A hála az, amikor emberi hangot kap Isten szeretetének és jóságának valósága.
Az Ő gondviselő és megváltó szeretete az a valóság, melynek fundamentumán nyugszik maga a lét. Amely nélkül nincs senki és semmi, sem tér, se idő, sem mosoly, se könny, sem születés, se elmúlás, sem tavaszi napsugár, se őszi falevél.
Amikor megszületik bennem a hála, az az Isten szeretetének és jóságának a felismerése, elismerése és kimondása. Az a pillanat, amikor én ehhez a valóságoz kapcsolódni tudok.
Az, hogy hála vagy panasz van bennem, valójában éppen ezért nem a körülményektől, a történésektől függ, hanem egyedül attól, hogy melyik valósággal van kapcsolatom.
Isten szeretetének, jóságának, bölcsességének felülírhatatlan valósága nem tesz meg nem történtté olyasmiket, amik a gonosz létének és munkájának a valóságából fájdalmasan fakadnak. Amik bennünk a panasz szavait – érzéseit, gondolatait – szülik. Hanem áthelyezik az Ő világosságába. Abba a fénybe, ami át tudja ragyogni a fájdalom sötétségét.
Az Újszövetség egyik legirracionálisabb, legbizarrabb jelenete, amikor Pál és Szilász a filippi börtönben ülnek. Összeverve, letépett ruhával, igazságtalanul és ártatlanul a legmélyebb és legsötétebb tömlöcbe vetve, összetört testükkel kalodába szorítva – és énekkel magasztalják Istent!
Nem azért mert elment az eszük, vagy valami muszáj-happy tesljesítménykényszerük lenne. Benne vannak ők nyakig a bűn alá rekesztett nyomorult emberi (sátáni) valóságban is – Pál élete tele van tűzdelve vele.
Hanem azért, mert sokkal erősebb a kapcsolatuk ugyanakkor Azzal, Aki a mindenséget és benne az ő kis életüket is a kezében tartja, Aki szereti őket, Aki már megmentette és szabaddá tette őket, és Aki totál képben van, és pontosan tudja, hogy mit miért enged és mi értelme lehet bárminek is. És Akiben bíznak.
A hálára való képesség tehát tulajdonképpen kapcsolat, egy bizonyos erőtérben lét. Azzal együtt, hogy születhetnek a hívő szívből panaszzsoltárok is, sóhajjal és könnyekkel teli imádságok is, mert a hálaadás útonjárás is. Haladás egy belső úton a veszteség, kudarc, keserűség valóságából a megajándékozottság, nyereség, boldogság valóságába.
Ezért ugyanakkor a hálaadás engedelmes döntés és tanulás kérdése. „Mindenkor örüljetek, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.”
Arról szól ez, hogy – valljuk be őszintén – magunktól ez nem igazán menne. Sokkal hajlamosabbak vagyunk Isten nélkül nézni egymást és magunkat, a világot és az életünket. Emberi önkéntelenséggel a panasz, a keserűség, a kifosztottság érzése jön. Az értelmetlenségé és az értetlenségé.
Ám különös, de működik, hogy ha elkezdek tényleg hálát adni, ez a vakság gyógyulni kezd, és egyre többet látok meg Isten szeretetének, jóságának és bölcsességének valóságából. Látni gyógyít a Lélek. Érteni és/vagy bízni gyógyít.
Megtapasztaltam, hogy a legnehezebb élethelyzetekben, amikor a legtöményebb a sötétség, elkezdeni hálát adni – ha először csak dadogó, fájdalmas szavakkal is – a legvigasztalóbb tud lenni. Mert az az igazi Valóság, ami/Aki amúgy is körbevesz és tart, átüti magányos nyomorúságom szövetét, lassan kimossa belőlem az önsajnálat és sértett indulat nyirkos mérgét, felemel és világos perspektívát ad, és Isten közelségébe gyógyít…
