Napok óta az a hír szórakoztatja a nagyérdeműt, hogy balatonberényi nyaralók szóvá tették, miért szól korán reggel a harang? Az ügy rendeződött, az egyház engedett, de aztán újabb probléma merült fel: a kakasok is túl korán kukorékolnak.
A történettel nem foglalkoznék, ha nem látnék benne valami tipikusan mait. Egy gondolkodásmódot, amely legszívesebben a maga ízlése szerint uniformizálná a világot.
E gondolkodásmódnak az a sajátossága, hogy a kultúrák, identitások, életformák, mentalitások sokszínűségét valójában csak afféle jelentéktelen díszitőelemeknek tartja, amelyeket akár el is lehetne hagyni, hiszen – úgymond – a lényeg nem változik.
Például lehet azt mondani, hogy faluhelyen a reggeli harangszó, a kakaskukorékolás csak amolyan esetlegesség, amelyek valójában nem érintik a falusiasság lényegét, tehát bőven ki lehet iktatni őket.
De pont az a helyzet, hogy ezek a látszólag jelentéktelen, járulékos jellegzetességek adják mindenféle sajátszerű identitásnak a lényegét. Ha ezeket megszüntetjük, felszámoljuk, akkor pont azt tüntetjük el, ami valamit sajátszerűvé, jellegzetessé, megkülönböztethetővé tesz. A magyar falu attól magyar falu, hogy ott bizony vannak keresztyén templomok, amelyek tornyaiban a harangok meg is szólalnak, akár kora reggel. S ott bizony vannak állatok, például kakasok, amelyek kukorékolnak. Ha tehát ezeket felszámoljuk, akkor egy olyan entitásban teszünk kárt, amelyet falusiasságnak hívunk. (A templom, a harang, a kakas mélyebb kultúrtörténeti szimbolikájába most nem is mennék bele.)
A balatonberényi eset azért érdemel szót, mert egy látszólag jelentéktelen, ám annál többet mondó tünete annak a megállíthatatlannak tűnő világjelenségnek, amely a sajátszerűségek folyamatos felőrlésében ölt testet. Szóval a harang maradhat, csak ne harangozzanak vele, a kakast is szeretjük, főleg, ha nem kukorékol.
Nekem ez nem tetszik, sőt kifejezetten riasztó. Eszembe jut az egyszeri amerikai polgár, aki magyar földön folyton az egyik ismert gyorséttermi hálózat kínálatát kereste. Tapintatosan próbáltuk neki elmagyarázni, hogy talán érdemes lenne belekóstolni abba, amit csak itt talál. Talán a balatonberényi nyaralók is többre mennének azzal, ha megértenék, hogy elvárásaikkal pont azt szüntetik meg, amit keresnek: a falusiasságot.
Ha a sajátszerűségek feloldódnak, ha minden és mindenki valamilyen arcnélküli massza részévé válik, ha semmi sem lehet az, ami, akkor megszűnnek az identitások, mert elvész az önmegkülönböztetés lehetősége. S a folyamat végén a világ nemhogy sokszínűbbé válna, hanem lehangolóan szürkévé, ahol már senki sem tudja megmondani önmagáról, hogy mi az, ami őt önmagává teszi.
Marad a nagy semmi, amelyben az egyén bolyongva kutat önmaga után, de már nincs szín és íz, arc, sajátosság, csak uniformizált egyformaság.
Szóval, ami engem illet, ragaszkodtam volna a korai harangszóhoz. S ez nem tolerancia kérdése.
