Megéled

Hétköznapi ökumené – Öt dolog, amivel az imahét után is erősíteni tudod az egységet

Az elmúlt héten volt az ökumenikus imahét világszerte, így Magyarországon is. Van, ahol erős és örömteli közösségi alkalom, van, ahol a lelkészek és papok missziója, van, ahol sajnos nyögvenyelős erőlködés. Mi az első kategóriába esünk, a gyülekezeteink tagjai jó kapcsolatban vannak, várják ezeket az estéket – mi a plébános és lelkészkollégákkal ugyanígy vagyunk.
Van azonban egy probléma az imahéttel – sajnos magányos szigetként áll, pedig a keresztyén közösségeknek nem csak egy héten kellene összedolgozni, együtt szolgálni, együtt megszólalni. Ez a hét egy felkiáltójel, de ha csak önmagában áll, akkor nem tölti be a lehetőségeit. E sorok írója hiszi azt, hogy az ökumené valóság. Úgy gondolom, hogy a világunk és korunk problémái nem engedik meg, hogy a Jézus Krisztust követő közösségek egymás ellen dolgozzanak, hanem szükségünk van a közös kiállásra. Azt is gondolom, hogy az ökumenikus mozgalom csak a kiindulás, el kell jutni egy pontra, ahol természetessé válik, hogy szolgáló és imádkozó közösség tudunk lenni, ahol tudunk egymástól tanulni is. És nem akarjuk legyőzni a másikat.
Természetesnek kell lennie annak, hogy képes vagyok más felekezetbéli hívőkkel közösségben lenni, bármikor. Ehhez adnék néhány javaslatot, ami segíthet.

Közös imádság
Az imahét elsősorban a közös imádságról szól, még akkor is, ha a legtöbben ide is a prédikációk miatt megyünk, hisz üdítő lehet mást is hallani a megszokott prédikátoron kívül – és sajnos lehet egymáshoz méricskélni is a megszólalókat, de hát azt egyházon belül is szoktuk, nagy kár. Szóval, az imádság mint közös nevező, a közös ámen ereje globális problémákra, erről szólna az imahét. Viszont imádkozni más felekezethez tartozó testvérekkel máskor is lehet.
Keressünk nyitott keresztényeket, keressünk alkalmat és helyet, hogy időnként, még ha nem is sűrűn, de imádkozunk együtt. Erre elég lehet egy munkahelyi kávészünet, hetente egyszer, magunk mellé véve a keresztyén munkatársainkat, de összeállhat pár család az utcából is. Elkezdhetik a lelkipásztorok, hol az egyik, hol a másik templomában, aztán ha megerősödik, nyitható a lehetőség a hívek felé is.
Találjunk alkalmat, amikor együtt imádkozhatunk településünkért, országunkért, a világ bajaiért. És persze imádkozhatunk egymás gyülekezeteiért. Miért is ne tennénk?

Kíváncsiság és nyitottság
Azt vettem észre, hogy mi, reformátusok – úgy gondoljuk – nagyon jól ismerjük a reformáció korának római egyházát, de a jelen katolikusait nem annyira, gyakran megelégszünk azzal, hogy rájuk vetítsünk egy ötszáz éves ellenségképet. Ez kényelmes, persze, csakhogy hamis, nagyon sok minden változott náluk is, mint nálunk, de a többi felekezetben is.
Sok vita és különbözőség ismerethiányból fakad. Sok éve már, egy ökumenikus imaheti alkalmon, egy római katolikus templomban a Nicea-konstantinápolyi hitvallást mondtuk közösen. Másnap fel volt háborodva néhány református testvér, hogy milyen „pápista hitvallást” mondtak a Hiszekegy helyett. A lelkész ezt a háborgást egy nagy beszélgetésbe fordította, elmondva, hogy az a hitvallás egyetemes, a reformátusoké is, még ha ki is kopott. Keveset tudunk a másikról, még a protestánsok is egymásról. Legyünk kíváncsiak egymásra.
Kérdezzünk. Kérdezzük meg a másik egyházhoz tartozót, hallgassunk bele istentiszteletekbe, vegyük kézbe a másik hitvallását. Merjünk nyitni a másik felé, ne féljünk a másik kereszténytől.
Igen, vannak különbségek, sőt vitás pontok is. De ezeket is érteni kell, tehát tanulnunk is szükséges. Ha pedig az ismereteink nőnek, lesz, amit a másiktól tudunk megtanulni. És tőlünk is tanulnak majd más felekezetbeli barátaink.

Együtt szolgálni
A valódi, organikus, természetes és magától értetődő ökumenénak a legjobb táptalaja a közös szolgálat. Én magam is, huszon- és harmincévesen a Közös Pont Misszióban, ami egy ökumenikus fesztiválmissziós szolgálat, tanultam meg ezt.
Közhelynek tűnhet, de nem az. Árvíz idején nagyon jól lehet homokzsákot pakolni evangélikus és pünkösdi testvérekkel, kórházban látogatni katolikusokkal és baptistákkal. De közös erővel felmérni egy települést, majd elindítani egy evangélizációt – ugyanilyen gyümölcsöző. Nem beszélve arról, ha az egyik közösségben baj van, és oda lehet a másikhoz lépni, mondjuk segíteni egy templomépítésben, nem dől le a fal, ha katolikus is rakja téglát, viszont kicsit az övé is lesz az a templom onnantól.
A közös munkában benne van, hogy bajtársak leszünk, hogy együtt nézünk szembe a nehézségekkel és együtt örülünk a sikernek. Érdemes közös szolgálatokat találni, kitalálni.

Egyre jobban érteni, mit is jelent reformátusnak lenni
Ahhoz, hogy egész évben tudjak a keresztény egységért tenni, elengedhetetlen feltétele, hogy magammal is tisztában legyek. Sokunknál annyit jelent a reformátusság, hogy nem vagyunk katolikusok meg evangélikusok. De ez édeskevés. A saját felekezeti identitásunk megerősödése pedig, akármennyire furcsa is, segít, hogy békességem legyen a másikkal, aki nem pont olyan, mint én.
Miért van ez? Mert a közöttünk lévő mindennapi viták és feszültségek nagy része bizonytalanságból fakad – ahogy az élet többi területén is. Magamban nem vagyok biztos, ezért félek attól, aki nem pontosan ugyanolyan. Ha félek védekezek, akkor is, ha nem támadnak. Ha viszont „rendben” vagyok, tisztában vagyok saját értékeimmel, a református hot sarokpontjaival, akkor már nem kell félnem, bizonygatnom sem kell semmit. Persze ez a többi felekezetre is igaz, többet kellene foglalkozni a közösségi önismerettel.

Egyre jobban érteni, mit is jelent kereszténynek lenni
Ez az utolsó pont talán a legfontosabb, az előző négy előfeltétele. Pünkösdkor nem felekezetek jöttek létre, hanem az egyház született meg. Az egy, szent, egyetemes és apostoli egyház, a hívők és megszabadítottak közössége. Ma is egy egyház van, Istennek egy népe, még ha mi különböző hangsúlyok és hagyományok mentén felosztottuk a pályát.
Ha megerősödünk a hitben, ha újra és újra előbbre tudunk lépni az Istennel való közösségben, akkor készek és képesek leszünk túllátni a felekezeti kerítéseken és meg tudjuk élni a testvéri közösséget azokkal, akik máshol vannak, de ugyanannak az Atyának a gyermekei.

(Fotó: Steve Johnson képe a Pexels oldaláról)

A szerző

Írások

Bár már nem Zalában élek, de kicsit mindig göcseji maradok. Már húsz éve Győr és környéke, ahol lakom, itt dolgozok lelkészként. Van mellettem egy feleség, egy gyerek, egy kutya és rengeteg kérdés. És van az Isten, aki megszerzett magának és nem ereszt.