Valaki egyszer azt mondta, amikor panaszkodtam neki, hogy hiába igyekszem, sehogy se sikerül, hogy majd ha kell, sikerülni fog. Hát én nem is tudom. Nem igazán tudok kibékülni az ilyesféle bölcsességgel. Arra mutat az ilyen gondolat, hogy az életünk alakulását nagyjából a kényszereink határozzák meg, és a felismeréseinken alapuló, világos pillanatainkban meghozott, tudatos döntéseink, elhatározásaink mögött vajmi csekélyke az erő. De majd a kell, majd a muszáj, majd a kényszer úgyis meghozza, aminek jönnie kell. Addig meg mindegy. Addig meg úgyis hiába határozod el, hogy megszabadulsz a rossz szokásaidtól, addig hiába gyötröd magad, hogy beépíts az életedbe jó dolgokat, lépéseket merj tenni új utakon, úgysem fog sikerülni, kevés vagy hozzá.
A legszomorúbb az, hogy tényleg kevés vagyok. Persze meg tudom erősíteni, keményíteni magam, át tudok alakulni saját magam edzőjévé, de nem erre vágyom. Nem szeretem az ilyen mentális edzőtermek illatát, hangulatát. Túlteng bennük az ego.
Arra vágyom, hogy olyan elevenen legyen jelen a gondolataimban, az érzéseimben az a tudat, hogy Jézushoz tartozom, hogy ne akarjak semmi mást, csak az Életet, de azt olyan természetes erővel akarjam, amiben nincsenek kérdőjelek, amibe nem szűrődhet bele az én romlott lényem lustasága, ellenállása, önsajnálata stb. Hozzá tartozom, és azt akarom, hogy ez határozzon meg mindenben.
Talán túl sokszor csalódtunk már magunkban történelmi, társadalmi és egyéni szinten is ahhoz, hogy ne ítéljük naiv képzelgésnek az ilyen gondolatokat, amiktől jobb az embernek távol tartania magát, ha nem akar még egy jó nagyot csalódni. Én nem ígérek semmit. Magamnak se. Csak remélek, csak fordítom magam napról-napra a fény felé, mint a kis palántáim az ablakpárkányon, hogy hátha mégis érvényre tud jutni bennünk valami nemesebb, valami méltóbb, Hozzá méltóbb, valami több, mint a kell.
