Megéled

Hazaérkezés

Az esküvőnk után életem párja és én is külön-külön eladtuk az atyai házakat, melyekhez 1000+1 szállal kötődtünk. Nem is csoda a ragaszkodás, hiszen ezeken a helyeken éltük le életünk „A” oldalát. Ahogy drága édesanyám szokta mondani: öreg fát bajos dolog átültetni, de mi mégis megpróbáltuk. Próbálgatunk együtt gyökeret verni, hiszen erre fogadalmat is tettünk.

A megvásárolt ingatlan alapjában véve jól nézett ki – a bajokat leszámítva –, és az állatorvosi lovat mintául hívva akár remeknek is mondható lenne. Sajnos az előző tulajdonos „eladási kedvét” a megoldhatatlan magánéleti válság és a banki eladósodás hozta csak meg. Ez a folyamat azonban 7 évig tartott, ami az ingatlanra alaposan rányomta a pecsétjét, mivel egyik tulajdonostárs sem tartotta már igazán magáénak.

Az új házasok lendületével álltunk neki felújítani a tulajdont. A külső körlet rendbehozatalához elő kellet venni a „sminkkészletből” a Stihl fűrészt és a helyi markolós hathatós segítségét. De most már bátran állíthatjuk, hogy megvan a dzsungel alatt addig csendben rejtőzködő pincénk is, melyet csak az adásvételi szerződéshez kikért tulajdoni lapon láttunk. Az őserdő kivágása során sajnos csak Maugli nem került elő, de egyébként voltak meglepetések. A belső körleten sem volt sokkal szerencsésebb a helyzet, mivel az itteni építési megoldások kivitelezői a Murphy egyetem egyedi, fakultatív kurzusát végezték el. De az is lehet, hogy az aranykezű mesterek egyszerűen csak hihetetlen szakértelemmel alkalmazták az AS szabványt. (AS = ahogy sikerül).

A külső körlet rendbe rakása során egy alkalommal, ahogy a markolós kifordított egy tuskót, a gyökerekbe beleakadva egy babakocsi került ki a föld alól. Kicsit meg is ijedtünk, hogy hátha találunk még mást is, de szerencsére nem, és máig harcoló német alakulatok sem voltak jelen a területen. Erős szorgalommal kutattam és kerestem a múlt relikviáit, de a tercia csupán rozsdás szeget, üvegcserepet, 1- 1,5 m3 téglát és betontörmeléket „ajándékozott” nekünk.

Aztán ahogyan a gazdátlan dolgokkal történni szokott, előbb-utóbb a tényleges tulajdoni határok kezdtek elmosódni. Egy gazdátlan terület használatára mindig akad néhány jelentkező, aki úgy gondolja, hogy neki ez kijár, és legalább III. Béláig vissza is tudja vezetni eme elidegeníthetetlen jogot. A mi kapubejáratunk is ily módon számított az egyik szomszéd „vitathatatlan” felségterületének, mivel az előző tulajdonosok nem lakták rendszeresen az ingatlant. (Tudjuk jól, az urbánus világban bármilyen parkolóhely szabad préda.)

Sokszor szóltam neki, hogy ne álljon oda, mert be szeretnék járni. Kifejtettem, hogy nem vagyok érdekelt abban, hogy őt folyamatosan trenírozzam és állandóan felkeltsem a foteljából, hogy elálljon a bejáratunkból. Általában ezt a műveletet kissé morogva meg is tette egy kis hajbókolás és megalázkodás hatására. Ilyenkor nagy kegyesen mindig elállt az útból, és ez a lényeg. Egy ilyen alkalommal a következő választ kaptam tőle esedezésemre, melyben benne volt a tősgyökeres lét minden lenéző esszenciája az új „gyüttment”-tel szemben: „Maguk azt gondolják, hogyha ingatlant vettek, akkor már közterületet is vettek!” Mit is lehet erre felelni?! Visszaszóljak, vagy inkább játsszam el az alkalmi süketet?

Nehéz a megbocsátás, főleg úgy, ha tudom, hogy igazam van. Azt sem könnyű nekem elfogadni, hogy akár 70×7-szer is meg kell bocsátani Jézus szerint. Szerintem a megbocsátásért a másik félnek se ártana tenni egy cseppet. Ha viccesre akarnék váltani, akkor azt írnám, hogy a számlálóm már 489-nél tart, de nem tartom nyilván az eseteket, és igyekszem túltenni magam a dolgon.

Ilyenek vagyunk mi, emberek: egy kis előnyért nekimegyünk egymásnak, és a saját egó árnyékát kevesen tudják átlépni. Egy őszinte párbeszéd ráébreszthetne mindenkit, hogy a másik is Isten gyermeke, és hogy az „én azt gondolom, hogy ő azt gondolja” nem is úgy van. De ez túl utópisztikus lenne, helyette a valóság az, hogy a Tescoban sokan már a sorok közé is autóval hajtanának be, én meg mindig menjek engedélyt kérni a szomszédtól, hogy bemehessek a saját házamhoz!?

Közben elgondolkoztam Jézus történetén, amikor Ő is csak akadályoztatva jutott be a jeruzsálemi templomba, hiszen kereskedők állták el az utat. Érthető, hogy Jézus korbácsot ragadott, és visszaállította az eredeti tulajdoni állapotot. És persze ki volt a rossz? Aki rendet próbált csinálni a rendetlenségben. Nem voltak kíváncsiak az érveire, és soha nem bocsátottak meg – és ma sem bocsátanak meg – a bűnösök, az akarnokok, az elbitorlók az igaznak. Meg is feszítették érte, pedig mindegyiküknél különb volt.

Véletlenül sem szeretném, ha azt következést vonná le bárki, hogy én már csak ilyen szinten mérem magam, meg az ügyemet, mert ez nem így van. Mert Jézushoz képest, ahol én vagyok, nagyon haloványan bár, de onnan csak a bányász kétéltű hátsója látszik.

Elgondolkodtam, hogy miért is kell nekem egyáltalán harcolnom? Arra jöttem rá, hogy nem nekem kell bíráskodnom és meghoznom az ítéletet. Hiszen van, aki megteszi helyettem, és nem kell, hogy emésszem magam. Csak hinni kell, és elengedni a küzdelmet – az Úrra bízva az ítélkezést. Az Úré a döntés, az én dolgom az elfogadás. Jól is van ez így.

Most, hogy letettem ezt a súlyt, már könnyedebb léptekkel megyek szólni újra a szomszédnak, hogy be szeretnék állni az autóval, mert lélekben már végre itthon vagyok, megérkeztem.

A szerző

Írások

Mit is írjak magamról? Férj, apa, református... Ezek mind csak címkék és skatulyák. Hiszen minden ember "titok, idegenség, lidérces messze fény". Ha megtisztelsz és elolvasod az írásaimat, jobban megismersz általuk annál, mint amit most elmondhatok magamról. Előre is köszönöm a bizalmadat. Soli Deo Gloria.