Megszólal

Megvan az ideje… – gondolatok egy héttel halottak napja után

Van egy gyönyörű része a prédikátor könyvének, az, ami a megszabott időről szól. Párokba állítva idéződnek meg az élet eseményei, Istentől adott ritmusként. Ebből az egyik vers volt az, amit múlt héten halottak napja körül vittem magammal az emlékezésemhez.

 „Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” Prédikátor 3,4

Megvan az ideje – mondja a prédikátor, az ószövetségi bölcs, az Istenbe kapaszkodó igazságkereső. A prédikátor visszafele néz, egy hosszú tartalmas élet után és ezek után írja le gyönyörű monológját is. „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”
Amikor a temetőben vagyunk, amikor szeretteink, barátaink sírjai mellett vagyunk, akármikor is az év során, akkor annak sajátos rendje, ritmusa van. A temetőlátogatásnak van egy sajátos fókusza. Ott bizony koncentrálnunk kell, nem lehet ezer felé figyelni, nem lehet sietni, szétaprózni magunkat. Időt kell adni. Meg kell érkezni – nem csak testben. A sírok között idegenül mozgunk, érezzük, hogy nem jó itt lenni és érthető, hogy miért. Összeszorul a szívünk a még mindig sajgó hiánytól, ezer és ezer emlék ötlik fel. Vagy éppen ellenkezőleg, ijedten vesszük észre, hogy egyre nehezebben idézzük fel valakinek az arcát, hangját. Szembesülünk a halandósággal, egy sírkertben mindenképpen, még akkor is, ha úgy egyébként menekülünk ettől a szembenézéstől.
Idegenül mozgunk, még akkor is, ha ezerszer megtettük az utat ahhoz a sírhoz. Még akkor is, ha minden repedését ismerjük egy-egy sírkőnek. Nem a szeretteink miatt idegen, persze. A halál az idegen. A halál az, akinek nem kellene lenni, akit nem hívott meg senki.

De mégis része az életünknek a halál valósága. Mégis ott van a gyász ideje a napjainkban, az éveinkben. Nem csak halottak napján, hanem amikor eljutunk szeretteink sírjához. Megvan az ideje a sírásnak, a gyásznak, része az életünknek a halál valósága, a veszteség.
Amikor a temetőben vagyunk, annak van egy sajátos fókusza. Nem jó, de mégis szükséges itt lenni. Nem könnyű, de mégis fontos. Mert nem engedjük el azokat, akik részei voltak az életünknek, mert emlékezünk. Azért vagyunk azok, akik most vagyunk, mert ők, akikre emlékezünk, részei voltak az életünknek. És mi az övükének.

Megvan az ideje a gyásznak. Az emlékezésnek. Van, akinek ez a halottak napja. Van, hogy előtte egy héttel vagy utána – zilált életritmusunk miatt már nem mindig sikerül azon az egy napon megérkezni. Vagy egy születésnap, egy évforduló adja a rendelt időt. Ilyenkor lelassulunk, fókuszálunk, bármennyire nehéz is, emlékezünk. Mert áldás van az igazak emlékén. Mert áldás van a régi napok szeretetkötelékén. Mert most is hat, mert most is formál.

Megvan az ideje a sírásnak, és a nevetésnek. Az temetőbéli sírás a régi nevetések miatt fájdalmas. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. A gyász azért gyász, mert a régi tánc, a régi öröm fáj. Az emlékeket gondozni kell. És ez fontosabb, mint a sír gondozása. Az emlékeket gondozni kell. Egész évben, nem csak egy napon.
A prédikátor nem üres életbölcsességet adott át. Nem légüres térből néz szét. A prédikátor Isten tenyerén állva néz körül és mondja el monológját. Az időt Isten adja nekünk. Ezt az időt pedig nem nélküle töltjük. Vagyis, nem jó, ha nélküle.

Megvan az ideje a nevetésnek, a táncnak, az örömnek – és úgy jó az, ha Istennel együtt éljük meg azt. Úgy az igazi. Mert mélyebb lesz az élet és több fér el benne. Mert azokkal, akik élnek sokkal többet élhetünk meg, ha Istent is magunk mellé hívjuk. Mert nem gyengülnek el köztünk a szálak, nehezebben leszünk annyira bolondok, hogy összeveszünk és évekig, évtizedekig haragszunk. Jézust követve könnyebben bocsátunk meg és kérünk bocsánatot. Isten közelében nem maradunk le a táncról, a nevetésről.
De Istennel megosztva a sírás is más. A könnyek értékmérők lesznek és nemcsak elpadnak, de átalakulnak. Emlékezéssé, hálaadássá. Tiszteletté és küldetéssé.

Istennel megosztva a gyász is más. A feltámadott Jézust magunk mellé hívva a gyász a másik hiányának fájdalma lesz, de nem egy végtelen örvény. A feltámadott Jézust magunk mellé hívva ébredünk rá, hogy a gyász ideiglenes. „Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” – írja Pál apostol.

A hitünk szerint Jézus feltámadása nem csak Jézus győzelme volt, hanem a jövőt mutatta meg. A sírás csak ideiglenes. A gyász ideiglenes. Mert Jézus egyszer helyreállít mindent, az ő feltámadása hitünk szerint a mi feltámadásunk előzetese. A sírás csak ideiglenes, a gyász ideiglenes. A halált legyőzték. És a végén csak az élet marad, csak az öröm.
Addig pedig járjuk az utunkat. Örülünk az élőknek, és fájdalommal, de nem reménység nélkül emlékezünk azokra, akik nincsenek velünk. És elmegyünk a temetőbe is. Amíg ott vagyunk, addig fókuszálunk, emlékezünk. De nem egyedül, hanem mindezt megosztva Jézussal.

A szerző

Írások

Bár már nem Zalában élek, de kicsit mindig göcseji maradok. Már húsz éve Győr és környéke, ahol lakom, itt dolgozok lelkészként. Van mellettem egy feleség, egy gyerek, egy kutya és rengeteg kérdés. És van az Isten, aki megszerzett magának és nem ereszt.