Hogy mit szólt a környezetem, amikor megtudták, hogy teológiára fogok menni és lelkész leszek?
A gimnáziumi osztálytársaim közül néhányan kérdőn néztek rám, mert azt sem tudták mi az a teológia, mások nem nagyon nyilvánítottak véleményt. Egy kivétellel. Soha nem felejtem el azt, amikor egy osztályfőnöki óra után az egyik eminens osztálytársam odajött hozzám és szemrehányóan azt mondta: „Mariann! Miért pazarolod el a tehetséged azzal, hogy lelkész leszel?”.
A szűk családom mindenben támogatott, bár tudom, hogy sokat aggódtak – főleg a szüleim. Féltettek, mert látták, hogy ez egy nehéz út lesz. Előbb látták, mint én, akinek nem voltak álmatlan éjszakái a pályaválasztás miatt. Végül igazuk lett. (Ebben is.) Nem volt könnyű.
Volt, aki azt mondta: „Jó lesz ez neked: lesz egy kis vidéki gyülekezeted, rendezett parókiád, lelkész férjed, sok gyereked és nyugis életed”. Hát igen. Ez az igazi vidéki romantika egy Jane Austen regénybe illő leírása a lelkészlétnek, amivel már akkor sem tudtam egy cseppet sem azonosulni.
Pár „jó fej” barát rögtön a szokásos hozzászólásokat intézte: „Szentfazék leszel?” vagy „Én is lennék pap, heti egy órát kell csak dolgozni”.
A jóindulatú kívülálló általában csak annyit mondott: „az szép hivatás”. Mi tagadás? Valóban az… De ezzel nagyjából annyit mondott, mint az egyszeri hívő a vasárnapi prédikációra: „ez szép beszéd volt” – szóval semmit.
Mások azt találgatták volt-e a családban lelkész – hátha ez úgy öröklődik –, és amikor mondtam, hogy: „nem, nem lelkész az apám, anyám, sőt a dédapám sem”, akkor kissé csalódottnak tűntek. Ha még azt megtudták volna, hogy édesapám katolikus, és a legközelebbi pap a családban egy bencés szerzetes!
Mások aggódva tették fel a kérdést: „De miből fogsz megélni? Hát a lelkészek szegények. Végezz el még más egyetemet is, hogy legyen valami rendes állásod!”.Nem mondom, hogy minden ilyenfajta mondat hidegen hagyott volna, sőt, volt minek az igazságáról sok szomorú tapasztalat révén magam is meggyőződtem az elmúlt pár évben.
Miért szeretne valaki lelkész lenni?
Ma a budapesti teológusoknak tartottam egy szemináriumot, és látva a lelkesedésük, hallva az érett kérdéseiket, elfogott a hála érzése. Hála, hogy ebben a furcsa és sok szempontból kifordult világban is, amiben olyan sok közkeletű tévedés és rosszindulatú emberi hang kíséri a lelkipásztori hivatást, mégis erősebb volt bennük a belső meggyőződés, és készülnek a szolgálatra. Hála, hogy van bennük akarat, kitartás és elköteleződés. Hála azokért, akik nem a legjövedelmezőbb és a „piacon” leginkább versenyképes szakmát választották. Hála azokért, akik nem azért jelentkeztek a teológiára, mert máshová nem vették fel őket, vagy mert nem tudtak mást kitalálni maguknak, hanem egy roppant egyszerű, de a külső környezet számára talán érthetetlen okból:
mert Isten elhívta őket.
(Lelkipásztori napló: 2021. április 14.)
képek: Füle Tamás, pixabay