„Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el.
Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át.
Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak,
hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék?
Messzire bujdosnék, a pusztában laknék.” 55. Zsoltár 5-8. vers
A gyerekkoromban, ha rossz fát tettünk a tűzre, akkor előfordult a szobafogság. Ez azt jelentette, hogy nem mehetünk játszani a hegyre, focizni a grundra, biciklizni az ürömire, vagy légpuskázni a szomszédba. Az összes utcagyerek már odakint vívta harcait indiánként vagy végvári vitézként aszerint, hogy Az Ezüst-tó kincsét vetítették, vagy az Egri csillagokat. Otthon kellett a múlt idő két t-jével szórakozni a párás konyhában, ahol zöldségleves főtt, és a fakanál túl gyorsan ért utol, ha nem volt meg a nyelvtani szabály. Ilyenkor még munkára is megpróbáltuk becserélni a szobafogságot, csak mehessünk. Mosogatásra, de még törülgetésre is, bár az volt az utálatosabb, mert aki törülgetett, annak el is kellett rámolnia. Ezért furcsa abba belegondolni, hogy ma sokaknál az a „büntetés”, ha el kell hagyni a szobát.
A hikikomori olyan fiatalok elnevezése Japánban, akik szobafogságra ítélik magukat. Beletemetkeznek a számítástechnikai eszközök által nyújtott mesterséges világba. Ritkán lépnek ki az ajtajukon. Még szükségleteiket is a lehető leggyorsabban végzik el. Inkább éjjel járnak bevásárolni és gyorskaját vesznek. Nem járnak iskolába, dolgozni. Nem beszélgetnek a barátaikkal, családtagjaikkal. Ha dolgoznak is, netes munkát vállalnak. A szociális kapcsolataik is ebben merülnek ki. Bár ebben lehetnek aktívak. Hónapokig, évekig, vagy akár évtizedekig ebben az állapotban élnek.
Ha azt gondolnánk, hogy elszigetelt jelenség, tévedünk. Igaz főleg a fiúkat érinti, de így is milliós a szám. Ráadásul nem csak Japánban van jelen, hanem nálunk Európában, vagy Amerikában is. Csak mi úgy emlegetjük, azonosítjuk, hogy pánikbetegség, pszichózis, agorafóbia.
Amikor az okokat kutatják, Japánban a társadalom berendezkedését, az iskolai oktatást szokták megnevezni. Elég sok szabálynak, formalitásnak kell megfelelniük. Van a szülők, családok és a társadalom felől is ilyen elvárás. A siker az iskolában, továbbtanulásban, karrierépítésben, munkában, munkahelykeresésben és megtartásban. A japán szemléletmód a hűség, kitartás még nyilván ott él az emberekben, de közben megváltozott a világ. Nincs szükség élethosszig munkásokra. Sokan részmunkaidőben tudnak dolgozni. De ott van a család, akit el kell tartani. Vagy a szülők, akik eddig nevelték a gyerekeket, és lassan ők is rászorulnak a támogatásra.
A társadalmi szégyentől, az egyéni sikertelenségtől, a vereségtől való félelem szorongást okoz. A fiataloknál, de az időseknél is.
Azonban az okok között a társadalmi változások nagyobb szereppel bírnak, és ezért nem marad Japán vagy keleti társadalomhoz köthető jelenség. A fogyasztói társadalom, ahol csak megjelenik, mindent átír, átszervez. Kultúrát, közösséget, életteret, életmódot, munkát, szociális hálót. Egy ilyen társadalomban érvényesülni, boldogulni sokszor szembemegy a „szívbe, lélekbe írt törvénnyel”, lelkiismerettel. Ahol a fogyasztás dominál és determinál, és reklámok hamis életszínvonal előrejelzései teszik egyre magasabbra a mércét a boldog élethez, mintegy rossz torzóként kitermeli a „selejtet”, „gyengét”, az „áldozatot”. Akik ebben nem akarnak és nem is tudnak részt venni. Valóban, ez nem is az ember eredeti feladata, hogy mások által meghatározott boldogságot éljen meg. De a fogyasztói modern társadalom erre a pszichoaktív hatásra épül. Erre az emberiség nincs felkészülve.
Ezeknek eszközei éppen a mi vívmányaink, amit büszkén fejlődésnek tartunk és dicsekszünk vele. Most éppen a negyedik ipari forradalom mesterséges intelligenciája, az egyre gyorsabb sebességű internet, információáramlás.
Kicsit más apropóból, de Csányi Vilmos etológus írja: „Az internet kiváló dolog, de lehet, hogy az emberiség még nem eléggé érett rá”. A gondolatok nagyon gyorsan terjednek. Hiába vannak okos emberek, az ő hatásuk lassabban érvényesül, mint a félinformációkat vagy hamisított híreket terjesztőké. Ennek is van oka. Az igazság unalmas, míg a téveszmék mindig izgalmasabbak, és örülünk, ha unalmas kis életünk egy epizódja aprócska figyelmet kap. Az internetnek amúgy is ez a jutalmazó funkciója. A gyors reagálás, like. Ezért még a valót is feláldozza az ember, hogy egy olyan csoportban, körben legyen, ahol ugyanazokkal a téveszmékkel körberajongják egymást.
Az internet, az okos eszközök használata függőséget alakít ki. Hamar berántja a fiatalt. Az offline világ már lassú. Egy kicsit olyan, mint a bolti süti, meg az otthoni süti. A bolti ízfokozókkal, cukorral, adalékokkal intenzívebb lesz, és ezért kívánatosabb. (Tudom, a nagyi sütije, de ehhez fel kell nőni és el kell telnie az időnek, míg feleszmél valaki.)
A mindennapi, mindenpercnyi, mindenmásodpercnyi izgalmunkat adja meg nekünk rögtön. Ma így bálványozzuk a netet, a tartalmakat.
A gyerekkornak van egy nagy feladata, hogy megtanuljuk kezelni a vágyainkat. Nem teljesülhet minden, és az sem azonnal. A várakozás tanulása a fontos. Ez egy olyan képesség, hogy ha valami történik velünk, de csak jó pár óra múlva tudjuk megosztani azt valakivel, akkor is a keletkezett érzelmeket tudjuk kezelni, elkezdjük feldolgozni. Ma a közösségi média pont ezt formálja át és veszi el az emberektől. Mivel azonnal meg lehet osztani tartalmat, érzést. Kommunikációs böjtre lenne szükségünk.
Csak érdekesség, hogy amikor Steve Jobstól megkérdezték, mit szólnak kiskamasz gyerekei az iPhonehoz, azt mondta semmit, mert nem ismerik. A kollégáival együtt nem adtak ilyen eszközöket a gyerekeik kezébe. A mi kedvelt orvosunknak, toxikológusnak, Zacher Gábornak tulajdonítják azt a mondást, hogy „Okostelefont a gyereknek, miért nem inkább egyből kokaint?”.
Ezek a dolgok már nem csak Japánon belül vannak jelen. De ők adtak neki ilyen nevet. A hikikomori szó jelentése is az, hogy elzárva lenni. Érzékeny emberek mondhatni indikátorai a fogyasztói társadalomnak. A reakciójuk meg kell hogy ijesszen bennünket, mert az emberiség sorsa játszódik le a szemünk előtt. Ez a társadalom jó egy százaléka. Ráadásul abból a rétegből, melynek a család, közösség fennmaradásán, jólétén, egyáltalán létezésén lehetne munkálkodnia.
Amikor nagyszüleimnél nyaraltam, nagyanyám mindig magával vitt mindenhová. „Tanyázunk” – mindig ezt mondta. Ez bizony beszélgetést jelentett, meg üldögélést. Ha vonaton utaztunk, akkor a kupéban mindig beszélgetett. Mindenkit megkérdezett, hogy honnan, hová, mennyi lett a kolompír, lerohadt a köszméte, a bikaborjú egészséges-e, mennyit ellett a malac, hány köteg ízik kóróval fűtik fel a kemencét, jól süt-e a pék, boldogulnak-e a gyerekek. Néha idegesített. De ma már én is azon kapom magam, hogy bárhol (orvosi rendelőben, utazva) képes vagyok beszélgetni az emberekkel, már akivel lehet.
„Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van.
Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram!
Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.
Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!
Mert annyi baj vett engem körül, hogy megszámlálni sem lehet. Bűneim büntetése utolért engem, áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál, és a szívem is elhagyott engem.
Légy kegyelmes, Uram, és ments meg, Uram, siess segítségemre!” 40. Zsoltár 9-14. vers
(Borítókép: Photo by Annie Spratt on Unsplash)
