
Ez elég ijesztő lehet egy testbálványozó társadalomban, ahol a gyermekvárással együtt járó testi változások nem felelnek meg az elvárt női testképnek. Ebben nem csak a barátnők  és a fitness guruk a hibásak, de a „szerető” férfipárok is, akik már pár héten belül olyannak akarják látni a nőt, mint amikor megismerték. Egy hamis testképnek nem tudnak megfelelni a gyermeket váró és szülő nők. 

Ebbe a világba? Ahol a klímaváltozás tönkreteszi a Földet? Lehet, hogy nem jutna neki tiszta ivóvíz és friss levegő! Erre a bolygóra? Túl sokan vagyunk már. Ilyen háborús helyzetbe, ahol atombombával is fenyegetőznek?
Azért valljuk meg, ebben van valami. Tényleg sokan vagyunk. De mintha mi tudnánk szabályozni, vagy nekünk kellene szabályozni a népesség számát. Csinálja az ember. Kínában sokáig nem születhetett, csak egy gyermek. Ha lehet, fiú legyen. Indiában a lányokat megölhették, hallgatólagosan a mai napig megölhetik. Az abortuszok száma szerte a világon megnőtt. Honnan veszi az ember a jogot ehhez? Ráadásul beleszól a genetikába is. Ott ahol nem születhetnek, oda meg gyereket tervez és csinál. 
Tényleg változik a klíma, és nem a kedvezőbb életfeltételek felé. Tényleg háború van. Most éppen Ukrajnában, a szomszéd országban. Ez tényleg tragédia. A félelem testet öltött. De nagyon remélem, hogy lesz még szerelmes szó, ölelés, gesztus, és új gyermek ott, ahol ma félelem, gyilok és halál van. Nem jó háborús körülmények között látni szeretteinket és érezni a szülői gondoskodás és lehetőség határait, a tehetetlenséget, hogy nem tudunk semmit sem tenni, hogy megjavuljon. Mégis remény egy gyermek. Újból és újból, minden tragédia közepette. Az élet élni akar.

„Na és mi van, ha elválunk? Persze tudom, nem ebből kell kiindulni, de mi van, ha valaki más elcsavarja a fejét? Én aztán nem szeretnék nyomorgó, egyedülálló anyuka lenni!”
Ez egy komoly egzisztenciális félelem. Sajnos éppen azt mutatja meg, hogy mennyire elveszett az emberek között a bizalom, a felelősségvállalás, az elköteleződés, a hűség, a megbocsátás, visszafogadás, türelem. A társadalomból is hiányzik a hűségre való késztetés, és kicsit az arra való biztatás, tanítás, példa. Az ösztönember az ösztöneit akarja kiélni. De ha van segítség, akkor kisebb feszültségekkel át lehet élni.

„Ja, segítség az nuku. A nagyszülők vidéken, valaki már nem is él, az én szüleim pedig még dolgoznak. 0-24 összezárva egy síró csecsemővel. Jobb programot el se tudnék képzelni.” 
Érthető, hogy egy gyermek egy egész embert kíván, és a segítség is jól jön. A mai társadalmi környezetben a fiatalok a lehetőségek után mennek, költöznek, elhagyják szülői házat, vidéket, országot. Más életre vágynak, és mások a lehetőségek is. Persze ilyenkor jönne jól a jól szervezett szociális háló, ha a családi már nem működik
Egy beszámolót hallgattam irigykedve. Egy magyar nő betért a muszlim hitre, külföldre költözött, és amikor meghalt az édesanyja, a férje egész családjának nőtagjai azonnal körbevették. Vele sírtak, gondozták, ápolták, testi kontaktusban voltak vele egész nap. Ez azért volt lehetséges, mert ők hagyományos, vallás szerinti családban éltek. A nők otthon voltak és volt idejük egymásra. Persze ez ugyanígy van egy pakisztáni keresztyén családban is. Azt az életet, amit valamilyen vallás, elv vezérel, ez átjárja, a társadalmat vezérli. Nem kell megvetni a hitből kinőtt közösségeket.

„A gyerekek idegesítőek. Ráadásul te nem borulhatsz ki, nem sírhatsz, nem kiabálhatsz, de ma már a pofon sem divat. Szépen nyugodtnak kell lenni egész nap, és türelmesnek, nagyon türelmesnek.” 
Szó se róla. Nekem is voltak olyan feszült pillanataim, amikor azt mondtam, ha még egyszer kezdeném, akkor… A gyerekek tanulják az életet. A szülők meg viselik ennek a terheit. Ráadásul mivel értékválságban is van a társadalom, ez nagyon nehéz a szülőknek. Nincs segítség. Mert akiknek a segítség lenne a feladata, éppen azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan lázítsák fel az új generációkat a hagyományokkal, szülőkkel, az őseik hitével, társadalomszemléletével szemben. Nem a szokásos generációs különbségről beszélek. Egy olyan tudatos beavatkozásról, amely az új generációknak Kánaánt ígér, de falansztert teljesít. 

„Amúgy meg kinek, mi köze hozzá? Nem, és kész. Nem szeretnék gyereket, mert, csak. Én se kérdezgetem tőled, hogy minek szülöd a huszonnyolcadikat.” 
Sokszor tiltakozás ez a női szabadságjogok nevében. Tiltakozás az ún. „férfi elnyomás” ellen. Akkor is, ha ez nem létezik. A nő nem tenyészlény. Mindenki azt csinál, amit akar. 

Ahol ilyen válaszok születnek, ott nincs befogadó, körülvevő környezet. Elmagányosodó emberek küzdenek. Szétesik a társadalom, a generációk. Valószínűleg rendszerhiba. Valóban kevesebb gyerek születik, és elöregedik, majd lecserélődik a társadalom az ún. felelőtlenebb „természeti, nomád, kevésbé civilizált, vallásos” emberekre. Az a társadalom, amelyik nem tudja megérteni, megélni az utódvállalás lényegét, amely tagjai akarattal nagy számban elmulasztják ennek lehetőségeit, és szabotálják, teljesen mindegy milyen indokkal, lassan elmúlnak és más veszi át a helyüket. Nem lehet félgőzzel élni. Vagy rendesen csinálja az ember és az identitásközössége megmarad, vagy elmúlik és beolvad mások közé. 

Minket Isten arra tanít, hogy válasszuk tudatosan, és tiszteljük az Életet az Ő törvényei alapján. De ezt csak a megtért emberek tudják életvezetési elvnek elfogadni. Itt az ideje, hogy a bizalmatlan, hit nélkül élő, akár megkeseredett, vagy a korszellemnek megfelelni akaró párok, magányos nők és férfiak mellé álljunk. Biztassuk őket, hogy az Élet szép. 

(Fotó a PIXABY oldalról)

A szerző

Írások

Soós Szilárd a nevem. Református lelkész vagyok. Mivel a „nincsen benne állandóság” világhoz tartozom, örök változás. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” 1 Korinthus 13, 11-12