Mindenszentek napja van. Nem protestáns ünnep, azonban számon tartjuk és nem csak azért, mert munkaszüneti nap. A keresztény kultúránk része, mely egybefolyik a halottak napjával és temető látogatással. Annyira élesen nem is érdemes elválasztani ezt a két napot, hiszen a lényegük közös. Vagyis annak reménye, hogy a halál egy olyan ajtó, mely Isten országába vezet. Ezt ünnepli a katolikus egyház ma, mindenszentek napján. A holt lelkek kiszabadulnak a purgatóriumból és végre Isten országába érhetnek.
Számomra mindig érdekes téma az örökkévalóság. Milyen lehet a mennyország? Nagyon emberi kérdéseim vannak felőle. Olyan vagyok, aki elalvás előtt még végiggondolja, hogy másnap mit kell megtenni, majd reggel megint jön a tervezés, esetleg újratervezés. Sokan vagyunk ezzel így. Ha gyerek van, edzés, zeneiskola és más szakkör, főleg. Az örökké tevékeny ember számára, aki fejlődni, fejleszteni és növekedni akar, nehezen fogható az örökkévalóság azon dimenziója, melyben mindez már nem lesz kérdés. De, ha a tervszerű, ütemezett tevékenységek és élet síkja már nem meghatározó, mit csinálunk egy örökkévalóságig? (Miért? Csinálni kell bármit is?)
A „nyugodjon békében” képhez a ma embere inkább társít pálmafás tengerpartot, ágyat, egy kényelmes fotelt tévével vagy egy ételfutárt. Esetleg olyan idősávot, amikor véletlenül sem hangzik el az a szó, hogy „Anyaaa! Apaaa!”. Amilyen tempóban éljük az életet, nem is csoda, hogy ez az a nyugalom, amire leginkább vágyunk, ha a mennyországról van szó. Ehhez jön a „Mindenki hagyjon békén!” felszólítása. Ha az volna a kérdés, hogy annak a szabadító Istennek, akit Jézusban ismertünk meg, ma miből kellene megszabadítania bennünket, akkor az elsők között mondanám a kényelem állandó hajszolásának rabságát. Persze vannak ma is háborúk, elnyomó hatalmak és rendszerek, melyekből jó volna végre kilépni, de a legnagyobb fizikális és morális pusztító erő ma a kényelem. Mondom ezt úgy, hogy én is egy vagyok közületek, aki ezzel küzd.
Hogy akkor mégis mivel töltjük azt az örökkévaló időt Isten országában, egy hete jött hozzám egészen közel. Ahogy Jézus a példázataiban olyan sokszor bevezeti, úgy tudom én is mondani: hasonló a mennyek országa ahhoz az ificsapathoz, mely október 25-én gyűlt össze imaéjjelre a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában. A Pápai Egyházmegye ifiseit egybegyűjtő alkalom számomra és minden résztvevő számára olyan volt, mint egy örökké tartó istentisztelet. Tudom, hogy sokaknak teher, nyűg és felesleges időfecsérlés elmenni templomba, de amiről én beszélek az imaéjjel kapcsán, egészen más. Az, hogy együtt vacsoráztunk, énekeltünk, játszottunk, táncoltunk, filmet néztünk, imádkoztunk és még sorolhatnám, nem volt megterhelő. Örömünket leltük benne. Annak volt lenyomata, hogy Isten országa közöttünk van. Ebben az országban pedig nem a termelés a lényeg. Nem arról szól, hogy nekünk valamiféle rekordot meg kell döntenünk. Nem is az anyagi haszonszerzés dominál. Ellenkezőleg! Az odaadás. Adni magunkat, mindenféle manír nélkül Istennek és egymásnak. Hogy miért? Mert egy ilyen közösségben van az a nyugalom, békesség és megtartó erő, amire mindig vágyunk. Aki csak szerezni akar egy életen át, nem érti, miről beszélek és nem is lát benne értéket.
Amit mi tapasztalatunk, nem más, mint a szentek közösségének létező valósága. Félszáz ifis kamasz úgy tért aludni reggel, hogy bár nem szent, mégis szent. Mert a szent szó nem csak makulátlant jelent, hanem azt is, hogy Isten számára elkülönített. Minket és mindazokat, akik elmentek már a minden élők útján számon tart, mert fontosak vagyunk Neki. Mi vagyunk a szentek közössége, Istennél a bűnök bocsánata, ezért lehet a miénk az örök élet reménysége.