Különleges viszonyunk van a halálhoz, elhunytakhoz, sírokhoz. Mindenkinek hite, hiedelemvilága, vérmérséklete szerint. Van, aki emlékezni megy. Van, aki gyertyát gyújt. Van, aki beszélget elhunyt szerettével. Van, aki dicsekszik a sírral. Van, aki a természetest szereti. Van, aki átviszi a sírra a bazári világot. Van, aki a tartós műanyaggal akarja díszíteni, van, aki vágott, vagy cserepes virággal.
A közhelyeink is ismertek, hogy a milliós síroknál a sírcsokroknak, mécseseknek, elektromos fényeknek kellene jeleznie, hogy mennyire hiányzik és szerették. De közben meg tudják az ismerősök, hogy életében talán egy túrórudit is sajnáltak tőle, és azt is veszekedve. De mutatni kell.
Én is találkozom azzal a férfival, aki még életében nagyon szerette feleségét, akit eltemetett. Leélte vele az életét. Szinte minden nap kijár a sírjához. Hiányzik neki. Nem másoknak mutatja. Lassan tudja elengedni és feldolgozni, hogy már nincs.
Persze ismerek olyan embert is, aki szintén nagyon szereti az övéit, akiket eltemetett. De van egy kis ezoterika is, mert állandóan beszélget velük, esténként álmodik. Arról számol be nekem, hogy megjelennek neki és valamit kérnek tőle. Tudom, hogy szerette őket és mindent meg is tett értük. Lehet szó valamilyen lelkiismereti kérdésről, de nem lenne rá szükség.
Ilyenkor meg temetői nagyüzem van. Egy falusi temető is feléled. Jönnek szokás szerint és rendbe teszik a sírt, gyertya, virág ízlés, vagy ízléstelenség szerint. Ennek van egy szokása, amely állandóan változik.
Azt mondják, hogy a temetés maga egy olyan rítus, amellyel legitimitást nyer az elhunyt halála és eltávozása. Ekkor realizálódik. Ekkor vesznek róla tudomást. Ekkor tudatosítja mindenki, hogy ő már nincs itt. Elment.
Utána minden emberben valamilyen módon kialakul a halotthoz való sajátos viszony és ez egy családon belül is lehet teljesen más. Van, akinek jobban hiányzik, ezért másképpen emlékezik. Másféle múltat épít ki. Ha úgy tetszik másféle létrát támaszt az ég aljához, hogy néha szerettét keresve bekukucskáljon.
Persze szükségszerű az emlékezés rítusa is. Évenként, évfordulókon, akár házassági, vagy születésnap, húsvét, karácsony, vagy valamilyen közös nap emlékeként történik meg. Ez az, amely összeköti az élőt és holtat, de egyúttal elválasztja őket. Mert az élőnek tovább kell élnie, a holtnak pedig el kell múlnia, vissza kell vonulnia lassan.
Voltak kultúrák, amikor a halottaknak még a jövőjét is el akarták rendezni. Egy egyiptomi halottkultusz is ilyen. De ezek nem múltak el, mert a mai napig léteznek bizonyos népekben, kultúrákban. A sírba vagy kriptába használati tárgyakat, az elhunyt kedvenc italát, esetenként a kedvenc elektronikus eszközét is beleteszik. Egész bizarr történésekről is tudhatunk, amikor egy láda sör, meg whisky, vodka, egyéb tömény megy a sírba, amit azután éjszaka a sírásók visszanyitnak és elvisznek.
De a temetőbe látogatás több, mint egy kegyeleti szokás. Ilyenkor találkoznak egymással távoli családtagok. Beszélgetnek. Rendezgetnek. Indok arra, hogy összejöjjön a család. Na tessék, hát a nagymama még a sírból is a család egységét, békességét szervezi!
Ma egyre többen választják a hamvasztást és az urnás temetést. Mindegy, hogy tetszik vagy nem, ez van. Az Európai kultúrkörről beszélek. Magyarországon a városokban az urnás temetések száma a 90%-ot közelíti a temetkezési vállalkozók szerint. (Én nem kedvelem, de hát ki kérdezte.) De ez a hamvasztás, új távlatokat nyit, vagy elzárja a régi megemlékezési módokat. Amíg az urnát hasonló módon helyezik el, mint a sírokat, és emlékezési helyeket képeznek, addig nincs nagy változás. De előfordul, hogy egy vízsugárral szétterítik egy füves parcellában vagy a lefolyóban eltűnik a szennyvízhálózatban. Elviszik és elszórják valamelyik folyóban, vagy a levegőben repülőről, drónról. Esetenként egy erdőben egy fa alá ássák, vagy egy facsemete földlabdájába csomagolják, és úgy ültetik el. Ma már festményeket festenek festékkel kevert hamvakkal és azt hazavihetik és a falra akasztják. Ékszerkövet is készítenek, mint egy mesterséges gyémántot, nagy nyomáson a hamvakból kis kövecskét, amit azután belefoglalnak valamilyen nemesfémbe és lesz belőle nyaklánc, karkötő, vagy gyűrű dísz. A hamvak felhasználási módjának és így halottaink feldolgozásának csak a képzelet szab határt.
Nemrég beszélgettem valakivel, aki olyan temetésen volt, hogy egy horgászoknak kialakított távirányítású etető hajóval vitték be a víz közepébe a hamvakat és ott kieresztették, mint a hal etetőanyagot. Azt mondta, hogy ez neki olyan megható volt, hogy ilyet szeretne, de a lányai nem engedik.
Egy lelkészkollégám mesélt egy extrém temetésről, ahol a vízpartra mentek, hogy a partról az elhunyt hamvait az elhunyt szeretett folyójába szórják. Az urnában a hamvak mellett tört csont is van. Sajnos nagy szél volt, és úgy szórták, hogy beterítette a gyászolókat, a lelkészt is. A tört csontokat meg az odasereglő kacsák összeszedték. Végülis feloldódott a természetben.
Ismerek olyan embert is, aki hazavitte és a házában őrizgeti, vagy a falban egy urnatartó helyen, vagy a kertjébe ültetett kedvenc fa alatt.
Persze vannak kultúrák, ahol meg időnként kiássák a holttesteket és magukkal viszik piknikezni egy szőnyegbe csavarva.
Azért eszembe jut Jézus mondása: Lukács ev. 9, 59 Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat! 60 Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!
Csupa halott cselekedetet látunk szokásként magunk körül. Az emberek kialakítanak halottaikkal egy viszonyt. Ez azonban nem a halottakról szól. Hanem kifejezetten az élőkről. Arról, hogy hol helyezik el magukat az élet térképén. Akiket a halottak határoznak meg, maguk is halottak, a halottakkal tartanak, amint Jézus is mondja.
Pedig halottaink, akiket szerettünk, családjaink neves és kevésbé neves tagjai éppen azt szerették volna egész életükben, hogy boldoguljunk, éljünk és valami olyan jót tegyünk, amelyre még ők elégedetten csettintenének, ez igen.
Krisztushoz tartozó emberként azt látom, hogy a halott az halott, az élő az élő. Ez a rendje a teremtett világnak. „mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Róma 8, 14 Ez így tisztességes, és így van méltósága.
