Az egyik szentírási szakaszban azt olvassuk, az idők gonoszak. (Ef.5, 16.) Isten különös kegyelmének tartom, hogy egészen sokáig, érett felnőtt korunkig nem értjük meg, mit is akar ezzel mondani nekünk.
Gyermekként az idő még széles horizont, tele lehetőségekkel. Színezi a szabad választás akarata anélkül, hogy családi, gazdasági vagy aktuálpolitikai kérdések jelennének meg hátráltató tényezőként. Egy egészen széles út, amiről azt gondoljuk, soha nem lesz vége. De az életút festette kép egyre csak árnyalódik fizikai, mentális és sokszor elképzelhetetlennek tűnő korlátokkal. A világmegváltó hév tükre fokozatosan repedezik, majd apró szilánkokra hull, meglátva magát benne a valódi ember, aki az idők gonoszságában görnyedve vágyik a megnyugvásra. Elfogadni és megélni, amit még lehet. Örülni a sokszor csak egynek, ami még legalább van. Örülni annak, hogy egymásnak még megvagyunk. Hálát adni azért, hogy még élünk.
Semmi nem tud helyettesíteni egy szerető pillantást, simogató kezet. Egy százszor elmesélt emléket, egyedi hanglejtést. Azokat az alkalmakat, amikor jókat ettünk együtt és örültünk még egy sárguló falevélnek is. Azt, ahogy indulatainkat egymás felé kiáltottuk, legféltettebb titkainkat halkan elsuttogtuk. Az élet kezdetén ez mind nem számít, és így van jól.
Tanulunk, dolgozunk, egzisztenciát teremtünk. Ez az élet rendje. Ha minden nap bőrünkön éreznénk az idő múlását, biztosan huszadrangú kérdéssé válna, ami most életbevágóan fontos. Igen, gonoszak az idők néha, mert eltakarják szemünk elől a valódi látást, hogy ezeket észre ne vegyük, de mégis, minden éppen időben történik. Időben történik a megbecsülés, és időben a csalódás. Időben történik a jelen kegyelme, és időben az elmulasztott lehetőség felismerése.
Mindezekkel együtt végül mégis elérkezik annak az ideje, amikor fontossá válik a hagyaték kérdése. Mit tudok felmutatni? Ha visszatekintek a kezdetben széles majd egyre szűkülő életutamra, milyen maradandót találok? Ha már nem leszek, honnan tudják, hogy voltam?
Miközben kulcsfontosságú környezetünk szempontjából, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjunk magunk után, életünk múlásával egyre nagyobb lesz mégis bennünk a vágy, hogy itt hagyjuk kézjegyünket. Figyelj világ! Itt jártam! Nézd itt a kezem lenyomata, egy darab a lényemből, a lelkemből. Keresd az Altamira barlangban, menj Lascauxba és látod a rég elmúlt időt, mikor még nem voltál!
Szülőként különösen is fontos, hogy olyan hagyatékot adjunk át gyermekeinknek, ami egy lépéssel előrébb lendíti életünket annál, mint ameddig mi magunk eljutottunk. De miért fontosabb az épített, kézzel fogható örökség, mint a szellemi örökség?
Testvérek, magukat értelmesnek tituláló felnőtt emberek marakodnak szülői házon, bútorokon, földeken, mint kutyák a koncon. Olyan árat is képesek megfizetni, amit nem kért soha senki. Évtizedes némaság és harag. Sértett büszkeség, szanaszét tépdelt életek. Fáradtságos kézzel felépített élet elpazarolt hiábavalósága. Ebek harmincadjára jutott tárgyak, de kié lesz a nagyszülő, szülő bölcsessége? Kinek kell a világról alkotott felfogása? Az a szellemi hagyaték, mit évek kemény munkájával művelt ki magában? Hová lesz az imára kulcsolt kezekben féltőn nevelgetett hit? A sok-sok istenélmény, mi megérlelte benne a megbékélést és végső megnyugvást? Az apró kis fortélyok, mivel metszett szőlőt, művelt kertet? Ahogy összefogta elvékonyodott ősz haját majd megfonta a kalácsot? Melyik gyermek, unoka lesz mindezek őrzője, továbbadója? Talán soha nem derül ki a válasz.
De jönnek majd idők, mikor kinyílik egy dohos fiók, és mint egy félig megfejtett titok, tárul a következő nemzedék elé a rég elfeledett alak sziluettje. Kiben kicsit magára ismer, kevés újjal kipótol, majd elkezd azon mélázni, lesz vajon valaki, aki a kacatos fiókomat értékeli?
