Ha feltennék a kérdést, hogy barátra vagy ellenségre van-e inkább szüksége az embereknek, szinte 100%-os biztonsággal mondhatom, hogy mindenkinél a barát lenne a befutó. Úgy tartjuk, hogy jó dolga van annak, akinek sok barátja van. De biztos ez? Nem sokszor felületes érdekbarátságok csupán ezek, és ha az érdekek változnak, egy csapásra véget is érnek a nagy összeborulások? Ahogy a „műintézményben” (értsd vendéglátóipari egység) szokták volt mondani: „Az utolsó filléredig a barátod vagyok!” (Persze az érdekbarátság is egyfajta barátság, hiszen benne van a nevében ☺) Igaz barátból sokkal kevesebbet mér a sors, de ők arról ismerszenek meg, hogy nem mindig csak kérnek valamit tőlünk, hanem őszintén aggódnak értünk, és segíteni akarnak rajtunk. Olykor kíméletlen őszinteséggel azt is megmondják, amit nem biztos, hogy szeretnénk, de mégis meg kell hallanunk. Az nem igaz barát, aki rosszul értelmezve a szeretetet sosem fogalmaz meg kritikát, ellenvéleményt, mert így akaratlanul is szorgosan segédkezik ahhoz, hogy a vesztünkbe rohanjunk.
De mi van az ellenségeinkkel? Ebből is kétféle van. Az egyik fajta orvul a közelünkbe, bizalmunkba férkőzik, hozzánk édesgeti magát, hogy aztán egy adott pillanatban hátba szúrjon minket. Ők azok, akik mindent túlteljesítenek, hogy mutassák az elkötelezettségüket irántunk, pedig ez csupán éberségünk, gyanakvásunk elaltatására szolgál, miközben várják az alkalmas pillanatot a támadásra. No, ezek a hízelkedők a legveszélyesebbek. Az igaz ellenség egy külön kategória. Amikor egy kritikus helyzetben azt mérlegeljük valakivel kapcsolatban, hogy ki is ő valójában, mit is mondott nekünk, és legfőképpen, hogy mi a célja vele, könnyen előáll az a helyzet, hogy döntenünk kell. Vajon készek vagyunk-e megszívlelni a velünk szemben megfogalmazott kritikai megnyilvánulást, vagy megsértődünk rajta, és egy hosszú haragos ellenségeskedésbe „menekülünk”. Testvérek, rokonok, népek, nemzetek – akár generációkon át is – tudnak úgy haragot tartani, hogy olykor már azt sem tudják, miért is orroltak meg a másikra valójában. Ellenségük bukása örömmel tölti el őket, amit diadalmas eseménynek tartanak.
Egy alkalommal egy temetésen voltam, és megrökönyödve láttam meg ott azt az embert, akit az elhunyt életében – hogy szépen mondjam – nem igazán ölelt a keblére. Mivel jól ismertem őt is és az előzményeket is, megkérdeztem tőle: „Hát te, mivégre jöttél ki a búcsúztatásra? Talán végül mégis le akarod róni a kegyeleted, és meg akarsz könnyebbülni, hogy véget ért a torzsalkodás?” – kérdeztem. Ennél sokkal egyszerűbb feleletet kaptam: „Nem, csak meg akartam bizonyosodni a tényről, hogy biztos-e!”
A legtöbben az ellenségeiket egy kanál vízbe bele tudnák fojtani, és az egész életüket arra áldozzák, hogy viszonozzák a feléjük irányuló „kedvességeket”. Pedig sokat segítene rajtuk, ha nem állandóan az ellenfeleik kottájából játszanának, hanem a saját életüket élnék a felesleges küzdelmek helyett. Néha nem árt elgondolkodni azon, hogy vajon jó helyen vagyunk-e? Szeretnek-e egy adott helyen bennünket, ki tudunk-e teljesedni ott, szolgálni tudjuk-e az Urat talentumainknak megfelelően? Az esetek döntő többségében igaz ellenségeinknek köszönhetjük, ha ezek a kérdések felötlenek bennünk. A hízelkedés, a gej, édes bókok, de a ráhagyás is a tunyaságba, a romlás mocsarába viszik az embert, mert a változtatást, a fejlődést, mindig az építő kritika indítja el, melyet azért fogalmaznak meg, hogy felismerjük a hibáinkat és legyen lehetőségünk változtatni.
Szeretem figyelni az embereket, hiszen az arcuk, szemük, a gesztusaik mind-mind alapvető tulajdonságaikról árulkodnak. Az egyik amerikai elnök mondta, hogy 30 év felett az emberek tehetnek az ábrázatukról. A folyamatos grimaszok rögzülnek, és mély barázdát hagynak az arcokon. Többször vettem már észre, hogy egy-egy egyházi alkalom során, hogy nyílnak ki a tekintetek, mintha egy rolót húznának fel az arcok elől. Aztán véget ér az istentisztelet, és megint leengedi mindenki a saját redőnyét. Kifelé menet ki-ki felveszi a páncélját, leereszti a sisakrostélyt is, hiszen vissza kell menni az életbe, ahol nem maradhatnak védtelenek a küzdelmekben.
Állandó harckészültség helyett azonban meg kellene végre békülni, meg kellene tanulni megbocsátani. Ne feledjük, hogy nekünk, keresztyéneknek könnyebb dolgunk van, hiszen letehetjük az Úr elé minden bajunkat, problémánkat, hogy ítéljen Ő, tegyen rendet Ő. „Bocsáss meg az ellenségeidnek, de jegyezd meg a neveiket!” – mondta J. F. Kennedy. Már az is egy lépés előre, ha valaki nem élezi tovább a helyzeteket, hanem megpróbálja elkerülni a kapcsolatok elmérgesedését, kikerülni a vészterhes találkozásokat, a gyűlölködőt. De ennél lehet tovább is lépni. Sokszor imádkozunk az Úrhoz, magunknak és szeretteinknek is jobbnál jobb dolgokat kérünk. Nagyon kevesen vannak azonban, akik az ellenségeikért is imádkoznak, mert tudják, hogy nélkülük ők sem lennének azok, akikké mára lettek. Hiszen az ellenségek gáncsoskodásai is hatással vannak az életünkre, jellemünk alakulására, de Isten kegyelméből mégis meg tud születni bennünk az az új ember, aki mindezek nélkül nem vagy sokkal nehezebben formálódna.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – tanítja Jézus az ószövetségi írások alapján. Érdekes ez a régies felebarát kifejezés. Anyanyelvünkön félig barátra félig ellenségre asszociálhatunk elsőre, mintha maga a szó is azt sugallná, hogy nincs is olyan messze a kettő egymástól. A „Ki is az én felebarátom?” kérdésre Jézus nagyon egyértelmű választ ad az irgalmas samaritánus történetében. Az, aki tevőlegesen is segít az elesetten, rászorultakon. Az, aki nem keresi a maga felmentésére szolgáló okokat, hogy kibújjon a felelősség alól, aki nem néz félre, nem tesz úgy, mintha nem is vette volna észre a szenvedőt. A történet szerint a segítségnyújtás esetén teljesen mindegy, hogy a rászorulót éppen barátnak vagy ellenségnek tekintjük-e.
Ne feledjük, hogy sok ember tülekedik a húsos kondérnál, amíg tele van az edény, de ha már kiürült, szinte mindig egyedül van az, akinek el kell mosni azt!
