Dr. Velkey György János csecsemő- és gyermekgyógyász, gyermek aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, egészségügyi szakmenedzser, egészségpolitikus, a Magyar Kórházszövetség elnökhelyettese, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza főigazgatója, aki vallja, hogy a gyógyítás messze több a legújabb szakismeretek alkalmazásánál, nagy szerepe van az isteni erőnek, amit nem csodaszerűen kell elképzelni, hanem egy olyan jelenléttel, ami energiát mozgat a betegben és a gyógyítóban. Főigazgató úrral a Református Egyházi Napok Dunántúl fesztivál Liget kis színpadán beszélgettünk 2026. június 27-én, szombat délután. A fesztivál Szó+Csend mottója egészen közel áll a Bethesda Gyermekkórház főigazgatójához, aki a csend indokoltságáról és gyakorlati áldásairól beszélt, miközben olyan fontos témákat érintett, mint családi kötelékek, tanulmányok, vezetői látás, prioritások, egészségtudatosság. Szeretettel ajánlom Dr. Velkey György János főigazgató gondolatait és tapasztalatait az olvasók figyelmébe!
Főigazgató úr, tisztelettel kérlek, mielőtt a Jézus Krisztustól kapott nagy csendesség áldásairól szólnál, mesélj családi gyökereid keretet adó értékeiről!
Jó értelemben vett zajos családban nőttem fel. Hetven négyzetméteren éltünk tízen, ott nagyon-nagyon ritkán volt csend, de nagy szeretet volt és sok érték, amit kaptam. Remek emberek a szüleim – édesanyám még él -, és a nagyszüleim is nagyon sokat adtak nekem. Anyai nagyapám református presbiter volt, aki ’56 után börtönben volt hét évet, előtte kórházigazgató volt Kassán. Valahogy úgy adta az élet, hogy az ő pályáját folytatom. Nagyon markáns ember volt, akinek a mintája nekem sokat adott. Édesapám börtönben volt ’56 előtt nyolc évet. Szóval ilyen börtönviselt család vagyunk, de senki sem ember elleni vétekért volt börtönben.
Édesapámnak az én csendemhez sok köze van, mert ő egy nagyon csendes, nyugodt lélekkel jött ki a börtönből, míg voltak börtöntársai, akik zaklatottak lettek a meghurcoltatástól. Az édesapám szeretetteljes, békés, mélyen keresztény ember volt, aki ezt a békét és nyugalmat mindegyik gyermekének át tudta adni. Az ő és a nagyon aktív, gyerekorvos-csoportvezető édesanyám házasságából születtünk hatan. Tulajdonképpen mind a két oldalról vagyonelkobzás miatt nagyon szűk fizikai keretekben nőttünk fel, de nagyon tág lelki keretekben, ahol sokat kaptunk családunktól. Máig erős kötelékekben vagyunk. Mindenkinek sok gyereke, nagy családja van, ami sok zsibongást jelent és sok igényt a csendre. (elmosolyodik)
A gyógyítás kórházi világának pörgését évek hosszú sorának csendes felkészülése előzte meg. Tanulmányaid során kik voltak erős hatással, milyen területeken mélyítették el tudásodat, Főigazgató Úr?
Most évfordulós időket élünk, ezért elém kerültek ezek a dolgok. Egy hete az ötven éves általános iskolai osztálytalálkozónkat ünnepeltük a balatonrendesi házunkban. Nagyon izgalmas volt visszanézni a miskolci általános iskolás korunkra, arra a közegre, ahonnan indultunk. Erős társaság volt, nagyon karakteres, fontos emberek. Érdekes, hogy a kommunista levegő hátterében ott is értékes, töltött és sokat adó emberekkel találkoztam osztálytársak és tanárok között.
Az általános iskola után Miskolcon az elit Földes Ferenc Gimnáziumba kerültem, ahol éltem a magam kamasz életét kisebb-nagyobb stikákkal, de azért nagyon-nagy vétkeket nem követtem el. Találkoztam ott is olyan tanáregyéniségekkel, akik megszenvedték azt a világot, és nagyon mellém álltak. Csak egy példát említenék most, hogy az itt lévő fiatalok is értsék a szűrt levegő világát. Az iskolai KISZ vezető történelem tanárunk, aki nagyon szeretett engem – a rebellis, nagyobb hangú gyereket, aki a családi hátteréből nagyon mondta ’56-ot meg a hitét -, egyszer csak elém állt negyedik osztály elején, és azt mondta: három éve védelek téged, hogy egyetemre juss, most légy szíves, csendesedj el az utolsó évre, és ne misszionálj senkit tovább, mert nem foglak tudni tovább védeni. Ilyen világ volt az, és ezeknek az embereknek, akik így végig csinálták azt, nagyon hálás vagyok. (Csak zárójelesen: amikor beszélünk ügynökaktákról és hasonlókról, akkor annak árnyalatait nagyon fontos látni.) Nyilván a mi családunkat jó pár ügynök figyelte, de egy házaspárról konkrétan tudtunk. Amikor rendszerváltáskor megszűnt a megfigyelés, akkor az én nagyon jámbor szüleimnek az volt a véleménye, hogy szerencsénk volt, hogy nekünk az a házaspár volt az ügynökünk, és hálásak lehetünk, hogy úgy jelentettek, hogy a gyerekeink egyetemre mehettek. Szóval ilyen disszonáns világ volt az.
Az egyetem nagyon sokat jelentett nekem, mert erős baráti körünk volt – most is itt van egyikőjük a közönség sorában. Rátaláltunk az élet húzására, felismertük, hogy a világot cselekvően kell megragadni, és az orvosi hivatást kizárólag komolyan érdemes csinálni. Az orvosi egyetemen nagyon remek tanáraim voltak. A kórbonctanon voltam szakkörös, ahol nagyon igényes emberekkel találkoztam, akik nagyon akarták, hogy kórboncnok legyek, de nyilván a cselekvő gyógyítás és a gyerekek más útra vittek. A debreceni gyerekklinikán nagyon erős szakmai közegbe kerültem, ahol sokat tanultam stílust, szakmát, hivatástudatot azoktól az orvosoktól, akik ott vezetők voltak. Valami ott hiányzott, amit kerestünk, és amit utólag már tudok, mert aztán a Bethesdában meglett: közösség, spiritualitás, a hitnek és gyógyításnak összekapcsolása. Amit abból, hogy a hit valójában mit jelent nekünk gyógyítóknak, dadogva megértettem, az már a Bethesdához és ahhoz a világhoz kötődik, amiből mindenképpen említenem kell Dizseri Tamás nevét, aki a most 160 éves Bethesda ’92-es újra reformátussá válásának motorja és lelki vezetője volt. Ő hívott el engem a Bethesdába, ahol intenzív osztályt vezettem, orvosigazgató lettem. Huszonhárom éve, Tamás hirtelen halála kapcsán nagy dilemma előtt álltam, és rám ütött a csend: én, aki egy cselekvő gyerekgyógyász és égésközpont vezető voltam, elvállalom-e azt, amit az Úr rám tett, azaz a Bethesda kórház nagyon sajátos vezetését egy folytatólagos, de mégis sok szempontból új irányba. Végül ebbe beleálltam.
Tulajdonképpen jó pár évig kettősen éltem a hivatásomban, de mostanra a közvetlen gyakorlati hivatásomat félretéve kaptam egy új hivatást, amiért nagyon hálás vagyok, amit nagyon szeretek, és ami nagyon az enyém. Csak egy mondatot ennek kapcsán, amiért a feleségem lehet, hogy neheztelni fog. Azt kell mondanom a szakmai pályafutásom vége felé, hogy ha a síromra egy szót lehet írni, akkor valószínű az lesz, hogy Bethesda. Nem az, hogy nagyapa, pedig nagyon szeretem a családomat, és az öt gyermekem és tíz unokám is nagyon fontos nekem, de valahogy az életem mégis a Bethesdában pörgött. Reméljük, több szót is lehet majd írni, és akkor férj, apa és nagyapa is leszek. (Feleségére, Dr. Rácz Anikó főorvosra mosolyog.)
Említetted már beszélgetésünk főbb fogalmait, amik feltöltik a húzós hétköznapokat: csend, spiritualitás, belső békesség, keresztyén élet lelki gyakorlása. Ezzel kapcsolatban hadd kérdezzelek arról, Főigazgató úr, hogy milyen többletet ad a keresztyén élet gyakorlati megélése?
Nem olyan könnyű a csendről beszélni. Amikor megkaptam ezt a kérést, akkor arra gondoltam, hogy talán az volna a legautentikusabb, ha ide kiülnénk és egy órán keresztül csendben lennénk együtt közösen, végül pedig úgy tudnánk innét elmenni, hogy a csendben és az imában eggyel beljebb vagyunk. (szelíden mosolyog) De most az a dolgunk, hogy beszéljünk.
Emlékszem, már gyerekkoromban nagy igényem volt a csendre. Aztán a hivatásomban is megéltem a csendet a kritikus helyzetben, amikor az ember magára marad, mondjuk egy haldokló gyerekkel, akinek a sorsa erre vagy arra tud mozdulni. És én tudom, hogy nekem és a csapatomnak a felkészültségén, helyzetértékelésén, lélekjelenlétén múlik nagyon sok minden, és megtanultam nagyon sok történetből azt, hogy ez mind eszköz, és a végén mégsem ezen múlik a gyógyulás, hanem az isteni kegyelmen. A kritikus helyzetben, amikor eldől, hogy a nagyon kritikus cselekvés vagy cselekvéssorozat sikerül vagy nem sikerül, van egy olyan belső csend, amit a sportolók értenek meg leginkább: mint a vadászkutya, csak egy célra tudunk fókuszálni.
A Bethesda mellett sokféle közösségben és sokféle ügyben vagyok, például egészségpolitikában, ezért nagyon vágyott dolog számomra a csend. Tizenhat éve találtam rá arra a szemlélődésre, amiben évente tíz napot eltöltök, és amiben nagyon feltöltődöm. Átélem azt a miliőt, ami egy folyamatos, csendes imában elmélyít. Tanév végéhez közeledve az asszisztenseim szokták mondani, hogy mikor lesz már ez a csendes ima, mert már nagyon rászorulok, hogy úgy jöjjek onnét vissza, ahogy vissza szoktam jönni. Ezek a tíznapos csendességek nagyon sokat jelentenek, és ezeket tudatosan viszem a hétköznapokba, amikor legalább fél órát imádkozva csendben eltöltök.
A Bethesda Gyermekkórház honlapján igei mottóként az Efézusi levél 6,10-11 olvasható: „Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az Ő hatalmas erejében. Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét…” Az Úr Isten fegyverzetéből miket tartasz a legfontosabbnak, és azok között a csendnek mi a jelentősége?
Mi nagyon cselekvő életet élünk a kórházban. Célszerűen és amennyire tudjuk a puritán protestáns hagyományt követő gazdálkodással, ugyanakkor nagyon szolidárisan és mindenre figyelve igyekszünk egy erős, jól minőségirányított, korrekt egészségügyi rendszert fenntartani. De nagyon pontosan tudjuk azt, hogy ezen a szinten ez lehet svájci óra, de nincs benne a gyógyításnak a misztériumában, teljességében. Az emberi lépték szerint általunk megcélzott nagyon igényes szint, amiben mindig igyekszünk jobbak lenni, több elemmel tud életté alakulni. Az egyik, amit nagyon kiemelnék, az a közösség. Ha csak a minőségirányítási gondolkodást nézzük, akkor is az embereknek megfelelő időben és térben való harmonikus együttműködéséből van korrekt közös cselekvés, de ha mi ezt az együtt létet igyekszünk élővé tenni, valóságos emberi kapcsolattal, szeretettel, egymásra figyeléssel, toleranciával, az emberi kapcsolatoknak a tudatosan egyre mélyülő jobb minőségével megélni, akkor ennek van egy kisugárzása.
Hadd mondjam nagyon bátortalanul, de nagyon valóságosan: megéltem, hogy ennek létezik egy isteni jelenléte, ha ezt egy spirituális térként és hitben együtt élő emberek közösségeként éljük meg. A mi világunkban nagyon sok rétegben éljük meg Jézus üzenetét, hogy ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, én ott vagyok köztetek. Ez a gyógyító térben egy nagyon nagy titok. A mi ars poeticánkat leginkább Simon András egyvonalas grafikája fejezi ki, ami a főbejáratunk előtt is ki van téve. A padlástérből Jézus elé leengedett beteg történetét jeleníti meg, ahol a betegnek és Jézusnak van arca, a köteleket leengedő segítőknek nincs. Egy képet elmondani nehéz, de az üzenetéről szeretnék beszélni: a közösségnek ez az alázatos, precíz, professzionális jelenléte ennyit ér, hogy megfelelően tartjuk a beteget. Amikor értékekről beszélünk, akkor ez a közösségben lévő szeretet, a feltétlenül minőség orientált cselekvő jelenlét, és az alázat az, amit a gyógyításban a legfontosabbnak tartok.
Orvosi és főigazgatói szolgálatodban, valamint magánéletedben a csend és cselekvés néha nagyon éles váltásokkal követik egymást. Van ehhez valami átsegítő gyakorlatod, vagy inkább Isten kegyelmére hagyatkozol?
Ahogy mondtam, lassan két évtizede keresem tudatosan a csendet ritmusosan az évemben és a mindennapok részelemeiben. Ez például azt jelenti, hogy egy-egy nap tíz-tizenkét órát dolgozom, amiben több feszültebb tárgyaláshelyzet van. Nagyon-nagy szükségem van arra, hogy ne menjek be semmi ilyen helyre úgy, hogy nem voltam előtte legalább egy percig csendben, és nem váltam befogadóvá. Tudatosan figyelek erre, mert nagy a kísértés főigazgatói feladatkörben és sokféle elnökként, amiben szolgálok, hogy mondjam a tutit. Nyilván jó erős rutinom is van több évtizedes vezetés után, viszonylag átlátom a helyzeteket, és el tudom mondani, hogy mi lesz, mit kell csinálni, de ez nagyon rossz irányba visz, amit magam is láttam a saját történetemben. A csendnek van egy fontos üzenete: tudjak csendben lenni, meghallgatni a napi, praktikus helyzetekben. Ha leülök, akkor valóban nyitott és befogadó legyek arra, amit mondanak, hallgassam meg és vegyem be az információkat, ami a saját csendemben forduljon meg, és utána tudjak lépni. Azt tudom mondani, hogy ez gyakorlatommá vált, amiben most már módszertanilag keveset hibázok, bár a túlbeszélés és a túlirányítás azért még előfordul hibaként.
Az nagyon elhelyez, hogy a napomat feleségemmel együtt csendességgel kezdem. Félóra csendet követően a napi igét együtt olvassuk és hallgatjuk. Amikor ez elmarad, akkor érzem a zaklatottságot. A Bethesdában a gyerekekre és a családokra figyelve most nagyon rámegyünk arra a csendre, ami a képernyőhasználattal kapcsolatos. A serdülő korosztálynál már tapasztalható, de már gyerekkorban is ott van a veszély, aminek mi látjuk a mellékhatásait. Ebben magamra is rá kellett ismernem: szakértően, megfontoltan, autentikusan tanácsot adtam, ugyanakkor nem tettem le a telefont. Ma már tudatosan leteszem, világos mentes időszakaim vannak, nem nyomkodom közös étkezéseknél, és este nem viszem be a hálószobába. A telefon nélküli csend nekünk, akik aktív életet élünk, nagyon erős tudatossággal kiépítendő dolog. Én is küzdök vele, de úton vagyok.
Ezen az úton a Bethesda Gyermekkórház sokrétű szolgálatának egyik erősségét ismerhetjük fel, nevezetesen a holisztikus látást. Nemcsak az a lényeg, hogy fertőtlenítsék, bekötözzék a testet, hanem az is, hogy a mentális oldalra felhívják a figyelmet, vagy éppen a megelőzésre helyezzenek hangsúlyt. Ráadásul nem csak az egyénre, hanem az egész családra koncentrálva. Korunk családjainak kihívásaiból melyek azok, amikre a csend lenne a valódi segítséget adó válasz?
Hadd kezdjem azzal, amivel felvezetted a kérdést! Én nagyon izgalmas és fontos útnak tartom azt, amire ráakadtunk és ahogyan eljutottunk ide. Sokan keresik, kapizsgálják vagy csinálják ezt, de a Bethesdának ez nagyon tudatos útja, ami az én szakmai pályámon is jelentős lépéseket adott. Amikor negyven évvel ezelőtt elkezdtem az orvoslást, akkor egy katartikus világban éltünk azzal, hogy ez egy remek alkalmazott természettudomány. Jönnek az új gépek, gyógyszerek, egyre többet tudunk. Azóta is exponenciálisan fejlődik az orvostudomány, már a Bethesdában is robotrehabilitációt, génterápiát végzünk, szuper lélegeztetőgépeink vannak, dializálunk, és ez a hivatásunknak egy nagyon pozitív megélése. Hajlamos a világunk arra, hogy azt mondja, ezt a tudást rátesszük a betegségre, és akkor megtettük a dolgunkat. Lépésről-lépésre kellett rájönnöm, és a Bethesdában is nagyon tudatos küldetésként éljük meg, hogy ez nagyon fontos, de kevés. Ahhoz, hogy értelme legyen ennek, a családdal kell foglalkoznunk, és a tudást a kórházon kívül kell vinni a családnak, hogy a gyógyulóban lévő gyerek még inkább meggyógyuljon, és ne essen vissza a betegségbe. Tulajdonképpen a család mentális egészségében javulva előzheti meg a bajt. Ezt tovább folytatva és kibővítve ott van a szociális háttér és az oktatás, azaz az iskolával való kapcsolattól a szociális integrációig nagyon sok minden. Nekünk bátran ide kell sorolni a spirituális jól-létet is. Gyakran látjuk a gyermek megszólítottságát is a létkérdésben. Ilyen értelemben az egyháznak is látnia kell, hogy a Bethesda missziós terep. Az a tapasztalatunk, hogy ha úgy tudunk mellettük lenni szakmailag, emberileg, spirituálisan a Bethesdában, hogy nyitottak vagyunk és választ tudunk adni nekik, akkor megtörténik a csoda.
A családokra jobban figyelve sokféle ziláltságot tapasztalunk. A gyerekek többsége nem a klasszikus két szülős családmodellben él: sokan nem házasságban vagy tartós kapcsolatban születnek, sokan elvált szülők gyermekei, akik a legjobb akarat mellett sem rendelkeznek szép családképpel. Ebből adódóan nagyon erős az a nehézség, hogy a súlyosan beteg gyereket hova tudjuk hazaadni. Nagyon erősek már nálunk is a gyerekjogi-, és gyerekvédelmi kérdések, amikkel professzionálisan igyekszünk foglalkozni, ahogy nagyon igyekszünk azt a szociális családi reintegrációs munkát is elvégezni kilépve a kórházból, ami a gyógyuláshoz és teljes élethez szükséges. A gyerekek nagyon zaklatottá váltak és pszichésen nagyon könnyen betegednek meg, mert a hajlamok felerősödve jelennek meg annak a krízissorozatnak a hatására, ami az elmúlt bő évtizedben érte őket, mint például a digitális-, a járvány-, a gazdasági-, háborús-, és a gender krízis, és lehetne még sorolni azt a rengeteg mindent, ami eléri őket. Amikor a Bethesdát huszonhárom éve irányítani kezdtem, akkor 1 pszichiáterünk és 2 pszichológusunk volt, és körülbelül ugyanannyira voltak terhelve, és ugyanolyan előjegyzési időkkel dolgoztak, mint ma a 21 pszichiáter és 25 pszichológus. Tehát borzasztóan nehéz állapotban vannak, és nagyon küzdenek emiatt a családok.
A következő lépése pedig az útnak és küldetésnek, amire utaltál, hogy nem elég a gyerekkel és a családdal foglalkozni, hanem nekünk tudatosan az egész társadalommal kell foglalkoznunk. Azokkal a családokkal is, akiknek a gyerekei majd hozzánk kerülhetnek, hogy tanulják meg azt a fajta gondolkodást – nevezzünk ezt egészségértésnek -, hogyan viszonyuljanak az egészségükhöz, hogyan viszonyuljanak ahhoz, hogy mikor kell, és mikor nem kell kórházba menniük, hogyan viszonyuljanak az elektromos rollerhez, a vonatra mászáshoz. Országos égésközpontként ilyen problémáink vannak. Most is van egy egészen kicsi, tizenegy éves srác, aki felmászott a mozdonyra, nyolcvan százalékban megégett, és küzdünk az életéért. Azt látjuk, ahogy ennek az útnak ez a következő lépése, amit az elmúlt évtizedben nagyon tudatosan gyakorlunk: jelen lenni a közösségi médiában, a társadalomban, és mondani a prevenciós és életvezetési miliő szempontjából fontos dolgokat.
Az említett társadalmi összefüggések kapcsán, és mivel Főigazgató Úr azt mondtad, a beszélgetés során nincsen tabu, politikai ablak is nyitható, hadd kérdezzelek a legidősebb fiadról! Ha az internetes keresőbe beírjuk Velkey György, bizony figyelni kell a másodnevekre (János illetve László), hiszen fiad politikai szerepvállalása óta mindkettőtök ott szerepel a keresőprogramok által adott válaszok között. Mi a véleményed erről a fajta társadalmi szerepvállalásról?
Nekünk öt gyerekünk van, és nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy mind az öten nagyon aktívak, tehetségesek, helyén vannak az értékrendjeik, és a családjaik is nagyon szépek. Cselekvő emberek. A legnagyobb fiam is – akivel ahogy mondtad, hasonló a nevünk, és a világos megkülönböztethetőségért használjuk a második keresztnevünket -, roppant tehetséges, nagy energiájú, és az életét ugyanazon alapértékek mentén rendezi be, mint ahogy mi rendezzük és élünk. De neki sok esetben más válaszai adódtak azokban a kérdésekben, amik ebben a zaklatott világban mindenki más elé is kerülnek.
Sok csend kell ehhez, hogy az ember ezt kezelje, az imáimban is nagyon sokszor nyilván benne van. Egymás között is nagyon erős figyelem, csend és elfogadás szükséges. Ebben hullámzunk, vannak jobb és rosszabb fázisok. Amikor ez először szóba került a beszélgetésünkben, én nagyon óvtam attól, hogy politikai térbe kerüljön. Most nem azt akarom hangsúlyozni, hogy milyen oldalon. Ebben mindannyiunknak meg kell, hogy legyen a szabadsága a milliónyi kérdésben. Ami a közéletben ránk esik, különböző válaszaink vannak. Nincs fekete és fehér, különböző árnyalatok vannak, és aztán hogy ezeknek a summázata hova visz bennünket, amikor voksolunk vagy cselekszünk, az a mi saját egyéni döntésünk kell, hogy legyen.
Én nem hiszek az ördög és angyal politikusi szereplőkben, sehol nem látom őket, mindenhol sokrétű embereket látok, akiknek rengeteg hibája és némi erénye is van. Azt mondtam a fiamnak, amikor ebbe bele akart vágni, hogy ezt lehetőleg ne tegye, mert a politikusi világ egy ronda világ. Én a közelében voltam ennek a világnak, mert bizonyos értelemben egészségpolitikus is kell, hogy legyen egy kórház főigazgatója. Volt és van ilyen jellegű feladatom is, és többször volt olyan kísértés, hívás magasabb szintről, hogy politikus legyek. Kétszer mondtam markánsan nemet, mert az oldalvizén voltam és láttam a politikát. Semmilyen jó véleményem a működés mechanizmusáról nincsen. A fiam megfontolta, amit mondtam, és utána mégis ezt választotta.
Nekünk nagyon fontos volt a nevelésünkben az, hogy autentikus, döntésképes, önálló embereket neveljünk. Tulajdonképpen én büszke vagyok, hogy azok lettek a gyerekeink. Megmaradt a jó kohézió köztük is és köztünk is, de a döntéseikért ők a felelősek, ők viszik végig az életüket. Talán ilyen szempontból még a gyerekeimtől is kapok néha vádat azzal kapcsolatban, hogy amikor huszonévesen eleresztettük őket, akkor én belül nagyon őszintén tudtam azt mondani, hogy éljétek az életeteket, és ha szükségetek van rám, itt vagyok. És itt is vagyunk a feleségemmel, az édesanyjukkal együtt. Nem is nagyon akarom ezt interpretálni. Örülök, hogy döntésképes emberek.
Államtitkár fiad után, picit részletesebben eshet szó másik négy gyermekedről is? Kik ők, mivel foglalkoznak, és az elcsendesedés jelen van az ő életükben is a 21. század zajában?
Három fiú és két lány gyerekünk és tíz unokánk van. Van, akinek négy, van, akinek három, kettő, egy és nulla gyermeke van. A tíz valószínűleg még jelentősen változni fog. (széles mosoly jelenik meg az arcán) Nagyon boldog vagyok olyan szempontból, hogy a mi életünk nem úgy alakult, mint amit sok barátunknál látok. Mindketten orvosok vagyunk, és az orvosházaspároknál gyakran determinált a gyerekek élete olyan szempontból, hogy az orvosgyerekek orvossá válnak, akár akarnak, akár nem. A mintát követik és van benne némi presztízs is. Én is azt gondolom, hogy ennél szebb hivatás nincs, és ízig-vérig orvosnak érzem magam, de nagyon örülök, hogy a gyerekeimnek megvolt a szabadsága, és van köztük, íme, egy politikus, aki egyébként bölcsész. Van köztük egy orvos; egy jogász végzettségű menedzser, cselekvő, alkotó, szervező ember; egy nagyon intuitív díszlet- és jelmeztervező; és egy matematikus, aki Cambridge-ben végzett és a legmagasabb fokokban űzi a matematikát. Szóval nagyon sokfélék, mindegyik a helyén van, és nagyon inspirálnak minket azok a történetek, amiket ebből a nagyon különböző világból behoznak közénk.
Én nagyon szeretek nagyapa lenni, mert az egy szabadabb levegő. Ha a gyerekeinkkel kapcsolatban valamilyen helyzet volt, akkor mindig az volt a gondolataimban, hogy ennek mi lesz a következménye. Nagyapai mivoltomban csak az számít, hogy most jó legyen, most legyen feeling. (elmosolyodik) Nyilván azokat a kereteket, amiket a gyerekeink igen akkurátusan felállítanak, igyekszünk becsületesen betartani, és nem adni csokit. Nagyon szeretem az unokáimat, és ha csak lehet, nagyon szeretünk velük lenni.
Köszönöm szépen a beszélgetést! Zárásként elfogadod, Főigazgató úr azt a játékos befejezést, amivel a megvanirva.hu-n, a Dunántúli Református Egyházkerület online magazinjában megjelenő interjúkat szoktam zárni? Nevezetesen, hogy villámkérdésekre kerüljön sor.
Állok elébe!
Köszönöm!
Fertőtlenítő gél vagy maszk? Lehet, hogy ilyen választ nem lenne szabad adni, de mind a kettő, mert a betegbiztonság, a kórházhigiénia őrületesen fontos, és ezeken kívül még nagyon sok minden szükséges. Mindkettő, maradjunk ebben.
Jákob emlékoszlopa Bételben vagy Saul emlékoszlopa Karmelben? Jákob.
Tánc vagy séta? Nagyon szeretem nézni a táncot, de béna vagyok. Sétálni nagyon szeretek.
József kormányzóvá kinevezése vagy Mátyás apostollá választása? Én most nagyon közel vagyok az Ószövetséghez, ezért József jobban él bennem.
Egyesszám vagy többesszám? Az egyesszámot folyamatosan igyekszem kerülni, nem magamban definiálni a történeteket.
Mózes éneke az egyiptomi szabadulás után vagy Zakariás éneke fia születése után? Maradok az Ószövetségnél: Mózes.
Fotel vagy napozóágy? Napozóágy. Nagyon fontosnak tartom a teljes relaxációt: sokszor kilépni és elengedni.
Nursiai Benedek vagy Assisi Ferenc? Nem tudok mást mondani: mind a kettő. Az az igényes csend, amit Benedek útján lehet elérni, és az a szeretetszolgálat és pezsgő élet, amit Ferenc csinált szegénységgel, puritanizmussal – ebben nem tudok választani. Hozzá tudnék még néhány szentet tenni.
Veréb vagy túzok? (nevet) Veréb. Szeretem nagyon a verebet. Gyerekkorunkban nagyon sok volt, most meg kevés van, nagyon sokszor hiányzik.
Az irgalmas samaritánus példázata vagy a tékozló fiú példázata? A mi világunkban nekem az irgalmas szamaritánus mindennapos élmény.
Végül pedig a kánikula ihlette utolsó villámkérdés: csend és könyv vagy csend és sör? Nagyon szeretem a sört, de a könyvet mondom. (nevet)
(A nézőtérről hosszú taps hallatszik.) Ahogy a taps is kifejezi, hálásan köszönjük Dr. Velkey György János Főigazgató Úr közvetlen hangvételű, tapasztalataiból merítő válaszait és gondolatait! Kívánom, hogy Isten Szentlelke vezesse tovább a jövő generációjáért, értünk magyarokért végzett szolgálatában Főigazgató urat! Mi pedig mindazt, amit a csenddel kapcsolatban hallottunk, fogadjuk be, és éljük meg!
Köszönöm mindenkinek, aki ebben a nagy melegben itt volt velem. Inspiráló volt a jelenlétetek, köszönöm!
Áldás, békesség! Istennek dicsőség!